Trianon mindennapos emlékére

 

Romok, romok.

Kifakult vörös és megfeketedett repkények

a falakon, amerre járok,

s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.

A Nagyalföld közepén

egy holló lépeget magányosan,

mint Kanizsai Dorottya

ama régi, hagymázas csatatéren.

Mögötte ott zsibong a napsütötte Királyhágó.

Autók, népek és megmámorosodott szénaillat

hordái rohangálnak

a magaslati kanyarokban.

S mindent elsodornak, ami volt.

Mindent, ami lehetett volna.

Szent László bíbor, királyi palástja

szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,

vagy lebeg csak bánatosan,

mint nyár végi ökörnyál.

Miféle ország az,

amelyikben ott él egy másik ország is?

Egy másik remegés, egy másik jajszó?

És kísértetként kitagadva

ott bujkál a bükkerdők bokrai között,

a szigorú Körös medrében,

a nők visszatüremkedő mellbimbója mögött,

a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken?

Ha kimondhatnám a nevét

ennek a másik országnak,

talán megeredne az eső,

és lemosná szemhéjamról a századokat,

és járhatnék akár újjászületett szemmel is

otthonosan a hegycsúcsokon,

s kiabálhatnék, hogy megvan! hogy újra megvan

a hegyi rét! a zöld barlang! a havasi gyopár!

a nagy omlás alá temetett halott!

ki arcával a föld mélye felé fordulva

várta csak, várta, hogy valaki megszólítsa.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.