Meg is halhattunk volna. Bármelyikünk, aki akkor, azokban a zavaros decemberi napokban kint volt az utcán. Márpedig, aki élt és mozogni tudott akkoriban az kint is volt.

Forradalmárok voltunk, eufóriában lengettük a likas zászlókat, ordítottunk szavakat, verseket, dalokat, amelyekért néhány nappal azelőtt kemény börtönévek vártak volna. Hideg volt, de tüzet raktunk a kommunista propaganda gyűlölt eszközeiből. Melegedtünk, világ kincséért nem mentünk volna haza. Itt ott, repkedtek a golyók, lőttek a „terroristák”, de mi nem féltük a halált. Pedig meg is halhattunk volna… Ezernél többen meg is haltak. Lánctalpak alatt, gépfegyvertűzben.

A szabadságot drágán adták Romániában. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjünk, megloptak. Aljas manipulátorok, tolvaj gazemberek orozták el tőlünk azokat a napokat és éjszakákat, amikor lánglelkű forradalmárként, halált megvetve álltunk a tereken-barikádokon. A forradalommal együtt ellopták a szebb jövőnket, a szabadságot, az ország vagyonát.

Ma már csak „fordulat”-ként, „gengszterváltás”-ként emlegetjük azokat a forró napokat, szánkra nem merjük venni a szót: „Forradalom”. Erről szerettem volna leírni pár gondolatot, azonban az interneten szembejött velem egy román nyelven megírt szöveg, egy édesanya levele, aki egyetlen fiát veszítette el azokban a napokban. Annál mélyebb fájdalommal, úgy érzem, nem lehet kifejezni azt a végtelen szomorúságot, amit magam is érzek forradalmat csináló generációm ellopott jövője, megnyomorított élete miatt. Az eredeti szerzőt nem sikerült azonosítani, annyit tudtunk meg róla, „egy bukaresti hölgy”. Az ismeretlen szerző iránti maximális tisztelettel, mégis úgy döntöttem magyarba ültetem a levelet.

Drága gyermekem, azóta már 29 év telt el…

Több mint ahány éves voltál akkor, amikor egy fagyos decemberi reggelen elmentél itthonról, mert, mint mondtad „harcolni akarok a szabadságért, a boldogságért”. Éppen ma 29 éve, hogy kiléptél az ajtón. Soha nem tértél vissza. Megtalált egy eltévedt golyó, és kioltotta fiatal életed.

Emberek jöttek, mondták, egy bátor férfinak, hős vértanúnak adtam életet, de én sokkal jobban szerettem volna egy hétköznapi, de élő fiatalember anyja lenni.

Egyedül maradtam drága gyermekem! Mind elmentek… Egyesek meghaltak, mások elhagyták az országot. Én mindig arra gondoltam, hogy Te értük, a boldogságukért, szabadságukért haltál meg azon a decemberi napon. Ők azonban azt mondták, hogy itt se nem boldogok, se nem szabadok. Inkább elmentek.

Lassacskán felnőtté vált az összes gyerek, akikkel egykor a tömbházak között játszottál, és elmentek. Már senki nem maradt, akivel emlékeket idézve, Rólad beszélhetnék. Mintha, soha nem is léteztél volna…

Mi van a szerelmeddel? A lánnyal, akivel rajongtatok egymásért, akkor decemberben? Akivel szépen és fiatalon, csillogó szemekkel azt ígértétek, hogy soha nem hagyjátok el egymást. Amerikából hívott fel, úgy húsz éve. Férjhez ment, három gyereke van, és mint mondta boldog…

Nekem nincs már gyermekem… Csak az a vékony kis sportdzseki maradt nekem, amelyikben elmentél. Akkor szép és makulátlan fehér volt, de én vérfoltosan, sárosan kaptam vissza tőlük.

Eleinte még néztem a tévét, láttam, hogyan fogott neki lopni mindenki, aki közel került a tűzhöz. Döbbenten néztem, mint teszik tönkre az Országot, amelyért hősi halált haltál. Nagyon fájt látnom ezt gyermekem, úgyhogy nem is néztem többé. Miféle hatalmam maradt volna a gazemberek ellen? Hiszen minden erőm és reménységem benned volt drága Gyermekem…

Az utóbbi években, csak decemberben kapcsoltam be a tévét, tudtam olyankor Rólad és a társaidról beszélnek a képernyőn, azokról, akik életüket nem kímélve utcára mentek a „szabadságért és boldogságért”. Néha, pár másodpercre a Te fényképed is mutatták. Néztem és nyeltem a könnyeket. 

Azóta elmúlt 29 év, ismét itt a december. Bekapcsoltam hát a tévét. De nem mondanak már semmit Rólad. Arról beszéltek, akik halálod óta pusztítják az országot, törvényt tettek, hogy menthessék tolvaj bőrüket.

Drága Gyermekem! Ha akkor, azon a hideg, decemberi reggelen, amikor elmentél és halált megvető bátorsággal álltál fegyvertelenül a repkedő golyók között, tudtad volna, hogy ezek lopnak, csalnak, rabolnak majd közel harminc évig és végül megússzák, vajon indultál volna-e? Mondtad volna-e nekem, hogy muszáj harcolni a szabadságért? Gyermekem, jobb lett volna, ha itthon maradsz. Be kellett volna zárnom az ajtót és a kulcsot kidobni az ablakon…

Kikapcsolom a tévét, gombóccal a torkomban meghalni készülök. És, ha majd én sem leszek, akkor már senki nem fog emlékezni Rád és arra a hideg decemberi reggelre.

Mintha soha nem is éltél volna drága Gyermekem…

Egy édesanya levele, aki elveszítette fiát a romániai, 1989-es Decemberi Forradalomban.

Vajon mennyivel jártunk jobban mi, akik túléltük? Akik, azóta variációk végtelen sorozatával – buta, kegyetlen rendszerben, keserves küzdelemben, kiszolgáltatva mindenkinek, patronnak, hivatalban ücsörgő bürokratának, multinacionális cégek pénzéhségének – teremtjük elő a kenyérrevalót? Húzzuk a cérnát vékonyra, fizetéstől fizetésig. Közben látjuk, még karban tartani sem sikerül, amit attól az átkos rendszertől örökölt az új hatalom.

Lassan keserű vénemberek lettünk, közben elárasztott bennünket a mocsok, a szenny, – erkölcsileg és gyakorlatilag is – de eltűnt az ipar, szétlopták, rohad vasút, egészségügy, tanügy. Halljuk pufogni az üres frázisokat minden oldalról, de azt látjuk, harminc éve mindegy ki van éppen a bársonyszékben, mi egyre nehezebben cipeljük az életet.

Sok mindent akartunk azokban a decemberi napokban, de ami teljesen biztos, hogy nem ezt! A parlament és közintézmények csúcsvezetése korrupt bűnöző, vagy opportunista akarnok, pénzéhes bohócok gyülekezete. Nincs közöttük talán egy sem, aki tisztelettel, főhajtással emlékezne azokra, akik tizennyolc évesen lánctalpak és golyók között polcra segítették.

Remélem a fiaink nemcsak bátrak lesznek – a fiatalok, mindig halált megvető-bátrak –, amikor majd forradalommal seprik el ezeket a gazembereket, de bölcsebbek állhatatosabbak és sokkal kevésbé naivak mint mi.

Tanulnak majd apáik hibáiból és megvédik azt, amit, ha kell, vérrel vívnak ki maguknak, nem hagyják tolvaj gazemberek kezére a forradalmukat. Ha nem így lesz, akkor nemcsak a decemberi hősök, a román kommunizmus megtörésének vértanúi, de mi is, túlélők, úgy simulunk bele a nemlétbe, mintha soha nem is éltünk volna…

Hompoth Loránd / erdely.ma

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.