„Három módja van azon birodalmak megtartásának, amelyek, mint mondottuk, maguk szerezte törvények alatt, szabadságban élnek, amikor meghódítják őket. Elsőbben is, elpusztítani, másodsorban közöttük lakni, harmadsorban saját törvényeikkel élni hagyni és adófizetésre kötelezni őket; ugyanott kevesek uralmát létrehozni, és barátságukat így biztosítani.”
(Niccolò Machiavelli: A fejedelem)

Azután pedig itt van ez is:

„92. Mélosziak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert uralom?
93. Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve alattvalóikká váltok, mi pedig csak nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket.
94. Mélosziak: S nem elégednétek-e meg azzal, ha mi ellenségeitekből barátaitokká válva nyugodtan maradnánk, anélkül, hogy bármelyik féllel szövetséget kötnénk?
95. Athéniak: Nem! Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná.”

A jeles Thuküdidésznek a Peloponnészoszi háború című, remekbe szabott művében olvasható a híres párbeszéd, ami az athéni küldöttség és a méloszi polisz vezetőinek tárgyalásából származik. Szerencsétlen mélosziak beszorultak a két görög nagyhatalom, Athén és Lakedaimón közé. Az athéniak szemében annyi bűnük volt összesen, hogy függetlenek szerettek volna lenni. A történet folytatásaként azután – mivel önként nem adták meg magukat – a máig a demokrácia példaképének tartott Athén hadai, Philokratész vezetésével megostromolták Méloszt. A város hosszú, hősies védekezés után elesett, és a mélosziak megadták magukat az athéniak kényére-kedvére, akik a tanulság kedvéért a férfiakat lemészárolták, a nőket és a gyerekeket pedig eladták rabszolgának. Mert így megy ez; „ez az élet, Babócsai néni” – hogy klasszikusokat idézzek. Most, hogy itthon tüntetnek – szórakoztató módon CCCP-s és guevarás pólóban – a „kelet” ellen, továbbá napvilágot látott az események feltételezhető forgatókönyve is, érdemes elmélázni a fenti történeten.

Amerika ugyanis, Obama vezetésével, éppen megvadulni látszik: készül, hogy eljátssza Athén szerepét, és ez nem sok jóval kecsegteti a hozzánk hasonló kisebb államokat, akik akaratuk ellenére a frontvonalba kerültek. Sokan sokfélét írtak, mondtak és tüntettek már ez ügyben, és a legvadabb elképzelések láttak napvilágot, mint például Kardos Gáboré − a jeles borozófus munkásságának egyébként egy teljes posztot akarok szentelni a későbbiekben.

Az elmélkedések sorába illeszkedik RG kolléga enyhén romantikus hangvételű írása is, amely a minap jelent meg. Ebben – némileg mosolyogtató módon – kormányzó politikuson kéri számon azt, amit ellenzékben mondott. Lépten-nyomon nekivadult független értelmiségiek szórják világgá átkaikat a „keletre nyitó” Orbán-kormányra, köztük olyan szellemóriások, mint Gréczy Zsolt vagy Vadai Ágnes. De mi is hát ez a bizonyos „keleti nyitás”?

*

A „keleti nyitás” szóösszetétel eredetileg semmi mást nem jelentett, mint a magyar külkereskedelem diverzifikálásának egy lehetséges útját. Tudott, hogy a magyar gazdaság egyoldalúan elkötelezett az EU felé, kivitelünk és behozatalunk – az energiahordozókat kivéve – több mint háromnegyede oda irányul, illetve onnan származik. Könnyű belátni, hogy egy kiegyensúlyozottabb külkereskedelem sokkal nagyobb biztonságot jelent. Túl ezen, egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy ez az EU-s kereskedelem rovására megy, ellenkezőleg, e fölött kéne megvalósulnia, tehát volumennövekedést is jelentene. Nehéz ezzel nem egyetérteni. Érdemes azt is megvizsgálni, hogy valójában és tényszerűen mi is történt eddig ez ügyben.

Praktikusan, összesen két dolog. Az egyik a paksi szerződés, a másik a Déli Áramlat gázvezeték. Slussz. Ami az oroszokkal kötött paksi megállapodást illeti, mindenki tudja, a tárgyalásokat az a Gyurcsány kezdte, aki most a legnagyobb elánnal szidja a megállapodást. Az oroszok részvétele az erőműépítésben teljesen logikus, hiszen Paks több évtizedes működése során egyetlen komoly üzemzavar volt, akkor, amikor nem az oroszok végeztek egy műveletet, hanem odaengedték a franciákat. A Déli Áramlat ehhez hasonlóan teljesen racionális döntés. A Nabucco projekt megbukott; mint annyi más EU-s projekt: addig tartott, amíg utazgatni és konferenciázni kellett, hülye beszédeket tartva üres lózugokkal. Amikor sor került volna arra, hogy tegyünk valamit, kiderült, hogy apró problémák vannak a tervvel: például senki sem tudott volna bele gázt pumpálni a Gazpromon kívül, továbbá senki sem akart az építésért fizetni. A Gazprom pedig saját vezetéket akart, amit ki is tud fizetni és gázt is tud tenni bele. Ha ez nem lenne elég érv, akkor olyanok is benne vannak a gerilla-vezeték építésében, mint Ausztria, melynek kifogástalan EU-kompatibilitását mi sem bizonyítja jobban, mint Lunacek képviselő pótolhatatlan jelenléte Brüsszelben. Az említett személy amúgy bizonyíték arra is, hogy szükségszerű és számunkra előnyös volt a Monarchia felbomlása, mert képzeljük el: ha ez nem történik meg, akkor Szanyi kapitányon kívül most ő is minket képviselne. Ó irgalom anyja, ne hagyj el!

Látható tehát, hogy mindösszesen két – Magyarország számára előnyösnek gondolt –, kifejezetten gazdasági jellegű ügyről van szó. Ezeken túl Magyarország mindenben beállt a sorba: elítélte Ukrajna területi épségének és „szuverenitásának” (sic!) megsértését, állást foglalt, felszólított, szankcionált, ahogy kell; sőt, ki is fogja fizetni a szankciók következményeit, mert a szövetségesektől egy vasat sem kapunk, az biztos. Ám mindez, úgy látszik, kevés. A libi média által bedobott bombasztikus marhaságok viszont mennydörgő visszhangot vernek az üres fejekben, és egy csőből meg egy atomreaktorból simán és egyesek számára hihetően le lehet vezetni, hogy Orbán Putyint tekinti példaképének és cár akar lenni, de legalábbis Halics és Lodoméria fejedelme. Ecce homok.

Azon persze nem csodálkozunk, hogy a világ legnagyobb hatalma holmi csövek és reaktorok tárgyában exponálja magát. A francia elnök sem volt rest szólni a kajajegyekért. Ilyen a rendszer, amire annyira vágytunk. Hiszen még örülhetünk is. Vívtak már a nyugat emberbarát hatalmai igazi háborút is – százezrek halálát okozva – hasonló dolgokért. Az egymást követő amerikai kormányok láthatóan egyre inkább a régi receptet követik: a feszítő belső problémák elől külső háborúkba menekülnek.

*

A visszatérés a hidegháborús retorikához és eljárásokhoz – végső soron – azonban visszahozza a nukleáris háború egy időre már elfelejtett rémét. Az én nemzedékem még egy olyan világban nőtt fel, amikor az emberiség időről időre közel sodródott a termonukleáris Armageddonhoz, és nem lehetett tudni, a következő alkalom nem az utolsó lesz-e. Ezt az időt a világ nemes egyszerűséggel és a tőle elvárható felelőtlenséggel elfelejtette; a politikusok barátja a kurta emlékezet.

Amerika vezetésével az emberiség újra visszatalálni látszik az öngyilkosság felé vezető útra, és a régi kísértetek újra csörgetik láncaikat. A hidegháborús logika szerint Oroszország nem tűrheti, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen, mert ezzel a NATO megszerzi az atomháború szent Grálját, a visszavágás lehetősége nélküli első csapás képességét. A hidegháború stratégiai egyensúlyának alapja ugyanis – valószínűleg ezért élünk még – az volt, hogy az első csapást mérő hatalomnak hosszabb időre van szüksége, amíg rakétái célba érnek; és ezért a másik fél is el tudja indítani a rakétáit. Így azután az egész bolygó nukleáris sivataggá válik, ahová a végén, úgy pár száz év múlva fel lehet jönni a földalatti bunkerokból és kijelenteni: „Győztünk!” Mindezt a szabadság, a demokrácia, a humanizmus és mindenek előtt az életünket oly sikeresen megjavító szent tudomány nevében. Ez a reakció-idő tűnik el, ha az egyik fél a másik küszöbére viheti a maga tölteteit. És ez a lehetőség túlságosan nagy kísértést jelent az emberiséget vezetni hivatott, üresfejű „elit” számára. Az emberiség búcsúztatója pedig nem a Lovasok trombitái, hanem az emberi jogokról, az önrendelkezésről és demokráciáról folytatott üres locsogás lesz.

Nem kívánom újraélni, ha egy mód van rá. Márpedig ez lesz a vége, mert ha valamelyik atomhatalmat sarokba szorítják, az csörtetni fogja az atom-kardot, és lesz újra minden: fegyverkezési verseny, atomfegyverekkel odvaikban az égen keringő műholdakkal és rakétahordozó tengeralattjárókkal a sarki jég alatt. És mindez azért, mert a Nyugatot – ahová annyira vágytunk tartozni – senkik vezetik, akiknek a mainstream liberalizmuson és az adóoptimalizáláson kívül semmi nem jut eszébe.

Mindezeken túl egy kiújuló hidegháború nem sok jóval kecsegteti az USA-t sem. Emlékezzünk: a hidegháború fő csataterei az ún. „harmadik világban” voltak – és lesznek is, hadd reménykedjünk –; ott, ahol most elkeseredett, fanatikus Amerika- és Nyugat-ellenesség dúl halkabban, vagy éppen hangosabban, a Közel-Kelettől Dél-Amerikáig. Ha az oroszok fegyvert, kiképzőket kezdenek küldeni a leghangosabb jenki-gyűlölő csoportoknak, abból csúf dolgok kerekedhetnek ki. Az USA eddig egy háborút vívott olyan országgal, amelyet az oroszok fegyvereztek fel és képeztek ki – ez volt Vietnam. Gondoljunk azokra a képekre, amelyeken a saigoni amerikai követség tetején az utolsó helikopterekre feltülekedő elkeseredett, rettegő tömeg volt látható; szégyen és megaláztatás volt az a világ legerősebb hatalma számára, mit tagadjuk. Megláthatjuk újra: ha Amerika feltett szándéka, hogy a Kreml lépcsőjére helyezze a rakétáit, akkor semmi sem lehetetlen.

Amerika pedig – minden jel arra mutat – komolyan gondolja az oroszok megfenyítését és mellesleg a miénket is. Velünk könnyen meg is teheti, hiszen sehol Európában nincs még ennyire elszánt, belső kisebbség, amelyik lelkesen üdvözölt és üdvözöl minden külső beavatkozást, ha az gyűlölt ellenfelei ellen és az ő hatalomra juttatására irányul. Emlékezzünk Machiavelli tanácsára fentebb: „ugyanott kevesek uralmát létrehozni, és barátságukat így biztosítani”. És ne higgyük, hogy ezt a derék Niccoló mester találta ki, egyidős ez az emberiséggel. A legitimáció nélküli kisebbség, ha uralkodni akar, örökre rá lesz utalva a külső segítségre és valójában csak annak komprádor képviselője lehet – ahogyan volt is az elmúlt századok alatt.

Ami az USA-t és a NATO-t illeti, beválni látszik azok jóslata, akik óva intették őket attól, hogy minket felvegyenek a szövetségeseik közé, mert vagy száz éve, akivel mi vagyunk, az veszít. Egészen egyszerűen rossz ómen a részvételünk. Nekünk azonban ez sokkal könnyebb, mi már megszoktuk, hogy vesztesek vagyunk, megtanultunk együtt élni ezzel – szívesen adunk leckéket is –; ők azonban még nem.