Van egy magyar zászló, amelyet a közepén tátongó nyílásról azonnal felismerünk. Ha meglátjuk, 1956 jut eszünkbe. De hogyan válhatott egy megvágott lobogó egy egész forradalom jelképévé? És mit jelentett azoknak, akik hetven évvel ezelőtt először emelték a magasba?
A történet megértéséhez azt kell tudnunk, mi volt eredetileg a zászló közepén. Az 1949-ben bevezetett, Rákosi-címerként ismert államjelvény a szovjet mintájú hatalom jelképe volt. Vörös csillag, kalapács és búzakalász szerepelt rajta, búzakoszorúval körülvéve. Ezt a címert helyezték a piros–fehér–zöld zászló közepére is.
1956 októberében a változást követelő egyetemisták már a tizenhat pontjukban megfogalmazták: a hagyományos Kossuth-címert kívánják visszaállítani. A jelképek kérdése tehát összekapcsolódott azzal, ki rendelkezik az ország sorsáról.
Október 23-án a tüntetők a zászlókból kivágták a gyűlölt államcímert. A lyukas zászló megjelenését gyakran a Bem téri tüntetéshez kötik; azt azonban nem állíthatjuk biztosan, hogy ki és pontosan hol készítette a legelsőt.
A mozdulat jelentése könnyen érthető volt. A nemzeti színek megmaradtak, a diktatúrát jelképező címer eltűnt. Úgy is olvashatjuk ezt a gesztust: a hazánkhoz ragaszkodunk, az elnyomó rendszert elutasítjuk.
De ettől még hogyan lett közös szimbólum?
Ehhez nem kellett különleges eszköz vagy műhely. Egy meglévő zászlóból a címer kivágásával mások is elkészíthették ugyanazt a jelképet. Aki ilyen lobogót vitt, szavak nélkül is jelezhette, hogy a forradalommal tart. A lyukas zászlók az utcákon és az ablakokban is megjelentek: a nyilvános térben egymástól távol álló emberek ugyanazzal a jellel fejezték ki összetartozásukat.
A korabeli fényképek és filmfelvételek megőrizték ezt a különös formát. A középen hiányos trikolór könnyen felismerhető képe így magukkal az októberi eseményekkel kapcsolódott össze. A jelkép erejét ebben is kereshetjük: a kivágott rész láthatóvá tette a szakítást az addigi hatalommal.
A lyukas zászló mellett a forradalom idején Kossuth-címeres és címer nélküli nemzeti lobogókat is használtak. Érdemes erre emlékezni, amikor a régi felvételeket nézzük: a forradalomnak több jelképe volt, amelyek közül a lyukas zászló különösen erősen megmaradt a közös emlékezetben.
Egy fennmaradt zászló története megmutatja, hogy ezek a tárgyak milyen személyes jelentőséget kaptak. A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi a Széna téri felkelők egyik nagy lobogóját. Szabó János, a szabadságharcosok parancsnoka 1956. október 28-án vitte a térre. Kellner Lajos tűzte ki, majd később a derekára csavarva menekítette külföldre. Évtizedeken át megőrizte, és emigrációs tiltakozásokon is használta. A zászló végül hazakerült, majd a múzeum gyűjteményébe jutott.
A lyukas zászló tehát egy tiltakozó cselekedetből született. Közös használata, a róla készült képek és az emlékezők ragaszkodása tették tartós szimbólummá. Ma, amikor október 23-án meglátjuk, a közepén tátongó nyílás egy döntésre emlékeztet: az emberek maguk akarták meghatározni, milyen országban éljenek.
