“Nem éltél igazán, amíg…
akit szerettél, vissza nem csókolt
nem köpködtél cseresznyemagokat sorozatban ki az ablakon
annyira nem sírtál egy könyvön, hogy nem is értetted, mi van veled
nem aludt el a kisfiad a karodban
nem nyertél megérzésre megtett tippre lóversenyen
nem mentél ki hajnalban mezítláb a kertbe
nem úsztál meztelenül a tengerben, éjszaka amikor azt se tudtad, hogy hol ér véget a víz, hol kezdődik az ég
nem raktál tüzet
nem láttál hullócsillagot
nem ittál frissen taposott mustot
nem ugrottál egy hajó fedélzetén lévő szaunából a jéghideg tóba
nem ettél osztrigát
nem melegített át egy pont rád illő tweed-zakó
nem ettől frissensült gesztenyét, nagy hidegben, séta közben egy olyan városban ahol soha nem jártál azelőtt
nem bukkant ki veled a felvonó a felhők fölé, a hegycsúcson, ahol a lenti taknyos rosszidő ellenére igenis ragyogott a nap
nem érezted az igazi friss vanília illatát
nem nézted végig az alkonyatot elejétől végig valahol, ahol izgalmas a kilátás
nem láttál táncost úgy mozogni, hogy ott helyben tudtad, ezt soha el nem felejted
nem tettél valakivel titokban jót, úgy, hogy aztán soha nem is mondtad el neki
nem tanultál meg valami olyat, amiről azt hitted, sose leszel rá képes
Néha azt érzed, nincs semmi értelme semminek, minden sötét, minden fekete. Azt érzed ez nem is élet, nem is élsz, minden reménytelen.
Jó ilyenkor arra gondolni, ami tényleg jó volt. Arra, amitől ott és akkor azt érezted, hogy élsz.”
Dragomán György
