Halljuk meg a szabadság hangját!

A július 4-i bemutató óta tervezem megnézni a Szabadság hangja (Sound of freedom) című filmet, de egy darabig halogattam; tartottam attól, hogy milyen hatással lesz rám. (A horrorfilmeket sosem bírtam, és úgy gondoltam, hogy anyaként képtelen lennék végignézni egy gyermekbántalmazást bemutató filmet.) De amikor megjelent Puskás Balázs kollégám rövid filmismertetője, azzal zárulva: reméli, mielőbb eljut Magyarországra is a film, elszégyelltem magam és még azon a héten elmentem a moziba. (Július végén New Yorkban viszonylag sok moziban és normális időpontokban játsszák.) Sőt, utána a film körül zajló médiazajba (ami hol cinikus támadás, hol inkább elhallgatás) is beleástam magamat, így most már én is szurkolok, hogy a magyar filmforgalmazók is lássanak benne fantáziát, minél több magyar szülő ismerkedjen meg a témával, és a maga eszközeivel akár szálljon is be a pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni globális küzdelembe. Hogy miért is van erre szükség, az a filmből és a médiamegjelenésekből egyértelműen kiderül.

Először röviden a filmről: a Jim Caviezel (Monte Cristo grófja, 2002; Passió, 2004) színész által eljátszott sokgyermekes Tim Ballard (a valóságban is) évek óta a pedofilok ellen küzd fedett ügynökként, ami alatt többezer pedofil felvételt kénytelen végignézni bizonyítékok gyűjtése során. Amikor egy bevetés után a kollégája a gyerekek sorsáról kérdezi, így válaszol: nekik nem a gyerekekkel, hanem a pedofilokkal kell foglalkozniuk. Mégis, egyik ügye személyesen is megérinti: magát pedofilnak láttatva látszólag szabadlábra segít egy általa lekapcsolt pedofilt, aki jutalmul ígér neki egy hét és féléves kisfiút. Tim később megtalálja és kiszabadítja a gyermeket, majd a kisfiú kérésére elkezdi keresni a vele együtt elrabolt nővérét is. A teljes személyes elköteleződésben már nem tudja megállítani az országhatár és főnöke sem, aki egy darabig még fedezi beosztottja külföldi partizánakcióit Dél-Amerikában (2006 előtt az amerikai ügynökök nem mehettek külföldre nyomozni), de a gondosan előkészített nagy bevetés előtt visszahívja. Ekkor a férfi úgy dönt, hogy felesége (akit a filmben Mira Sorvino alakít) erkölcsi és néhány (kolumbiai) kolléga szakmai támogatásával önállóan folytatja munkáját. A filmben a kislány után kutatva és a helyi hatóságokkal is együttműködve, hajmeresztő akciókkal, 54 további fiatalkorút is megment a rabszolgaságból.

A film tehát az érintett család szempontjából úgymond happy enddel végződik (eltekintve a kiskorúak által átélt borzalmaktól), de a néző mégsem tud örülni, és nemcsak azért, mert tudja, hogy ez egy valós történet és az átélt borzalmaktól nem lehet eltekinteni. Hanem azért sem, mert közben megérti (ha még nem volt tudatában), hogy egy globális társadalmi problémáról, többmillió gyermeket érintő, hatalmas és jelenleg a legdinamikusabban fejlődő (a drogkereskedéssel vetekedő) üzletről van szó, amelynek felszámolásában sem a többmillió igénybe vevő felnőtt, sem az amerikai hatóságok (nemzetbiztonság, politika) nem érdekeltek. (A Jordan Peterson által készített interjúban Tim Ballard világszinten hatmillió, emberkereskedelemben érintett gyermeket említ, amely számból több ezren öt év alattiak, és kb. kétmillió kiskorú szexuális bántalmazás áldozata is.) Az USA világszinten első a gyermekek ellen elkövetett nemi erőszak tekintetében, és a gyermekrabszolgaság legnagyobb piaca is. A film végén pedig olvashatjuk: számszerűleg több ember van most a Földön ilyen helyzetben, mint néhány száz éve, az újkori rabszolgaság „fénykorában”.

Bár a film végén, a szereplők és közreműködők felsorolása után, Jim Caviezel elmondja, egyszerű nézőként mit tehetünk az ügy érdekében: vigyük hírét a filmnek, illetve támogassuk a filmkészítőket, azaz Tim Ballard szervezetét (Operation Underground Railroad; O.U.R.), például mozijegyek vásárlásával azok számára, akiknek erre nem telik (ezt mi magunk is megtettük), de a jóérzésű nézők lelkén ennek ellenére marad egy nagyon sötét teher, ami később sem tűnik el. És nehéz eldöntenie, mitől is nehezebb a szíve: attól, hogy a valóságon alapuló film bemutatja, milyen iszonyatos mélységre képes az ember (olyanra, amiről átlagemberként elképzelése sem lehet); vagy attól, hogy a fősodratú média összeesküvés-elméletekre hivatkozva támadja a filmet, vagy attól, hogy nincs határozott politikai szándék a borzalom felszámolására (Ballard a film végén elmondja, hogy az amerikai jogszabályok már engedik a külföldi nyomozást hasonló esetekben, de máshol kifejti, hogy a téma továbbra sem prioritás). Csodálatra méltó, hogy egy nagycsaládos (a film készítése idején hat-, ma már kilencgyermekes!) apa annak szenteli életét (felesége és társai támogatásával), hogy mások gyermekeit megmentse, és ezért kétségkívül példakép, de miért is kell mindezt civilként, azaz hazája, vagyis a világ legerősebb állama támogatása nélkül tegye?!…

Mint láthatják, bármennyire is szerettem volna, nem tudok a filmről a körülötte zajló fősodratú média és politikai megítélés nélkül írni – máris odaértem, pedig még úgymond ki sem jöttem a moziból… Szerencsére először megnéztem a filmet és utána olvastam csak róla, így legalább azalatt a két óra alatt csak a sztorira és a szereplőkre tudtam koncentrálni, és nem arra, ami a film körül folyik; igaz, már akkor sem kaland- vagy inkább horrorfilmként néztem, hanem egy közönségfilmnek becsomagolt dokumentumfilmként. De nem volt ezzel így mindenki, a teremben ülőket nem feltétlenül szegezte székbe a film: a mellettünk lévők végig hangosan zörögtek a csipszes zacskókkal, előttünk pedig valaki időnként lelkesen belekurjongatott az üldözős jelenetekbe…

Ennek kapcsán van néhány kritikai megjegyzésem: bármennyire sokkoló a sztori, pörgős a történetvezetés, a film európai szemmel túlságosan „amerikai”. Nem a „túl sötét, hogy igaz legyen” jellegű összeesküvés-elméleti vádakra gondolok, hanem arra, hogy kicsit túl sok a főszereplőből (bár kétségkívül tehetséges színész, aki a film utáni beszédében elmondja, nem ő a főszereplő, nem ő a hős, hanem a gyerekek; számomra kicsit túl sok a közeli, sírós arckép). Továbbá arra, hogy a számítógépes hippi, a dülöngélő részeg vagy a gitározó maffiafőnök számomra kevésbé tűnt hiteles pedofilnak – bár utólag megtudtam: a pedofilok közöttünk élő átlagos, gyakran tanult emberek (tanárok, lelkészek, orvosok, stb.), akikről senki nem mondaná meg, hogy gyermekbántalmazók. S végül arra, hogy a kalandfilmes hangulat és a helyenként elég bénára sikerült üldözős jelenetek közel vannak ahhoz, hogy a történet hitelességét veszélyeztessék. A közönségfilm melletti döntést érteni vélem, hiszen egy dokumentumfilmre valószínűleg jóval kevesebben lennének kíváncsiak, ugyanakkor tudtommal a készítők szándéka nem önmagában a film volt, hanem a figyelemfelhívás és a szövetségesek keresése a gyermekrabszolgaság és a pedofília elleni küzdelemben. Érdemes lett volna ezeket (különösen a kolumbiai esőerdőben zajló) jeleneteket kicsit komolyabbra venni.

Az utolsó indokot (mint hitelességet érintő kritikát) kissé félve írom le, mert könnyen félreérthető lehet: nem voltak igazán sokkoló jelenetek. Nyilván nem arra gondolok, hogy gyermekek elleni szexuális abúzust részleteiben be kellett volna mutatni, de jó lett volna kissé hatásosabban részletezni/hangsúlyozni (ha nem is vizuálisan, legalább szóban), mennyire sok kiskorút érint és konkrétan mi is történik velük – csak azért, hogy a nézők jobban felfogják az emberi gonoszság elképesztő mélységeit, az ügy globális voltát és súlyosságát, mert ezekből inkább csak „ízelítőt” kaptuk (a konténeres szállítás például hitelesen sokkoló volt, de abúzust, egy-egy lökéstől, taszigálástól eltekintve, nem látunk). Mivel maga Ballard is állítja, el sem tudjuk képzelni a borzalmakat, lehet, hogy erre kicsit rá lehetett volna segíteni. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire veszélyes pálya: egyrészt, így is támadják a filmet összeesküvés-elméletre hivatkozva; másrészt, ha belegondolok abba (amit a főszereplő többször is említ): mi lenne, ha az én gyerekemet rabolták volna el, akkor már az is bőven elég, amit a film láttatni enged.

Lehetséges tehát, hogy mindezt csak mi, európaiak látjuk így, hiszen az amerikai nézői visszajelzések mind szuperlatívuszokban említik a filmet. Ami nem csoda, mert valóban nagyon erős jelenetek is vannak benne, a főbb szereplőket alakító színészek tehetségesek és meggyőzőek; a film legnagyobb erőssége pedig kétségtelenül az, hogy egy globális szintű társadalmi problémát egy család személyes történetén keresztül mutat be, ráadásul jelen időben (eltérően pl. A Schindler listájától, amelyik 50 évvel később dolgozta fel az addigra már társadalmi vitán felül álló borzalmakat). Az is bölcs döntésnek tűnik, hogy a témát először közönségfilmként mutatják be, és – mint megtudtam Jordan Peterson korábban említett interjújából –, csak ezután jön majd az O.U.R. akcióinak folyamatos dokumentálásából már készülőben lévő dokumentumfilm.

Végül még néhány gondolat az előbbi interjúból. Tim Ballard elmondja: munkáját hite, felesége támogatása és mások szakmai segítsége (beleértve a folyamatos pszichológiai felügyeletet) nélkül nem tudná végezni. Munkáját Istentől kapott feladatnak tekinti, amelyben felesége maximálisan támogatja. Sőt, két nappal a kilépése előtt a nő úgy fogalmazott: „Nem engedem, hogy kockáztasd az üdvösségemet azzal, hogy nem folytatod!” Itt egy pillanatra mindenki gondoljon bele: milyen mély és végtelen bizalmon alapuló személyes istenhitről és önzetlen házasságról lehet szó, melynek gyümölcse a kilenc gyermekük is. Hiszen a családapa a közös döntés alapján egy adományokból fenntartott szervezetnél dolgozik, abból tartja el családját is, miközben évtizedeken át folyamatosan kockáztatja életét mások gyermekeiért. Az is nagyon árulkodó, hogy több színész nem vállalta a főszerepet (mint Jim Caviezel elárulja: ő már átment ezen a dilemmán a Passióval; akkor és most is és istenhite miatt vállalta; illetve mert három, Kínából örökbefogadott gyermeke miatt már némileg tisztában volt az gyermekkereskedelem kockázataival). A filmet csak öt (!) év után tudták bemutatni, mert egyik nagy hollywoodi filmstúdió sem tartotta elég érdekesnek (legalábbis ez volt a hivatalos indok, mi azért mást is sejtünk), és csak a keresztény Angel Studios merte vállalni végül a kiadást és forgalomba hozatalt.

Tim Ballard elárulja azt is: az emberi sötétség olyan mélységeiről van szó, amit az átlagember elképzelni sem képes. Korábban, ha pedofíliáról volt szó, tinikre gondolt ő is, ahogy még ma is a legtöbben, de az első ilyen videóban, amit látott, egy öt- és egy hároméves (!) gyermek szerepelt, és többször látott kisgyerekeket fizikailag is összetörni az abúzusok során. Azért lett magánnyomozó a 2010-es évek elején, mert bár 2006-tól az amerikai nemzetbiztonság számára lehetségessé vált a külföldön történő nyomozás (tulajdonképpen azok a külföldi akciók nyitották fel az ő szemét is), de őt felettesei gyakran dolgavégezetlenül hazahívták. Elárulja azt is: döntésében nemcsak a filmbeli családi történet, hanem egy másik, haiti eset is közrejátszott; illetve valóságban nem egy, hanem három helyszínen zajlott az a filmbeli mentési akció, amelyben összesen 120 kiskorút szabadítottak ki. Munkájához azért keresett társakat, mert nagyon komoly bűnözői hálózatok ellen kell dolgozniuk. Többmillió gyermekről van szó, óriási a kereslet, azaz ilyen nagyságrendben érint felnőtteket is az ügy, amiben a (dél-)amerikai elit is vastagon benne van. (Ha bárki kételkedne, csak gondoljon bele: amellett, hogy időnként mégiscsak lebuknak az elit köreiből is, de vannak országok, ahol legálisan működnek pedofil szervezetek, még ha nem is így, hanem kiskorúak iránt vonzódóknak hívják magukat. És minél több pénzük van, annál inkább elhiszik, bármit megtehetnek; és minél többször megteszik, annál kevesebb a belső gát, annál halkabb a lelkiismeret hangja. Ráadásul a pedofilok büntetése jellemzően csekély, általában csak pár évet kell elkülönítve börtönben tölteniük.)

A film körül zajló (média)botrány eltereli a figyelmet a témáról, elbagatellizálja, illetve politikai síkra tereli a kérdést, és így ellehetetleníti a közös, hatékony fellépést – bizonyára épp ez a célja. Jelenleg annyira nincs politikai szándék a felszámolására, hogy még az is lehetséges: Tim Ballardnak azért kell abbahagynia ezt a heroikus munkát, mert esetleg olyan törvényeket hoznak, amelyek megengedik a pedofíliát. Bízom benne, hogy ez sosem következik be, sehol a világon. Ha mégis, nem szeretnék abban az országban élni és ott gyermeket nevelni. De akárhogy is alakul a hatalmi elköteleződés a gyermekek szexuális bántalmazásának megszüntetése iránt, egy biztos: minél több embernek meg kellene néznie ezeket a filmeket, hogy elhiggyék, felfogják: a gonoszság iszonyatos mélységei léteznek körülöttünk, ami ellen, mindenkinek a maga módján, de küzdenie kell. És ha elég sokan vagyunk, akkor talán nemcsak az ügyet felkaroló hősöket tudjuk támogatni, hanem a törvényhozókra is tudunk nyomást gyakorolni. Naivitás? Lehet, de muszáj bíznunk benne.