Godó-0_1Godó Mihály (1913–1996) jezsuita atya

Godó atyát még a Ceauşescu-diktatúrában, 1988 áprilisában kerestük fel állomáshelyén, Pankotán. Semmit sem jegyezhettünk le, nem rögzíthettük hangszalagra abból, amit életéről, meghurcoltatásáról elmondott. Félni kellett attól, hogy a szigorú határellenőrzés alkalmával megtalálják nálunk, és ismét veszélybe hozzuk őt. Egyébként a beszélgetés az udvaron történt, attól tartva, hogy lehallgatják.

Ő volt az erdélyi jezsuita rendtartomány, az üldözött erdélyi Magyar Katolikus Egyház egyik legtöbbet szenvedett papja. Kétszer ítélték szabadságvesztésre, és összesen 12 évet töltött börtönben, ebből 8 évet egy szűk, betonteknős magánzárkában, melyben időnkét vizet töltöttek és büntetésként abban kellett állnia. De ha ehhez hozzászámoljuk még a deportálást, az internálást, a kötelező kényszerlakhely keserű esztendeit, akkor közel 20 esztendős kemény raboskodásról beszélhetünk. Egyike volt azoknak a kemény jellemeknek, akik nem ismertek semmi megalkuvást a diktatúrával szemben. Ennek a határozott, megingathatatlan magatartásnak köszönhető, hogy az erdélyi katolikus egyházat a kommunistáknak nem sikerült Rómától elszakítani. Kitartóan küzdött az egyházon belüli „békemozgalom” ellen.

Godó Mihály Kisiratoson (Csanád vármegye) született 1913-ban, egy gazdálkodó 12 gyermeke közül az ötödiknek. Nagyon vallásos és boldog család voltak. Meghatódottan emlékszik vissza arra, hogy édesapja esténként kiment a kertbe és sétálva vagy letérdelve imádkozta a rózsafüzért, de a családdal együtt is imádkozott. Tanyán éltek, a gyerekek, akik már iskolába jártak, bent laktak a faluban. Hétvégén ment értük a lovas kocsi és kivitte őket a tanyára. Levetették az „úri ruhákat”, felöltöztek egyszerű ruhába és segítettek a gazdaságban. A lányok az édesanyjuknak a konyhában, a fiúk pedig édesapjuknak az állatok körül. Nagy gazdaságuk volt, édesapjuk disznókat is hizlalt eladásra, hogy a családot el tudja tartani.

Mihály szeretett volna otthon, a családban maradni, de az elemi után édesanyja beíratta a szatmári jezsuitákhoz. Később Nagyváradon, majd Gyulafehérváron tanult, Kolozsvárott érettségizett 1935-ben. A Jézus Társaságába 1933-ban jelentkezett. Mivel Erdély akkor nem a magyar, hanem a lengyel jezsuita rendtartományhoz tartozott, így érettségi után, 1935-től ’38-ig Krakkóban folytatta tanulmányait. 1940-ben már Szegeden volt lehetősége tanulni, mivel a bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz. Szegeden szentelte pappá 1943-ban Fidler István nagyváradi püspök. Fölszentelés után több helyen volt káplán. Az első kinevezést Hódmezővásárhelyre kapta, melyhez 14 tanyai kápolna és iskola tartozott. Nagyon elhanyagolt terület volt, kezdetben az egyik szentmisén csak öten voltak az Úrjézussal együtt. Fél év múlva már több mint ötvenen vettek részt. Amikor bevonultak az oroszok, nem bántották őket, mivel Godó atya lengyel nyelven tudott velük beszélni.

1945-ben, amikor Észak-Erdélyt ismét Romániához csatolták, visszakerült Szatmárra. A holmijait egy hosszú nagy zsákba csomagolva vitte át a határon, papi ruhában. Amikor a román határőr igazoltatta, kérte, nyissa ki a zsákot. Ő kinyitotta és rakta ki a ruhaneműit. Levelei egy tarisznyában voltak csak úgy beledobálva. A román határőr erre volt kíváncsi. Az első levél, amit kivett, egy román nyelvű köszönőlevél volt, melyet a román püspökségtől kapott, mert kezelte és segítette a román katonákat. Amikor a határőr ezt elolvasta, szalutált, a levelet visszatette, és maga kötötte be a zsákot. Azt mondta, akármikor jöjjön-menjen nyugodtan, és ha még van elintéznivalója Magyarországon, akkor csak jöjjön bizalommal. Akkor tapasztalta, hogy mennyire értékelték a románok, ha valaki honfitársukon segített. Ezt a lehetőséget kihasználva tudott több alkalommal titkos futárszolgálatot teljesíteni Mindszenty esztergomi érsek és Márton Áron gyulafehérvári püspök között. Ez a határon szerzett tapasztalat nagyon hasznos volt, amikor később is összekötő volt a két főpap között.

1946-ban parancsot kapott Márton püspök úrtól, hogy menjen Kolozsvárra és vegye át az egyetemi lelkészséget. Akkor már üldözni kezdték a katolikus egyesületeket és mindent, ami a keresztény- és a nemzeti-öntudatot ébren tartotta. Minden szervezési munka vörös posztó volt a kommunisták szemében. Meg volt kötve a keze, de mindent elkövetett, hogy az ifjúságot megmentse attól, hogy a kommunisták hálójába kerüljön. Ifjúsági napot szervezett a Színházban, ahova Márton püspököt is meghívta, aki nagyon szép beszédet mondott nekik, kifejezve annak fontosságát, hogy megmaradjanak őseik hitében és magyarságukban.

1948-ban a Rómához hű papokat internálták. A jezsuitákat Szamosújvárra, a ferenceseket Désre vitték. A kommunisták szerették volna elérni, hogy szakadjanak el Rómától, a Szentatyától, de Róma kiközösítette azokat, akik együttműködtek velük.

A kommunista diktatúra ebben az évben szüntette meg a Görög Katolikus Egyházat is. Papjait – akik nem voltak hajlandók áttérni a pravoszláv hitre – internálták. Aztán került sor az erdélyi katolikus egyház Rómától való elszakítására. Elsőként (1949. június 21-én) Márton Áron erdélyi püspököt tartóztatták le. Ezt követően megalakították a papi békemozgalmat. Gyulafehérvárra toboroztak össze néhány gyengébb jellemű, befolyásolható magyar papot és megkíséreltek létrehozni egy ún. szovjet–román egyházvezetést. Hogy ez a szakadár egyházvezetés ne tudjon meggyökeresedni, érvényesülni, ne kapjon elismerést a hívek részéről sem, létre kellett hozni egy illegális, Róma-hű egyházvezetést is. Ennek megvalósításáért lépett akcióba két kiváló szerzetes; a ferences Gurzó Anaklét és a jezsuita Godó Mihály. Személyesen és titokban terjesztett körleveleikkel tartották a lelket a Róma-hű papságban és a hívekben is, akik távolmaradtak a hűtlen papok szolgáltatásaitól.

Godó atyát 1952 novemberében tartóztatták le Szamosújvárott Chira Kornél jezsuita tartományfőnökkel együtt. Ötvenegyen jöttek két emberért! Házkutatást tartottak, könyveket, jegyzeteket vittek el. Godó atya éppen a kápolnában volt, amikor közölték vele, hogy le van tartóztatva. Ő csak annyit mondott: Legyen áldva a jó Isten! Elérkezett ez a nap is, amikor Krisztusért letartóztatnak. Mert a félelem a letartóztatástól sokkal rosszabb volt, mint a bizonyosság. Kolozsvárra vitték, onnan vonattal Bukarestbe, és megkezdődött számára a hónapokig tartó kihallgatás. Tudta, hogy több ember élete és szabadsága van a kezében, de ő soha senkit el nem árult, senki ellen nem vallott. Úgy vélte és meg is mondta, nincs joguk, hogy erről kérdezzék. Egyedül volt a vádlottak padján. A legkülönbözőbb kínzások sorozata következett. Este 10-kor vitték kihallgatásra, ami 5 óráig tartott. Nappal nem alhatott. Az ágy szélén kellett ülnie, ha elszunnyadt, verték az ajtót és azzal büntették, hogy fél vagy 1 órát állnia kellett szembe a fallal. Attól félt, hogy injekciót kap és tudta azt is, hogy az injekció a legyengült szervezetet megöli. Azért éhségsztrájkot kezdett, 21 napig nem evett. – Nálam titkok voltak! – vallja Godó atya. – Gyónási titkok, egyházi titkok, mivel Mindszenty érsek úr és Márton Áron püspök úr között én voltam akkor az összekötő. Le akartam gyengíteni magamat, megakadályozni, hogy valakit is eláruljak. Szembesítettek a provinciális úrral. Megkérdezték tőle, hogy egy katolikus papnak szabad-e éhségsztrájkot tartani? A provinciális azt mondta, hogy nem szabad. El kell viselni a tortúrákat. Az éhségsztrájk nincs megengedve, mert az öngyilkosság. Én nem akartam öngyilkos lenni, csak attól féltem, hogy öntudatlan állapotban valakit elárulok. Elrendelték, hogy mesterségesen táplálják, de azt nem engedte. Amikor már igazán gyengének érezte magát, abbahagyta az ellenkezést és elfogadta az ételt. Valamit eredményezett az éhségsztrájk; amíg az tartott, nem vitték kihallgatásra, mivel nagyon gyenge volt. Megengedték, hogy napközben az ágyon pihenhessen. Amikor legközelebb kihallgatásra vitték, mégis összeesett. A parancsnok valamit mondott az őrnek, visszavitték a zárkájába, és többet nem hallgatták ki.

1953. október 23-án volt a tárgyalás, ahol hazaárulás és lázítás vádjával 16 évi szigorított börtönre ítélték. Románia legszigorúbb börtöneiben raboskodott. Először Jilavára vitték, onnan Pitestibe került, ahol semmi különös nem történt vele. Összekerült egypár bánáti pappal, akiket hazug vádakkal ítéltek el. Jól érezték magukat együtt, tudtak egymásnak gyónni is. Innen Nagyváradra szállították, hogy tanúskodjon Fischer kanonok és az apácák ellen. Ő kijelentette, hogy nem hajlandó ebben a véres vallásüldözésben tanúskodni. Hol van itt vallásüldözés? – kérdezte a bírónő. Godó atya felsorolta, hogy kiket vertek agyon, melyik püspök halt meg a börtönben és hány pap raboskodott Krisztus Egyházáért.

A nagybányai ólombányában is volt, ahol ugyanúgy dolgoztak, és annyi kosztot kaptak, mint a rendes bányászok; nagy adag kenyér, szalonna, lekvár. Itt egy nagyon szép élményben volt részem – emlékezik vissza Godó atya. – Karácsony előtt volt és elfogott a vágy a gyónás, de főleg a szentáldozás után. Hallottam, amint az éjféli misére harangoztak, de sehol semmi lehetőség, hogy Oltáriszentséghez jussak… Egyszer csak kinyílik az ajtó, (az ételosztáskor nem nyitják ki az ajtót, csak a kis ablakon adják be) és az őr benyújt becsomagolva egy darab kenyeret, de vigyázzak – mondja –, mert „szent titok” van a kenyérben. Az egyik cellában egy görög katolikus püspök volt, aki becsempészett ostyával és miseborral rendelkezett. Megtudta, hogy ott vagyok, és ő részesített e csodálatos élményben, hogy karácsony éjszakáján magamhoz vehettem az Úr testét. De cellatársaimat is részesítettem belőle, akik előzőleg meggyóntak nálam.

Aztán később ismét közölték vele, szedje a holmiját. Egy rabszállító kocsiban külön cellába tették és Bukaresten keresztül, Ramnicu Sarat-ba vitték. Romániának a legszigorúbb börtöne volt ez, ahol az elítéltek számára az elviselhetetlen börtönviszonyokkal a lassú halált készítették elő. Itt kezdődött az igazi kálvária!

Amikor megérkeztek, pokrócot dobtak rá, hogy ne lásson és bevitték egy cellába. Kezdetben még elviselhető volt az életük, viszonylag a cella is tiszta volt. Ősz volt, nem volt túl hideg, a koszt is elfogadható volt, tisztálkodni és 25 percig sétálni is lehetett. Godó atya elfoglalta magát, lelkigyakorlatot végzett, felfrissítette a francia, német, latin tudását, és a görögöt is egy kicsit. Délelőtt a filozófiát, délutánra a teológiát osztotta be magának. Megszokta ezt a világot, egészen a magyar ’56-os forradalomig. A forradalom után nagy volt a szigorúság. Megromlott az ellátás, a koszt, lesoványodtak, hamarosan csont és bőr lettek. A gyöngeség miatt nem tudtak állni, ülni pedig csak valami sámlifélén volt szabad. A pihenést is megszüntették. Godó atya így vall erről az állapotról: – A szenvedések szentélye lett ez a börtön. Valóságos csoda, hogy túléltem azokat a kínzásokat, melyeket el kellett viselnem. A börtönszabály előírása szerint csak fél esztendeig szabad tartani a rabot abban a betonteknős magánzárkában, amelyben közel 8 évet töltöttem egyedül. Ebben a magánzárkában két kecskelábon álló két deszka volt az ágy. Előfordult, hogy beöntöttek 4-5 vödör vizet a betonteknőbe és büntetésből abban kellett állni. Nem találkozhattam senkivel, arról sem tudtam, hogy meghalt az édesapám. Ott nem volt semmiféle kedvezmény, jóindulat. A soványság miatt nem tudtam aludni, rongyot kellett a lábaim közé tenni, hogy ki ne sebesedjen. Rettenetes hideg szelek fújtak ott Moldovában. Ha egyszer rákezdte, általában 13 napig tartott. Ez a kegyetlen szél hószilánkokat fújt be a cella közepéig. Minden lélegzetvétel úgy hatolt be abba a legyöngült szervezetembe, a tüdőmbe, mint a kés. Szinte a csontokig hatolt, borzasztó szenvedést okozott. Ha megkérdezték volna tőlem, melyiket vállalnám, egy napi szenvedést, vagy a főbelövést, ha a Jóistent nem bántottam volna meg, a főbelövést választom. Ha megindult a havazás, mérséklődött a hideg.

Amikor már enyhült az idő, észrevette és megfigyelte, hogy a cella felső sarkában megjelent 3-4 légy és volt egy nagy kövér pók. A pók készített egy hálót, de a legyek nem voltak hajlandók belemenni. Ha a pók eltűnt a falrepedésben, akkor tudta, hogy hideg jön, de ha a pók előjön, enyhül az idő, szűnőben van a nagy hideg, amitől oly sokat szenvedtek. Évekig társa lett ez a pár élőlény. Egyszer a pók leesett. Éppen akkor lépett be az őr, és véletlenül rátaposott. A páter sírt a fájdalomtól. A legyek megmaradtak és jelezték a hőmérsékletváltozást továbbra is.

1962 novemberében – valószínűleg amnesztiával – szabadult. A hatóság Szamosújvárt jelölte ki neki kényszerlakhelyül. Csak 1965-ben kapott Herkulesfürdőn plébániát. A templom még hétköznap is zsúfolásig megtelt, mert nemcsak magyarul, de német és rumén nyelven is prédikált. Itt látogatta meg Bécsből egy magyar rendtársa, s e látogatás után háromszor tartanak nála házkutatást. Hogy ismét bajba keverjék, Herkulesfürdő környékéről valaki titkos rádióadón közvetített Szerbiába üzeneteket, amivel a hatóságok őt gyanúsítják. 1979-ben letartóztatják, ismét bíróság elé állítják. Ő azonban a tárgyalás előtt 10 oldalas memorandumot szerkeszt, melyben kijelenti, hogy haláláig bent akar maradni a börtönben. Megígéri, hogy nem fog megsérteni egyetlenegy szabályt sem, csomagot sem fog kérni. A hatóságot meghatja ez a viselkedés, ezért fel akarják őt menteni. De Godó atya keményen bírálja Ceauşescu egyházpolitikáját, így 6 év börtönre ítélik. A börtönben összezárták negyven gyilkossal, abban a reményben, hogy a gyilkosok majd valamiképpen „elintézik” őt is. Azonban fordítva történt. A gyilkosok nemcsak megszerették az atyát, hanem bűneiket megbánva gyóntak nála, s boldogok voltak, hogy Isten megbocsát nekik. Misézett és prédikált is, így a börtön remek lehetőség volt a lelkipásztorkodásra. Időközben az is kiderült, hogy a titkos leadót nem Godó atya vezette, mivel letartóztatása után is tovább működött.


Alig múlt el egy év, a világ figyelme Godó atyára irányult, s nemzetközi tiltakozás eredményeként a román hatóságok kénytelenek őt 1980-ban szabadon bocsátani, annak ellenére, hogy ő ragaszkodott volna ahhoz, hogy ott maradhasson a rablógyilkosok között. Új-Aradra kerül káplánnak, majd Mikelakán működik. 1986-tól Pankotán plébános. Itt kerestük föl férjemmel 1988 áprilisában, a legszigorúbb Caeuşescu-diktatúrában. Semmit sem jegyezhettünk le, rögzíthettünk hangszalagra abból, amit életéről és meghurcoltatásáról elmondott, mivel félni kellett attól, hogy a szigorú határellenőrzéskor megtalálják nálunk és ebből ismét baja lehet az atyának. Egyébként, amikor oly nehéz volt onnan – Romániából – kijutni, neki a kommunista rezsim többször is felkínálta a kivándorlás lehetőségét, de ő azt mondta: A magyarokat nem akarom itt hagyni. Ha utcaseprő leszek, akkor is itt akarok maradni!

1990 őszén tüdőbetegsége miatt a budakeszi Korányi Szanatóriumba került kezelésre. Itt találkoztunk ismét vele és akkor már nyíltabban beszélt az életéről:Soha nem akartam a világnak kérkedni az életemmel. De most úgy vélem álszerénység volna, ha tovább hallgatnék. Ezért megszólalok, és elmondok mindent, ahogy volt. A Magyar Televízió filmet készített az atya életéről, meghurcolásairól, amiből részleteket sugárzott a magyar nézőknek is. A gyógykezeléséről hazatérve, püspöke Szentannára helyezi az aggok otthonába lelkésznek.

Életútja elismeréseként 1994. március 28-án Temesvárott Entz Géza címzetes államtitkár átnyújtotta Godó atyának a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjét.
1996 szeptemberében a következő sorokat kaptuk:

„Kedves Hetényi Úr! Mellékelten küldöm a P. Godó Mihályra vonatkozó életrajz kijavításával kapcsolatos levelet. A dolognak az ad szomorú aktualitást, hogy atya szeptember 22-én este 6 órakor meghalt. Az 1996. szeptember 21-én Önnek írt levele volt az utolsó, amit egy aradi tanár barátjának diktált le és írt alá. Az aláírást személyesen tette meg. Ez az élete utolsó aláírása.
A temetése szeptember 24-én volt a szülőfalujában, Kisiratoson. Ott kaptam meg ezeket a leveleket, hogy továbbítsam Önnek.

Tisztelettel Szabó Mihály”

Hetényi Varga Károlyné / keresztenyelet.hu

1 COMMENT

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.