Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Petreczky Kati tudós férje munkája kapcsán került először Németországba, majd 22 éve Amerikába, ahol német nyelvtanári képzettségét sokféleképpen igyekezett hasznosítani: először nemzetközi játszócsoportot, majd óvodát szervezett férje munkahelye, a Long Island-i Brookhaven National Laboratory családjai számára, később egy német nyelviskolát alapított, aztán a New York-i Arany János Magyar Iskolát vezette, és végül társaival megalapította az Észak-Amerika és Kanada több mint ötven hétvégi magyar iskoláját tömörítő Amerikai Magyar Iskolák Találkozóját.  

Hogyan kerültél Amerikába?

Német nyelvtanár vagyok, Debrecenben végeztem, ott ismertem meg a férjemet. A ’90-es évek végén Budapesten dolgoztam tanárként, amikor 25 évvel ezelőtt fizikus férjem posztdoktori állást kapott Németországban, Bielefeldben. Ott is jártam egyetemre pedagógia-germanisztika  német nyelvtanári szakon. Legidősebb gyermekem ott született. Három és fél év után párom Amerikában, a Long Island-i Brookhaven National Laboratory-ban (BNL) kapott állást, amely egyike, a Department of Energy által üzemeltetett nemzeti laboratóriumoknak. Amikor ideköltöztünk, nem volt munkavállalási vízumom. Kezdetben nagy kihívást jelentett számomra, hogy idegenben élünk egy másfél éves kisgyerekkel, ráadásul a férjem gyakran utazott – ma is úgy jelenti be, hogy Indiába megy, mintha a közértbe ugrana le. Az első pár hétben nagyon haza akartam menni, aztán összeszedtem magam, belevetettem magam  a BNL Hospitality Committee nevű, a hasonló cipőben járó házastársak számára létrehozott szervezet munkájába. Eleinte a kutatóintézet területén laktunk, majd kiköltöztünk onnan, de még sokáig vissza jártunk a gyerekekkel különböző programokra, például angol nyelvtanfolyamra, úszni, játszó csoportba, óvodába, könyvtárba. Amerikában vidéken nagyon jó a közkönyvtári rendszer, már egész pici kortól elérhetők nemcsak a könyvek, hanem mindenféle foglalkozások. Szerintem nagyon fontos a gyerekek olvasóvá nevelése szempontjából, nekem is sokat segített, így majdnem az összes könyvtári programon részt vettünk. Közben elkezdtem intenzíven angolt tanulni, majd elvégeztem egy tutor tréninget és magam is angol tutor lettem. Ezalatt megismerkedtem sok hasonló helyzetben lévő anyával, akik nemcsak nagyobb családjukat és barátaikat hagyták otthon, de a saját karrierjüket is – egyikük például egy híres filmrendező volt. Először játszócsoportot hoztunk létre a kutatók gyerekeinek, majd alapítottunk egy szülői kezdeményezésű óvodát (Uptown Nursery School), aminek elnöke lettem. Felvettünk egy tanárt, és a szülők is  segítettek. Az iskolában hét gyerek volt, a játszócsoportban 15-20, de volt, hogy 30 is eljött, amikor például Halloween partit vagy húsvéti tojáskeresést szerveztünk.

Gondolom ebben a nemzetközi környezetben az angol volt a fő nyelv…

Igen, angolul beszéltünk és tanítottuk az oviban is. Mivel a laboratóriumba a világ minden tájáról érkeztek tudósok, a játszócsoport, az ovi és a baráti körünk is nagyon nemzetközi lett: volt köztük koreai, kínai, orosz, holland, venezuelai, stb. Azt mondják, egy falu kell egy gyerek felneveléséhez – mi egymást segítettük oly’ módon, hogy húszéves, erős barátságok alakultak ki tanult, intelligens és világlátott emberekkel, köztük nemcsak atomtudósokkal, hanem például biológusokkal is. Egy idő után a szervezett közösségen túl is kialakult egy szűkebb baráti körünk, benne például portugál, dél-afrikai, német nőkkel, akikkel péntekenként találkoztunk valamelyikünk házában. A nehéz kezdet ellenére végül életem boldog korszakát éltem. A férjem ma csoportvezető, saját házat vettünk a tengerparton, tehát gyakorlatilag megvalósította az amerikai álmot, de én néha úgy érzem, egy helyben maradtam karrier szempontjából, mert annyit önkénteskedtem, hogy nem maradt időm másra; gyakran a saját családomra sem. Van az a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött ott a női háttér, de van egy olyan mondás is, hogy minden sikeres pedagógus mögött ott van a jól kereső férj, aki a hobbiját finanszírozza… Amerika egyébként arra nevel, hogy adj vissza valamit a közösségnek. Talán ez Magyarországon nem ennyire általános. Sokan kérdezik: mennyi pénzt kapsz mindezért, mi ebből a hasznod? Az én válaszom: az, hogy jó és érdekes emberekkel találkozom, nő a kapcsolatrendszerem, ami szerintem a legnagyobb tőke manapság – nem érdemes tehát mindent anyagiakban mérni. 

Honnan jött a német iskola gondolata?

A férjem egyik német munkatársa révén kerültem be a német közösségbe. Eleinte  kávézásokat, ún. Kaffeeklatsch-ot szerveztünk. Ez ma is működik, és bár amikor a 60-70 éves nénikék elkezdenek a fizikai bajaikról beszélni, nem mindig tudok hozzászólni, de olyan bölcsek és kedvesek, és olyan szeretettel vesznek mindig körül, hogy ma is nagyon szívesen találkozom velük. Néha meg szoktam őket hívni hozzánk is, és olyankor előveszem a porcelánkészletet, aminek nagyon örülnek.

Két német anyuka barátnőm elgondolkodott azon: mi lesz a gyerekeikkel, ha majd pár év múlva visszamennek Németországba. Ha nem tudják jól a nyelvet, nem tudnak visszaintegrálódni, és nem fognak tudni lépést tartani az európai, szigorúbb oktatási rendszerekkel. Ezért pár gyerekkel elindítottak egy német iskolát, először a laboratóriumban, majd később a Stony Brook Egyetemen. Egyre több gyerek jelentkezett, így végül hivatalosan is megalapítottuk az iskolát Deutsche Sprachschule Long Island néven. Német mint idegen nyelv tanárként én is ott voltam az alapítók között. Az egyik azokból az 5-6 éves gyerekekből, akikkel elsőként kezdtem foglalkozni szombat reggelenként, már a Princeton egyetemen doktorál matematikából, a másiknak nemrég volt az esküvője. Később jelentkeztek   szülők, hogy ők is meg akarják tanulni a német nyelvet, így elkezdtem felnőtteket tanítani hétköznap esténként. Sok olyan tanítványom volt, aki nem is volt német, de pár évet élt Németországban, és nem akarta elveszíteni a nyelvtudását. A Covid-járvány kitörése után áttértünk online oktatásra, s ezt azóta is megtartottuk. Most két osztályom van és nagyon élvezem, pláne hogy így én sem felejtettem el németül. A mostani tanítványaim között vannak, akiket már hét éve tanítok, és nagyon jó érzés, hogy ezalatt barátságok születtek, és már bármiről tudunk egymással németül beszélgetni. Időnként személyes találkozókat is szervezek, például meghívom őket ide a tengerpartra egy piknikre, vagy osztálykirándulásra megyünk egy múzeumba. Emellett a német iskolának is vannak közösségi programjai, például novemberben a Szent Márton-nap vagy a Mikulás. A felnőttek kb. 40-en, a gyerekek kb. 60-an vannak. Ahhoz képest, hogy úgy indult az iskola, hogy a német kultúra, történelem és földrajz tanulása volt a fókuszban – mert a csoportban minden gyerek jól beszélte a nyelvet –, mindez idővel eltolódott a felnőttek és a német, mint idegen nyelv irányába. Ezt a tendenciát látom egyébként a magyar iskolák többségénél is. Hozzáteszem: mindennek a tapasztalatnak nagy szerepe volt, amikor később bekapcsolódtam a magyar közösségbe.

A gyerekeid is bekapcsolódtak a német közösségbe? És hogyan, mikor kerültetek kapcsolatba a helyi magyar közösséggel?

Juli ma már 23 éves, kisiskolásként német hétvégi iskolába is járt, azóta már elvégezte az egyetemet, most Németországban doktorál, a Max Planck Intézetben kutat biológusként, tehát ő a tudós vonalon megy tovább és a németet is használja. Peti 16, Emma 14 éves. Amikor beütött a Covid-járvány, elkezdtem őket online, tanítani németül, más gyerekekkel együtt. Egy év alatt elég jól haladtunk, de utána sajnos abbamaradt.

Amikor elkezdtük Julit a német hétvégi iskolába járatni, eszembe jutott, hogy lennie kell New York-ban egy hétvégi magyar iskolának is. 2003-ban még nem volt közösségi média, de már volt internet, ott keresgéltem és rábukkantam az Arany János Magyar Iskolára, az akkor még nyomokban létező magyar környéken (Yorkville, Upper East Side). Akkor még volt magyar közösségi élet, működött a magyar könyvesbolt, egy étterem, egy hentesüzlet, stb. Elkezdtem oda hordani a lányomat, aki közölte, hogy a magyar iskolás barátnője cserkész, ő is az akar lenni. Akkor még azt se tudtuk, mi fán terem a cserkészet, de ők hamar összebarátkoztak és együtt cserkészkedtek, ráadásul fél évre rá kiderült, hogy a kislány szülei is tudósok, így ebből a találkozásból is egy húszéves családi barátság lett. Julié egy nagyon jó magyar iskolai osztály volt, a kolozsvári származású, azóta hazaköltözött Apa Kinga tanárnő tanította őket tíz éven át. Nagyon jó tanárok és nagyon harmonikus osztályközösség volt ott akkoriban. Persze voltak feszültségek, például a magyar iskola és az annak helyet adó amerikai iskola között, de a tanárok és a cserkészvezetők igyekeztek a gyerekekre összpontosítani. Bennem égett a vágy, hogy taníthassak, így hamarosan a magyart, mint idegen nyelvet tanítottam felnőtteknek. Mivel korábban óvodát vezettem BNL-ben, megosztottam tapasztalataimat az iskolában is, aminek nagyon örült a vezetőség, így hamarosan  iskolaigazgató lettem. A most 60 éves iskola alapításának 50. évfordulójától kezdve öt éven át vállaltam.

Mekkora volt akkoriban az iskola? Milyen tapasztalataid voltak vezetőként?

Kb. 80 gyerek járt oda. Az volt a legnagyobb nehézségünk, hogy a Szent István templom épületében működő amerikai iskola, a Saint Stephen of Hungary School termeit béreltük, és nekik állandóan problémájuk volt velünk. Egyszerűen ki akartak bennünket onnan tenni. A jogi és az adminisztratív háttér sem volt teljesen rendben, az iskola a cserkészet égisze alatt működött, ugyanis annak idején, a ‘60-as években két New York-i felnőtt cserkész, Szekeres Szabolcs és Beke Imre alapították, és az iskola történetében mindvégig nagyon szoros volt a kapcsolat az iskola és a cserkészet között. A férjem féltett is engem az esetleges jogi következményektől. Igazgatóként jöttem rá, hogy még a szülők által aláírandó ún. lemondó nyilatkozatok sem voltak begyűjtve, de működő weboldalunk, évkönyvünk sem volt – ezeket mind bevezettem. Nagyon hálás vagyok elődeimnek, mert ők is rengeteg önkéntes munkát végeztek, de nyilván más az, amikor az igazgató nemcsak szülő, hanem gyakorlott pedagógus is.

Azt hiszem, legnagyobb érdemem az volt, hogy sikerült egy barátságos hangulatú iskolai közösséget teremteni. Jó fejek voltak a tanárok és a szülők is, szerettek és tiszteltek engem; és ha kértem valamit, megtették. Bevezettem például a rendszeres havi egy tanári megbeszélést. Kértem, hogy figyeljünk oda egymásra. Igyekeztem a szülőket aktivizálni, például rádöbbenteni arra, hogy a székek nem lesznek maguktól elpakolva. Akkoriban még nem volt Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasunk, azaz KCSP-sünk, de mindenki szívesen kivette részét az önkéntes munkából. Összehozott minket az, hogy együtt hozunk létre valamit a saját gyermekeinkért. Néptánc oktatást és ebéd programot is indítottunk. Rájöttem, hogy sok gyerek még soha nem evett például paprikás krumplit, mert a szülőknek nincs ideje főzni, vagy mert nem mindkét szülő magyar a családban. Valamelyik szülőnk főzött egy nagy adag ételt, amit pár dollárért meg lehetett venni. Ez nemcsak finom volt, hanem közösségteremtő ereje is lett, mert együtt ebédeltek azok is, akik nem egy osztályba jártak. És a szülők is jobban megismerték egymást. Nemcsak azért fontos például az október 23-i vagy a március 15-i ünnepély, mert megemlékezünk, hanem mert a közös tudat egyben közösséget is teremt.

A magyar katolikus templom 2015-ös elvesztésével az iskola is nehéz helyzetbe került…

Valóban, nem használhattuk tovább az osztálytermeket. Emlékszem arra az augusztusra, amikor fölriadtam éjjel az ágyban, hogy nincs hol megnyitni szeptemberben az iskolát… A New York-i  Magyar Ház a három tulajdonosa között legendás volt a nézeteltérés, de akkor mind a hárman azon voltak, hogy megmentsük az iskolát. Átköltöztünk a Magyar Házba; az egyik osztály a fogasok között kapott helyet, a másik a nem éppen komfortos cserkészszobában, de legalább megnyitottuk a tanévet. Akkor tudatosult bennünk az is, hogy az iskola nem az épületet, hanem a közösséget jelenti. Olyan szempontból szerencsés volt a helyszín volt, hogy rögtön az iskolai foglalkozás után következett a cserkészet ugyanott, így a gyerekeknek nem kellett sehova átvonulni. Nagyon jól működött az iskola az új helyen is, de az ötödik évre belefáradtam. Nem kizárólag a munka mennyisége miatt, inkább a személyes konfliktusokba – az ember nem mindig tudja megválogatni, kivel dolgozik –, és akkorra már öt éve működött az AMIT is, a saját gyerekeim pedig kezdtek olyan életszakaszba kerültek, ami figyelmet igényelt volna. Egy fizetésből éltünk, és elvileg azért voltam otthon, hogy a gyerekeimre figyeljek, viszont én minden másra – beleértve mások gyerekeit is – figyeltem, csak a sajátjaimra nem. Elég sok feszültséget is hazavittem, a gyerekeim már hallani sem akartak az iskoláról vagy az AMIT-ról, a férjem is egyre többször kérte, adjam át, ezért amikor a nagylányom elballagott, átadtam az igazgatói posztot. Az egyik óvónéni lett az óvodavezető, az egyik tanár pedig az iskolavezető, de utóbbinak egy év után elege lett belőle. Kisebb gyerekeim azután is odajártak, hogy én eljöttem, időnként én is megyek tanítani. Később eléggé átalakult az iskola, még a logó és a weboldal is más lett. Akkoriban jelentek meg a BGA pályázatok, azaz magyar állami forrásokra is lehetett pályázni. Székely Eszter felismerte, hogy nem tudunk pályázni, ha nem vagyunk önálló jogi személy, így akkoriban bejegyezték hivatalos szervezetként. Most már évek óta Mészáros Endre vezeti, nagyon jól működik, és nemcsak a magyar államtól, hanem többek között a Tulipán Alapítványtól is kapnak anyagi támogatást.

Térjünk rá az AMIT-ra, amit Prof. Kerekes Judittal közösen alapítottatok.

Az amerikai német iskoláknak van egy ernyőszervezete, German Languages School Conference-nek (GLSC) hívják, és minden év novemberében a német konzulátuson találkoznak. Arra gondoltam, valami hasonló kellene a magyar iskoláknak is, mert akkor mindannyian, köztük én is, sokat tanulhatnánk egymástól, például arról, hogyan is kell hétvégi iskolát vezetni. Nekünk egyébként szerencsénk volt, mert a legtöbb tanárunk a Kárpát-medencéből vagy Magyarországról származó pedagógus volt, de azért az iskolavezetés mégiscsak egy másik műfaj. Akkoriban Dán Károly volt a főkonzul. Meghívtam őt az iskola 50 éves évfordulójára szervezett ünnepélyre, és azt is elmeséltem neki, mekkora áldozat a tanároknak, szülőknek és a gyerekeknek egyaránt, hogy hétvégéken eljussanak az iskolába és ott töltsenek egy fél napot. Szerintem aki nem érintett, még ma sem érti, mekkora erőfeszítésekkel jár mindez. De azért mára már sokakban tudatosult, a konzulátusok és a Nemzetpolitikai Államtitkárság számára is – szerintem az AMIT-nak is köszönhetően –, hogy mi is az a hétvégi magyar iskola. A főkonzul lelkesen jött beszédet mondani az egyébként nagyon jól sikerült évfordulóra, és neki köszönhetően jöhetett létre az első AMIT a főkonzulátuson.

Eleinte rengeteg telefonhívás, e-mailezés zajlott, de ahogy a közösségi média fejlődött, egyre könnyebben ment a szervezés és a tudásmegosztás. Mindenesetre eleinte nagyon érdekes élmény volt, hogy felhívtam valakit Amerika másik partján, bemutatkoztam, és három perc után félszavakból is értettük egymást. Azt is jó érzés volt, hogy kiderült: nem csak én vagyok ilyen őrült, akinek az összes ideje, pénze és energiája az önkéntes munkára, és azon belül a tanításra megy. Az első találkozóra 2013-ban még főleg a keleti partról jöttek iskolavezetők, de idővel egyre többen és egyre szélesebb körből kezdtek el csatlakozni hozzánk, jelenleg 36 magyar iskolánk van az USA-ból és 16 Kanadából, sőt, az online eseményeinkre a magyar diaszpórából mindenhonnan be szoktak csatlakozni, akár Ausztráliából is, és időnként akár 120 fő is részt vesz az összejöveteleken. Sőt, olyan is előfordult már, hogy egy adott időzónából kérték, csak nekik külön tartsunk továbbképzést.

Ezzel párhuzamosan az AMIT- csapat is nőni kezdett…

Igen. Eleinte csak ketten voltunk Judittal, illetve Lukács Attila matektanár segített nekünk, utána jött Tamás Zsuzsa, Jakab Károly, Marshall Tomi. 2017-ben lettünk bejegyzett szervezet. Hámos Lászlónak, a Diaszpóra Tanács akkori elnökének is nagyon tetszett az ötlet, én is meghívást kaptam a Diaszpóra Tanács egyik budapesti ülésére. Ott ismertem meg Gagnon Esztert, aki azonnal bekapcsolódott az AMIT-ba, és nagyon sokat lendített a technikai és a szakmai háttér fejlesztésén, például szervezett egy nemzetközi gárdát és közösen létrehozták a magyar nyelvi  kulturális alapozó programot, ami külön honlappal rendelkezik. Nemrég pedig létrehoztunk egy Spotify-csatornát, ahol különböző stílusú zenék segítségével lehet a magyar nyelvet tanulni. Czettisch Bernadett a közösségi médiával foglalkozik.   Vámos Ági a pénzügyi igazgatónk. Haála Judit pedig időközben hazaköltözött Budapestre, onnan segít. Az AMIT tehát mára egy csapatmunka, egyre több és szélesebb tevékenységgel, ami messze túlmutat az éves konferencián, amit megszervezni egyébként önmagában is elég komoly feladat. Weboldalunk nagyon gazdag és kétnyelvű tartalommal és van egy tanplatformunk is. Igyekszem havonta küldeni a kétnyelvű hírlevelünket. Rendszeresen eljárok különböző fórumokra, például az Amerikai Magyar Tanáregyesület (American Hungarian Educators Association, AHEA) éves konferenciáira, ahol igyekszem népszerűsíteni az AMIT-ot, mert még mindig nem tudnak elegen rólunk vagy nem értik az alapkoncepciót. Pedig mi azért dolgozunk, hogy mások is használják, amit összegyűjtöttünk. Együtt dolgozunk a Tulipán Alapítvánnyal, a Pedagógiai Társasággal, támogató partnereink a New York-i Magyar Ház és a Főkonzulátus. Van egy tanári és egy igazgatói chatcsoportunk, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk és együtt gondolkodjuk. Komolyan vesszük a jelszavunkat – Mi együtt-működünk! – igyekszünk az igények elébe menni, például olyan témát választani egy-egy találkozóra, ami aktuális és széles érdeklődésre tart számot. Különösen a Covid-járvány alatt tett szert nagy jelentőségre az AMIT. Egyrészt előtérbe került az online oktatás, másrészt akkor kaptunk KCSP-st, Jakab Ritát, aki nagyon gyakorlott az online oktatásban. Ekkor kezdtük el az online AMIT Tali webináriumokat szervezni mindenféle technikai, szakmai és kulturális témában, például több író-olvasó találkozónk is volt már. De szakmai továbbképzéseket és ECL nyelvvizsga biztos képzést is szerveztünk közösen a pécsi egyetemmel.

Olvasótábort is szerveztetek, ha jól emlékszem…

Igen, a Covid-járvány alatt kétszer is, amikor kiderült, hogy elmarad az éves cserkésztábor és a magyar iskolatábor is. Czettisch Betti nagy ötlete volt; nem tudtuk mire számítsunk, viszont amikor meghirdettük, egy napon belül 65-en jelentkeztek. Ez hat időzónát és hat olvasási szintet jelentett, amit összekoordinálni nem volt könnyű. Az elsőn Berg Judit könyveit dolgoztuk fel, mert azok tényleg minden korosztályt céloznak. 10-12 tanár vett részt, elektronikus üzenőfalat, ún. padleteket használtuk, és fantasztikusan éreztük magunkat, a gyerekek is és mi is. Két héten keresztül, napi egy-másfél órát foglalkoztunk velük, de annyi feladványt   kaptak, például építeniük kellett másnapra egy tűzhányót, hogy egész nap el voltak foglalva vele. Sokan nem tudtak jól magyarul, a szülők pedig dolgoztak, ezért sokszor mi olvastuk fel a könyvet, ezzel is tulajdonképpen őket akartuk segíteni. Volt két író-olvasó találkozónk is: egyik Berg Judittal, ahol a gyerekek rengeteget kérdeztek tőle, a másik pedig a Ruminiből a Balikót játszó színésszel, az is nagyon jól sikerült. A következő évben már csak egy hetes volt a tábor, nem tudtam összeszedni elég tanárt, nem értek rá ilyen hosszú ideig önkéntes munkára. Akkor Nógrádi Gáborral szerveztünk egy nagyon jó író-olvasó találkozót. A Covid-járvány után viszont már nagyon vágytak a gyerekek arra, hogy élőben találkozzanak, már nem volt létjogosultsága az online tábornak, de nem is bírtam volna összeszedni elegendő tanárt, pedig a szülők már márciusban kérdezgették, mikor lesz a következő. Tudod, az a legnagyobb élmény egy pedagógusnak, amikor egy szülő küld egy képet, hogy a lánya a számítógép előtt ül egy barátnőjével és regényt írnak együtt. Ez óriási pedagógiai siker. Emellett nagy siker az is, hogy folyamatosan gyűjtöttük az ötleteket egymásnak is, és a tábor átfordult egy gyakorlati továbbképzésbe a résztvevő tanárok számára. Rengeteget tanultunk egymástól és jó barátok lettünk. Bár az olvasótábort nem tudtuk folytatni, de egyre komolyabb a tevékenységünk és ma már az emberek elvárják a profi színvonalat tőlünk is, de azt nem tudatosul bennük, hogy maréknyi nem hivatásos, önkéntes van mögöttünk, akiknek olyan szintű dolgokat is kell intézni, amire máshol profi szakemberek, sőt egész hivatali osztályok  működnek. Nálunk mindenkinek megvan az önkéntesség mellett a saját munkája, családja és élete, tehát nem könnyű…

… viszont izgalmas dolgokkal foglalkoztok és rendezvényeiteken érdekes emberekkel találkozhatunk, mint például a Zene mindenkié c. idei AMIT-on!

Igen, szerintem fantasztikusan sikerült az utolsó AMIT-konferencia is, amin többek között Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató is előadónk volt, de a legnagyobb érdem itt is az, hogy valóban sikerült közösséget teremtenünk. A konferencia után hajnali háromig beszélgettünk az igazgatókkal és kollégákkal, és közben rengeteget nevettünk. Ez az igazi közösség, akik segítik egymást, nemcsak szakmailag, emberileg is. Ha most felhívom bármelyiket azzal, hogy holnap San Francisco-ba vagy Arizonába megyek, aludhatok-e náluk, vagy tudnak-e valamiben segíteni, azonnal igent mondanának. 2017-ben írtam az AMIT-dalt – nagyon jó összefoglalása az AMIT-életérzésnek és a küldetésnyilatkozatunknak.

A magyar nyelv annyira különleges. Nagyon nehéz elsajátítani, és nagyon érdekes a logikája. A gondolkodás alapja a nyelv, bizonyos nyelvi asszociációkat a nyelv rendszerén keresztül tárolunk. Nem véletlen van rengeteg művészünk, tudósunk. Különlegesek a népművészeti motívumaink is. Angyalföldi gyerekként soha nem jutott volna eszembe „népieskedni”, teljesen másban nőttem föl, de pár éve rákaptam, mert rájöttem arra, hogy milyen mély értékek gyökereznek a népi kultúrában. Azóta viszek gyerekeket a nádudvari kézműves táborba, ahol megéljük a belemerülés és teremtés élményét és örömét. De csak úgy tudunk létrehozni valamit, ha táplálkozunk valahonnan. És a kézművesség olyan ősi gyökerekből táplálkozik, ami gyógyítólag hat a mai rohanó, beteg világunkban, ahol bizonyítási- és teljesítménykényszer alatt nehéz a harmóniát megtalálni. A tanároknak, de néha még a saját férjemnek is el kell magyaráznom, hogy amikor egy gyerek az órán énekel, az jó, az a tanulás része. Amikor a fillmore-i (New York állam) Magyar Iskolatáborban nem neurotipikus, illetve magyarul alig beszélő gyerekeket bíztak rám, gondolkodtam, mit csináljak velük? Azt tűztem ki célul, hogy néhány alapadat megtanulásán túl részt veszünk a szavalóversenyen és előadnak egy színdarabot. Kaláka megzenésített verseket választottam, mert tudtam: a dal más agyi pályákat mozgat meg, így nagyon gyorsan megtanulták a   verseket és a színdarab is nagy élmény volt a gyerekek számára. Utána levelet kaptam az egyik anyukától: gyermeke lelkendezve jött haza, és Radnótit szavalt, amitől ő olyan boldog volt, mint még életében soha. Nem tudom, hogy azért sikerült-e ilyen jól, mert pedagógus vagyok, vagy érintett szülő vagyok vagy csak azért, mert ösztönösen úgy viselkedek, ahogy szeretném, hogy velem is bánjanak. 

Mik azok a legfontosabb kihívások, amikkel a hétvégi magyar iskolák küzdenek?  Ezekre te most már biztosan rálátsz…

Konkrét rálátásom van a New York-i és a New Brunswick-i magyar iskolákra, meg a minnesotaira, mert ott is besegítettem online egy évig, voltam a fillmore-i Magyar Iskolatáborban, illetve a legutóbbi Kodály-hétvégén – ahol egyébként Juli lányom volt a táborparancsnok – egy csoportot vittem Schachinger Líviával. De igen, hallomásból sok mindent tudok a többiektől is. Először is, nagyon különbözőek az iskolák. Van, ahol a cserkészettel szorosan együtt dolgoznak, és van, ahol egyáltalán nincs is cserkészet. Van, ahol húsz gyerek van, máshol meg 120. Van, ahol kéthetente találkoznak két órára, máshol hetente négyre; és van, ahol mindenki tud és van, ahol csak a gyerekek fele beszél magyarul.

Három-négy alapvető kihívással küzd minden hétvégi magyar iskola. Szerintem a következő konferencia erről is fog szólni. Az egyik a szülőkkel való kommunikáció: hogyan vonjuk be a szülőket az iskola életébe és a gyerekeik magyar tanulásába? Még mindig sokan hiszik azt, hogy elég belökni a gyerekeket az iskolába heti egy-két órára és azzal ki van pipálva a magyar nyelv, és nem értik, miért nem tanult meg a gyerek jól magyarul? A másik a számítógép okozta digitális függőség, ami kihat az idegrendszerre. A környezeti hatások miatt rengeteg a figyelemzavaros, autista, diszleksziás, mindenféle sajátos nevelési igényű, tanulási nehézségekkel küzdő gyermek. Egyébként fönn van a weboldalunkon sok releváns információ több szakértőtől, például Gyarmati Éva Bagdy Emőke vagy Tari Annamária, és most volt itt Uzsalyné Pécsi Rita is. Nagyon sokszor hívunk pszichológusokat, akik segíthetnek abban, hogyan vonjuk be ezeket a gyerekeket, és hogy fel tudjuk mérni, meddig bír elmenni egy közösség abban, hogy a csoportdinamikája ne boruljon fel.

Ami még komoly nehézséget jelent: a tizennégy-tizenhat évesek megtartása. A tinédzserek egy része elmegy magyarországi táborokba, de a hétvégi iskolákból kikopnak. Vagy még korábban, és inkább mennek sportolni, amit tökéletesen megértek. A negyedik általános jelenség: egyre kevésbé beszélnek magyarul, viszont a legtöbb helyen nincs kapacitás arra, hogy a magyart, mint idegen nyelvet oktató osztályok induljanak. A vegyes nyelvi hátterű családok bevonása is nagy kihívás –  én ezen a vonalon is szeretnék elindulni az AMIT-tal. Első lépésként elkezdtem kétnyelvűen írni a hírleveleket. Az AHEA-án döbbentem rá tavaly, hogy azzal, hogy magyarul tartottam előadásomat, azonnal elvesztettem a hallgatóság kétharmadát. Ezért másodszorra már angolul adtam elő. Az olvasótábor, a néptánc és a kézműveskedés egyaránt kiválóan alkalmas a magyarul nem beszélő közösségi tagok aktivizálására. És végül, amit még komoly kihívásnak látok – nemcsak az iskoláknál, hanem a legtöbb diaszpóra szervezetnél –, az a szervezeten belüli és a szervezetek közötti együttműködések hiánya. Mindenki a saját álláspontját helyezi előtérbe, és könnyen egymásnak ugranak az emberek, amit adott esetben a gyerekek is látnak. Pedig a lényeg, hogy egy globális közösség része vagyunk, legyünk tisztelettel egymás iránt és mutassunk jó példát – hiszen a gyerekek is azt fogják leutánozni, amit maguk körül látnak.

Ez már öt, és még nem is említetted a tanárhiányt. Az nem általános probléma? És vajon mennyire múlik a pénzen?

Valóban nehéz képzett pedagógusokat találni, pláne önkénteseket, vagy olyat, aki jelképes húsz-negyven dollárért feladja a szombatjait. Nem tudom, hogy min múlik, de mi az esélye annak, hogy egy diplomás magyar tanár például Minnesotába költözik? Nem sok. Egyébként nem biztos, hogy a szakképzettség a legfontosabb. Az egyik legjobb óvónéninek nem is volt pedagógus végzettsége, de nagyon jó érzéke volt a gyerekekhez, imádták. A hétvégi magyar iskolában egyébként is mindenfélét – irodalmat, nyelvtant, történelmet, zenét –  tanítunk  A tartalom viszont komoly kihívás. Ebben nagyon sokat segíthet tanplatformunk és az alapozó program – már ha eljut az emberekhez. Sokan megígérik, hogy megnézik, de nem teszik meg…

Ha nem a szakképzettség, akkor szerinted mi a legfontosabb?

Amit már említettem: a tiszteletteljes példamutatás. Manapság annyi ember  fennhangon propagálja, hogy mennyire nagyszerűek, csak épp az alapvető dolgokról feledkezünk el: hogyan kommunikálunk egymással, milyen példát mutatunk. A beszéd, a nyelv egyfajta kommunikációs eszköz, de az lehet akár a zene, a tánc, a kulturális hagyományaink is. Célunk, hogy az ősi értékeket átmentsünk a jövő generációk számára, de ez az értékközvetítés csak akkor fog teljesülni ha tisztelettudóan, követendő mintát mutatva viselkedünk.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Reklám

Antal-Ferencz Ildikó legújabb kötete, a Magyarnak Lenni Amerikában II, egy mélyen megindító és részletesen kidolgozott mű, amely az amerikai magyar diaszpóra közösségébe kínál páratlan betekintést. Az első kötetről készült beszámolónkat ide kattintva érhető el.

A szerző időt és energiát nem kímélve, személyesen készítette el az interjúk többségét, és a könyv lapjain keresztül számos meghitt, közös pillanat tanúi lehetünk. Az új kötet 38 lebilincselő beszélgetés során olyan magyar származású személyek életútját mutatja be, akik az amerikai magyar közösség meghatározó alakjai, és akik mindennapi munkájukkal segítik a diaszpóra fejlődését és közösségi szellemét.

A könyv középpontjában az identitás megőrzésének három alapvető eleme áll: a nyelv, a kultúra és a vallás kapcsolata. Ezek az interjúk személyes történeteken keresztül engednek bepillantást abba, hogy a diaszpóra tagjai miként élik meg és őrzik meg magyar gyökereiket távol a hazától, és milyen kihívásokkal szembesülnek ennek érdekében. A szerző megannyi életsorsot bemutatva tárja elénk, hogy a magyar örökség mennyire fontos szerepet játszik az Amerikában élő magyarok számára.

Örömmel osztjuk meg, hogy a könyv angol nyelvű változata hamarosan, 2024 decemberében megjelenik, amely még szélesebb körben teszi elérhetővé a magyar közösség történetét. Továbbá, izgalommal várjuk a sorozat harmadik kötetét is, amely várhatóan tavasszal fog elkészülni, és újabb izgalmas élettörténetekkel bővíti ezt a különleges gyűjteményt. A rendelés módjáról következő e-mail címeken lehet érdeklődni: studio@bcskairadio.org vagy ildikoantalferencz@gmail.com

Gratulálunk Antal-Ferencz Ildikónak e kiemelkedő munkához, amely valódi értékeket közvetít és méltó módon emeli reflektorfénybe az amerikai magyar közösség örökségét, értékeit és összetartó erejét.

Forrás: hungarianhub.com

Reklám