Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Szekeres Zsolt Németországban született 1946-ban, Argentínában nőtt fel, közel 30 évet töltött Washingtonban, 2000 óta Magyarországon él. A HHRF-hez egy 1975-ös erdélyi látogatás hatására csatlakozott. Az Amerikai Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC) társalapítója, számos magyar cég igazgatóságának tagja és öt éve, Hámos László HHRF-társalapító halála óta a HHRF elnöke. 78 éves kora ellenére ma is sokat dolgozik és utazik. Legnagyobb feladatának ma tudásának és kapcsolatrendszerének átadását tartja.
Meséljen röviden a németországi és az argentínai életszakaszairól!
Apám, Szekeres János egy erdélyi faluból, Mezőmadarasról származik, amely Marosvásárhelytől 20 kilométerre található. Édesanyám, Balogh Magdolna, kunszentmártoni, tanárképzőbe járt az egri angolkisasszonyokhoz. Trianon után apai nagyapámék elmenekültek Erdélyből, Szolnokon laktak vagonokban, amíg nagyapám közjegyzői állást nem kapott Kunszentmártonban. A Szekeres fiúk udvaroltak a Balogh lányoknak, és ebből lett egy házasság, a szüleimé. Ők bátyámmal és nővéremmel ‘44 decemberében hagyták el Magyarországot. Én Németországban születtem, ‘46-ban. Apámnak a háború alatt kiütötték a fogát, ezért például Ausztráliába nem fogadták be a családot. Felmerült Brazília és Argentína, végül szüleim utóbbit választották, ahova ‘48-ban kerültünk egy európai menekültekkel teli hajóval. Az argentínai magyar emigráció akkoriban igen nagy, kb. 40 ezer fős volt. Testvéreimmel a Ward Mária rend egri angolkisasszonyai által működtett bentlakásos magyar intézetbe kerültünk Platanos-ba, Buenos Aires-től nem messze, ahol délelőtt spanyolul, délután magyarul tanultunk nyolc éven át. A családon belül magyarul beszéltünk. 18 éves koromban Németországba költöztem, s onnét különböző kerülőkkel ’71-ben Washingtonba kerültem, ahol az ENSZ-nek dolgoztam a magyarországi rendszerváltozásig, ‘90-ig.
Hogyan került kapcsolatban a ‘76-ban alapított HHRF-fel, vagyis annak elődjével, a CHRR-ral (Committee for Human Rights in Rumania)?
Hámos Lászlóval sokáig nem kerültem aktív kapcsolatba, mert én Washingtonban éltem, ő pedig New York-ban, és öt évvel fiatalabb is volt nálam. ‘75-ben Erdélyben jártam a családommal. Szüleim házassági évfordulóját ünnepeltük, és meghívtuk őket egy európai körútra. Ők akkor már Madridban éltek, és onnan mentünk Romániáig, majd Párizson keresztül vissza. Nagyon megrázott, amit Erdélyben láttam. Életem fordulópontját jelentette. Akkor már az ENSZ-ben dolgoztam, és különböző emberi jogi témákkal is foglalkoztam. Amikor visszajöttem Erdélyből, Hámos mozgalma olyannak tűnt számomra, mintha egyesen nekem ajánlották volna föl. Persze, ott is voltak problémák. Rögtön két csapat alakult, de én nagyon gyorsan rátaláltam Lászlóra, meg a többi alapítóra. Brogyányi Jenő és Veress Bulcsú volt a másik két legfontosabb személy a szervezetben, de voltak más fontos támogatók, többek között, László első felesége, Koréh Kinga; és a külföldi magyar cserkészetet megalapító Bodnár Gábor lánya, Bodnár Ági. Továbbá Latkóczy Emese, a Harkó házaspár, valamint a Zalaváry fivérek is fantasztikus önfeláldozó munkát végeztek.
László Párizsban született, de New York-ban nőtt fel és vérbeli New York-i volt, imádta a várost. Viszont minden olyan intézmény és kapcsolat, amit el akartak érni, Washingtonban volt és ez a földrajzi távolság, főleg a ‘70-es években még komoly akadályt jelentett. Így én elláthattam egy nagyon fontos híd-szerepet a szervezetben: a CHRR, majd később, névváltozás után a HHRF az én munkahelyi irodámban működött. Először az ENSZ-ben lévő irodámban kaptak Lászlóék helyet, majd a Szabolcs bátyám által alapított cégnél. Az ENSZ-ben mindenki tudott az én magyar emberi jogi irányú tevékenységemről, a főnökeim támogatták is azzal a feltétellel, hogy az ENSZ-ben végzett munkámat hiánytalanul lássam el. Ezt megtettem, és tulajdonképpen hosszú időn át két műszakban dolgoztam. László főnökei viszont nem voltak annyira megértőek: megmondták neki, hogy vagy abbahagyja a munkaidő alatti másfajta munkavégzést, vagy mondjon fel. Az utóbbit választotta, így nála sokkal komolyabb anyagi problémák merültek fel, végül a házassága is ráment erre. Én úgy támogattam a CHRR-t, hogy szállást, irodahelyiséget és -felszerelést biztosítottam a szervezetnek Washingtonban. Az említett név- és profilváltás egyébként akkor történt, amikor a felvidéki atrocitások következtében a keményebben fellépő Duray Miklóst bebörtönözték, akkor kezdtünk el ez ügyben is mozgósítani. Felvidéken mindig is voltak magyarellenes atrocitások, de nem olyan szigorúak, mint Ceausescu alatt Romániában, ahol a Securitate egyszer engem is letartóztatott. Később már Kárpátaljával és Délvidékkel is, sőt, minden magyar kisebbségi témával foglalkoztunk.
Mi volt konkrétan az ön feladata a szervezeten belül?
Egyrészt részt vettem a különböző írásos anyagok elkészítésében, másrészt felhasználtam a kiterjedt washingtoni kapcsolatrendszeremet. Az ENSZ Információs Iroda feleslegesnek tűnhet, hiszen az ENSZ főhadiszállása New Yorkban van, de mivel az ENSZ-nek 65-75 információs irodája volt világszerte, presztízskérdés volt, hogy legyen egy Washingtonban is. Minikövetségként és lobbiszervezetként működött, ami Amerikában nem a legkönnyebb, mert nem nagyon szeretik az ENSZ-t, annak ellenére, hogy a világszervezet hatalmas pénzeket költ New Yorkban és máshol az USA-ban, hiszen több tízezer adófizető ember dolgozik ott. Amikor Washingtonban járt, az ENSZ-főtitkár bázisa a mi irodánk volt. Ha a New York-i irodában dolgoztam volna, valószínűleg legfeljebb a liftben találkoztam volna vele, így viszont együtt mentünk megbeszélésekre, múzeumi látogatásokra. Mondhatjuk, hogy az ENSZ-karrieremet feláldoztam a HHRF miatt, mert egy idő után az ENSZ-ben, mint minden szervezetben, mozogni kellett volna a ranglétrán, és nekem is el kellett volna mennem kiküldetésekbe távolabbi országokba, és más pozíciókat is kellett volna vállalnom. De mindez engem nem érdekelt, Washingtonban maradtam egészen a magyarországi rendszerváltoztatásig.
A HHRF-ben formálisan én voltam a kincstárnok, azaz a pénzügyi vezető, de ez nem volt egy nagy feladat, mert nagyon kevés pénzzel működött a szervezet. Ugyanakkor az amerikai magyar emigráció egyik legsikeresebb pénzgyűjtési akciója volt az, amit Lauer Edith-tel, Hámos Lászlóval és Latkóczy Emesével szerveztünk ‘89-ben. Majdnem 400 ezer dollár jött össze egyetlen este alatt, amit fő szponzorunk, Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró megduplázott, így majdnem egymillió dolláros bevételre tettünk szert. A báró bevonása Teleki Béla erdélyi politikus érdeme volt. László másik meghatározó munkatársa, Nagy Károly lektorálta Teleki Béla írásait; így kerültek szorosabb kapcsolatba egymással. Teleki a New York-i emigrációban élt ‘90-ben bekövetkezett haláláig, László szellemi mentora volt. Jelezte a bárónak, hogy magyar származású, és „felszólította” őt, hogy kutya kötelessége támogatni a határon túli magyarok ügyét és ezáltal László munkásságát. A báró épp kiállítást rendezett a washingtoni Nemzeti Galériában (National Gallery), ezért kitaláltuk, hogy szervezünk egy adománygyűjtő vacsorát ugyanazon a napon. Mindez az ENSZ-es kapcsolataim nélkül nem jöhetett volna létre: az a hölgy segített a vacsora szervezésében, aki akkoriban főállásban az ENSZ támogató szervezetének éves pénzgyűjtési akcióit szervezte, ahol évi fél-egymillió dollár jött össze. Az persze egy másik szint volt, mint a HHRF vacsora, hiszen az ENSZ-t sok nagy cég is támogatta; mindenesetre a mi eseményünk lebonyolítását és sikeres kimenetelét Kitty Lansdale-nek köszönhetjük. Ez az akció megalapozta a HHRF következő 40 éves működését; ebből a forrásból a HHRF vett egy ingatlant New Yorkban. Én akkoriban elleneztem a vásárlást, azt gondolva: miért vegyünk ingatlant, amikor pár év múlva úgyis eltűnünk?… De László sokkal okosabb volt. Most többszörös az értéke az ingatlannak, ami még mindig a HHRF bázisa.
Miből volt (még) bevétele a szervezetnek?
A HHRF-nek nincs tagsága, így bevétele nem tagdíjakból, hanem támogatásokból származik: régebben több ezer ember rendszeresen küldött nekünk három-öt-tíz, vagy akár száz-kétszáz dollárokat. Fantasztikus volt érezni a szervezet mögötti támogatottságot az évtizedeken át. Ez mostanra sajnos megváltozott, már másképp működik a világ, de akkoriban ez volt a legnagyobb erő, ami életben tartotta a mozgalmunkat: állandóan beszámolókat írtunk a tevékenységünkről, és azokra visszajelzésként kaptunk újabb adományokat. Az utóbbi években a magyar kormány támogatását is élvezzük az olyan programokra, mint a Reconnect Hungary. Bár ez a projekt egyelőre így is veszteséges, igyekszünk az anyagi kihívásokkal megküzdeni.
A Reconnect Hungary-t nemrég egy külön interjúban bemutattuk. Hogy képzeljük el a HHRF önkéntes munkaközösségét, hányan voltak, hogy dolgoztak együtt?
Az adománygyűjtő vacsora után László és Emese szerény fizetést kapott, illetve szereztünk némi pénzt a gyakornokok számára, de a több száz főből álló kör önkéntesen végezte a munkát. Lászlónak egyik hatalmas erénye volt, hogy ügyesen és tapintatosan meg tudott kérni másokat mindenféle szívességre. Irdatlan mennyiségű munkát fektetett abba, hogy az emberekkel közvetlen kapcsolatot építsen. Több ezer neve és elérhetősége volt, akiket az általa fontosnak tartott ügyekre „felhasznált”. Én is állandóan toboroztam a támogatókat. Emlékszem egyszer, amikor egy washingtoni széles utcán mentem, láttam, hogy jön szembe egy úriember, aki jó messziről észrevett, majd átment az utca túloldalára. Nem mentem utána, mert tudtam, hogy nem akar velem beszélni, és valószínűleg azért, mert tudta, hogy megkérem valamire. László ezt zseniálisan csinálta, állandóan kért és kapott is. A HHRF munkája nagyon látványos volt: Lászlót állandóan behívták meghallgatásokra az amerikai kongresszusba, ahol hitelesen kiállt mindenért, amit fontosnak tartott. ’76-tól kezdődően hat amerikai elnökkel találkozott, ‘94-ben három alkalommal vett részt a Clinton elnökkel és Gore alelnökkel folytatott megbeszéléseken a NATO bővítéséről. ‘90 márciusában megszervezte és részt vett George H. W. Bush elnök és a romániai ‘89-es forradalmat kiváltó magyar református lelkész, Tőkés László találkozóján a Fehér Házban. Az évek során több száz személyes találkozót tartott kongresszusi képviselőkkel, a Fehér Ház és az amerikai Külügyminisztérium tisztviselőivel, amelyeket a kommunizmus bukása után a kárpát-medencei magyar közösségek vezetői számára szerveztek.
A HHRF honlapján impozáns felsorolás található a szervezet széles körű tevékenységéről: monitoring, kutatás és elemzés, a kommunizmus alatt elkobzott magyar vallási és közösségi vagyonelemek visszaszolgáltatásának szorgalmazása, kiadványok, előadások és információs szolgáltatások, beleértve a Human Rights Workshop rendezvényeket, képviselet hazai és nemzetközi fórumokon; szamizdatok, segélyezés, disszidens tevékenységek; emberi jogi szakmai programok, és kisebbségi kultúrák és a civil társadalom támogatása alkalmankénti adománygyűjtési programokkal. Melyeket tartja a szervezet leghangsúlyosabb tevékenységeinek, illetve legnagyobb sikereinek?
A legnagyobb siker mindenképpen az volt, amikor lobbitevékenységünk révén sikerült megszüntetni Románia ún. legnagyobb kedvezmény-státuszát, amelyet ’75 óta élvezett. Románia végül ’88 elején lemondott róla, mert ha nem teszi meg, akkor az amerikaiak megvonták volna azt tőle, ami még nagyobb presztízsveszteség lett volna a Ceausescu-rezsim számára. Hogy a siker mértékét érzékeltessük: a román kormány több millió dollárt költött el ellenünk lobbizva, mi pedig azzal a kevéssel, amink volt, sikert értünk el. Ez akkora dolog volt, ami még az amerikai külügyminisztériumot is meglepte. Egy másik emlékezetes esemény volt, amikor ‘90 pünkösdjén sikerült Chris Dodd szenátort elvinni Romániába. Tőkés Lászlóval együtt utaztunk Temesvárról Nagyváradig, elvittük a szenátort Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, és végül Bukarestben az Egyesült Államok nagykövetének rezidenciáján szálltunk meg. Másnap a nagykövet meghívott minket reggelire. A delegációnkban volt Veress Bulcsú, Kovács Beáta (HHRF önkéntes), egy felvidéki fényképész és jómagam. Amikor egy szenátor és egy nagykövet találkozik, a többiek nem beszélnek, csak hallgatják őket, így mi csendben hallgattuk, amint a nagykövet megjegyezte, hogy neki elég nagy problémát jelent a magyar lobbi Washingtonban, és megkérdezte a szenátor véleményét róla, aki felnevetett és azt válaszolta: „Nagykövet úr! Ennél az asztalnál rajtam kívül mindenki magyar.” A nagykövet akkor értette meg, hogy mekkora bejárásunk és ismeretségi körünk van a washingtoni politikában. Amikor megköszöntem a nagykövetnek, hogy ott tudtunk aludni, azt mondta, hogy neki el kell mennie, de én nyugodtan használjam a rezidenciát, ameddig akarom. Tudtam, hogy ilyen felajánlást nem fogok még egyszer kapni. Azokat az erdélyi embereket, akikkel dolgoztunk, próbáltuk valamilyen formában az amerikai nagykövetséggel vagy amerikai érdekeltségekkel kapcsolatba hozni, mert az valamiféle védettséget nyújtott nekik. Ezért rögtön meghívtam Király Károlyt és még jó pár embert, akikkel eltöltöttünk egy közös délutánt, és lefényképeztük őket, mert tudtuk, hogy ezáltal kvázi védett személyek lesznek.
Visszatérve a kérdésre… Valójában nem is Románia legnagyobb kedvezmény-státuszának megvonása volt a legnagyobb sikerünk. Az egy hosszú, kitartó és sikeres kampány volt, de mi részt vettünk és felszólaltunk sok nemzetközi konferencián is, ahol a kisebbségi téma napirenden volt. Ezt sajnos forráshiány miatt ma már nem tudjuk megtenni; erre kellene kidolgozni egy ütőképes stratégiát, mivel jelenlétünk folyamatos kellene, hogy legyen, főleg olyan fórumokon, ahol kisebbségi képviselő nincs jelen. Akkoriban mi minden egyes ún. Helsinki utókonferencián részt vettünk. Hat évvel ezelőtt először kísértem Amerikába Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökét, hogy személyesen az amerikai Külügyminisztériummal tudjon tárgyalni. Tavaly év végén pedig Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke adott tájékoztatást Washingtonban több intézménynek és törvényhozási képviselőknek a HHRF szervezésében. Legfontosabb feladatunk tehát a kapcsolatépítés és a kisebbségi témák tálalása, felvezetése és életben tartása különböző nemzetközi fórumokon; főleg Amerikában, az amerikai adminisztrációban, a Kongresszusban és tágabb körben az amerikai magyar közösségekben. Ez egyre nehezebb, mert egyebek közt már nincs brutális diktatúra Kelet-Közép Európában, nincs Ceausescu és Meciar, nincsenek borzalmas atrocitások. Látszólag minden rendben megy, szépen hangzó törvényeket hoznak, de nem tartják be, vagy a gyakorlatban éppen az ellenkezőjét csinálják. Romániában például nagy nehezen visszaadták az egyházi ingatlanokat, de most kezdik őket újra visszaperelni. Ezek is borzalmas dolgok, de mozgósítani velük már nem lehet olyan mértékben, mint korábban.
Az amerikai magyar közösségben a CHRR/HHRF kisebbségi jogvédelmi munkáját többen azzal támadták, hogy mi nem ítéltük el a mindenkori magyar kormányt, így a kommunista Kádár-rendszert sem, mivel semmiképen nem volt célunk, hogy beavatkozzunk a magyarországi belpolitikába. Sok amerikai magyar ezért azt gondolta, hogy mi a kommunista kormány ügynökei vagyunk, konkrétan Veress Bulcsút támadták sokat ezzel. László Párizsban született, én Németországban, Latkóczy Emese pedig Torontóban, így Bulcsú volt köztünk az egyetlen „valódi magyar”, és azt mondták róla, biztosan ÁVÓ-s ügynök, azért küldte ki a kommunista magyar kormány. Amikor ilyeneket hallottam, azt válaszoltam: bárcsak küldenének több ilyen ügynököt nekünk, nagyon elkélne a szaktudása, hiszen Bulcsú a Columbia Egyetemen doktorált a kisebbségi és nemzetközi jog területén, és nagyon értékes ember volt. Sajnos már ő is meghalt…
Ahogy öt éve meghalt László is. Honnan fakadt az ő belső motivációja és mi adta a hitelét?
László édesanyja, Sándor Margit, a csíkszentmihályi Sándor családban született. Édesapja, Hámos Ottó felvidéki volt. László motivációja nemcsak tőlük, hanem az ‘51-től haláláig New York-i emigrációban élő Teleki Bélától származott, aki nagyon nagy hatással volt az akkori New York-i fiatalokra. Béla bácsi politikai nézetei, az erdélyi politikai életben vállalt szerepe – többek között ‘40 és ‘44 között országgyűlési képviselő, az Erdélyi Párt elnöke volt –, tudása és kapcsolatrendszere hangsúlyos volt. A régi amerikás-emigráns magyaroknak jellemzően az volt a problémája, hogy nem tudtak tisztességesen fogalmazni angolul. Hámos politikatudományt tanult, jogi területen dolgozott, hibátlanul fogalmazott angolul és nagyon jó lektor volt. Saját maga úgy szeretett írni, hogy valakitől kért egy fogalmazást, amit aztán teljesen megváltoztatott. De amíg a kért fogalmazás nem volt nála, addig nem kezdett el írni. Mint említettem, legnagyobb erénye az volt, hogy az emberekben bizalmat tudott kelteni az általa képviselt ügy iránt, annyira hitelesen és annyira részletesen tudta elmondani a helyzeteket, mert utánajárt mindennek. Az volt a legnagyobb tehetsége, hogy másokat be tudott vonni abba az irtózatos mennyiségű munkába, amit magára vállalt. Voltak nehéz pillanatok, de tudta, hogy rám mindig számíthat, és én kiszámíthatóan „rugdostam” őt, amennyire tudtam, ahogy Veress Bulcsú is tette New Yorkban. Fantasztikus erénye volt például az is, hogy nagyon jól tudott katalogizálni. Neki köszönhető az a hatalmas dokumentáció, amit átadtunk a Nemzeti Levéltárnak a HHRF első negyven évéről: több százezer oldalnyi anyagot nyolcszáz levéltári dobozban. Amikor átadtuk, megfinanszíroztuk a polcolást; ha az meglesz, utána kutathatóvá válik. Ez szintén László hagyatéka, és ami nagyon fontos része a közelmúlt magyar történelmének.
Milyen személyes baráti emléket őriz róla?
Tipikusan éjjeli bagoly volt. A programok viszont nappal vannak Amerikában is, ha nem is olyan brutálisan korán, mint Magyarországon. Amikor nálam lakott Washingtonban, úgy ébresztettem, hogy feltettem egy Mozart-hangversenyt, főztem neki egy erős kávét, és letettem az ágya mellé kedvenc cigarettájával együtt. Amikor sikerült felébreszteni, akkor jól átbeszéltük a dolgokat.
Miután elvette Erdélyi Zsuzsát, élete legszebb pillanatai voltak, amikor megszületett lánya, Júlia, majd fia, Dani. Júlia fantasztikus zongoraművész lett, Dani pedig apja példáját követve közösségépítési munkát végez egy erre szakosodott nonprofit szervezetben. Amikor megkaptam Júliától Mozart 23. zongoraversenyének hanganyagát, eszembe jutott, hogy jó lenne feleleveníteni László emlékét vizuálisan is. A nagy mennyiségű nálam lévő fényképet odaadtam Szabolcs bátyám dokumentumfilm-készítő lányának, Ilonának, aki egy csodálatos filmet alkotott belőle, amely visszaadja László személyiségét és életét, amelyen lánya és fia volt a korona. És persze felesége is, aki imádta Lászlót, minden hibájával együtt.
László halála óta ön a HHRF elnöke, miközben Magyarországon él, ahol szintén van irodájuk.
A HHRF-et tulajdonképpen közösen vezetjük Emesével, aki New York mellett él. Ahogy régebben is, most is minden fontos témát megbeszélünk, és mindenki tudja, kinek mi a dolga. Én ma is elég gyakran utazok Amerikába, és a háttérben továbbra is nagyon sok mindent tudok intézni ott, de amióta Magyarországon élek, az adminisztratív dolgokat itt intézzük. Budapesten van egy testvérszervezetünk, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány, melynek vezetője Ivicsics Viktor.
Én a Szabolcs bátyámmal és a két Gorondival, Péterrel és Jánossal közös cégünk miatt költöztem haza 2000-ben. Korábban négy éven át dolgoztunk az Antall- és a Boross-kormányoknak. A Horn-kormánnyal már nem, mert valamiért azt gondolták, politikai beállítottságunk van, ami nem volt igaz, hiszen a szervezetfejlesztési munkát nem politikai alapon végeztük. Antall csak olyan embereket választott maga köré, akiknek semmi közük nem volt az előző rendszerhez, nem voltak kommunistákkal kialakított kapcsolatrendszereik, és ennek mi mind a négyen megfeleltünk: János volt az informatikus, Péter a fejlesztési guru, bátyám a gazdasági szakember, én feleltem a kommunikációért és a pénzgyűjtésért. Bátyám végül egy rövid időre (a Horn-kormány érkezéséig) az Állami Vagyonkezelő Rt.-nek lett az elnöke, még Antall József miniszterelnök megbízásából. Én először fizetés nélküli szabadságot vettem ki az ENSZ-ben, de egy idő után már lehetetlen volt mindkét helyen megfelelni. Két-három hetente utaztam ide-oda, amit abba kellett hagynom, így 2000-ben átköltöztünk feleségemmel, Katicával és gyermekeimmel, Péterrel és Jánossal, Magyarországra. Cégünk kapott egy nagy átszervezési megrendelést egy nagy banktól. Hat hónapra szólt, de többször meghosszabbították a megbízást, és addigra már annyira belejöttünk itthon a dolgokba, hogy érdemes volt kialakítani a HHRF és az Amerikai Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC) adminisztratív hátterét úgy, hogy innen végezzük az adminisztrációt, hiszen így sokkal olcsóbb.
Hogyan tudnánk megkülönböztetni a HHRF és az ön által társalapított HAC tevékenységét?
Washingtonban a rendszerváltás körül az 1906-ben alapított Amerikai Magyar Szövetség szétesett, frakciókra bomlott, amelyek beperelték egymást, így a ‘80-as évek végén már nem volt egy olyan ernyőszervezet, ami minden amerikai magyart képviselt volna. Veress Bulcsú akkoriban egy szenátornak volt a munkatársa. Felkészült ember volt és fantasztikusan tudott tolmácsolni, időnként be is hívták a Fehér Házba tolmácsolni, például amikor Göncz Árpád itt volt, és a hivatalos tolmács éppen beteg volt. A Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsában is volt egy barátunk, egy magyar református lelkész fia, Benkő István, aki Condoleezza Rice, akkoriban Kelet-Európáért felelős tisztségviselő beosztottja volt. Rice asszony Magyarországot Benkőre bízta. Én akkor az ENSZ-ben dolgoztam, a clevelandi Gulden Julianna pedig az amerikai Külügyminisztériumban dolgozott. Mi négyen voltunk „a washingtoni magyar szakértők”, ami kicsit furán hangzik, mert mi nem képviselhettük az összes amerikai magyart és minden szervezetet. Akkor jött a Koalíció, mint ernyőszervezet gondolata, s az én szerepem ebben az volt, hogy a HHRF képviselőjeként támogassam a létrehozását.
Lászlónak kétségei voltak, hogy a HAC esetleg el fogja venni a HHRF szerepét, mire mondtam neki, hogy éppen ellenkezőleg, ő is beleszólhat bármibe, javasolhat bármilyen programot hiszen a HAC igazgatótanácsának elnöke kétévente változik, mindig egy-egy tagszervezet elnöke vagy képviselője veszi át a stafétát. László is volt a HAC igazgatótanácsának elnöke, és befolyását hatékonyan tudta használni a HHRF célok megvalósításában. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az amerikai magyarok ideológiai és egyéb gondolatai nagyon-nagyon széles skálán mozognak. Tehát egy közös nyilatkozatot létrehozni szinte lehetetlen, mert ha a legkisebb nevezőre próbáljuk tompítani a mondanivalónkat, akkor lényegében nem mondunk semmit. Volt azért a HAC történetében két-három olyan alkalom, amikor ki tudtunk adni egy-egy nyilatkozatot, legutóbb az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. A HAC szerepe egészen más, mint a HHRF-é: utóbbi ki van élezve emberi jogi témákra, de a Koalíció tagszervezeteként tud javaslatokat tenni, hogy az milyen témákban és hogyan lépjen föl; nemcsak emberi jogi kérdésekkel kapcsolatban, hanem tágabb politikai megfogalmazásokat is tehet, mindezt nagyobb legitimációval.
Tudna példákat említeni közös projektekről?
A HAC-et első elnökként 10 évig vezető, ma tiszteletbeli elnök Lauer K. Edith-nek zseniális diplomáciai érzéke van, vérbeli amerikai gondolkodása és végtelenül magyar szíve. Konzervatív ember, de félre tudta ezt tenni annak érdekében, hogy mindenkit tudjon képviselni. Nagyon sok témában járt sikerrel a HAC, mint például Magyarország NATO-csatlakozása. Mit tudott volna a HHRF tenni ezügyben? Nem sokat. Ugyanakkor Lászlónak nagy szerepe volt a HAC-on keresztül; olyan dolgokat tudtunk így felépíteni, amelyek egy emberi jogok védelmére szakosodott szervezet profiljába nem illenek, ugyanakkor egy 30-40 ezer taggal bíró ernyőszervezetre sokan felfigyelnek. Az amerikai politikai vezetőknek érdekükben áll jó kapcsolatot tartani velünk; például a Nemzetbiztonsági Tanács évente lehetőséget adott a HAC-nak a Fehér Házban vagy máshol, hogy kérdéseket tegyünk fel a mindenkori amerikai adminisztrációnak. Magyarország NATO-csatlakozásának elérésében a Koalíciónak, Edith-nek és Lászlónak, ahogy sokan másoknak is, nagy szerepük volt. Kemény munka volt, és mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy Magyarországon tájékozott döntést hozzanak a népszavazáson. Én is kaptam egy szép NATO-kitüntetést, amit nagyon büszkén őrzök az irodámban.
A NATO-csatlakozás sikere nagyon sok más témában is példaként állt előttünk. Amikor László elkezdte szervezni az emberi jogi műhelyeket a ’80-as években, rájött, hogy egész más a helyzet, ha a HAC szervezi azokat, mert más szervezetekből, érdeklődőkből, fiatalokból is be tud vonni. A HAC számára a helyi szervezetek a legfontosabbak, azokat akarjuk erősíteni, mert ha ők nincsenek, akkor nincs HAC sem. Vannak egyéni tagok, akik inkább mecénások, az anyagi forrás nagy részét biztosítják, de a szervezet súlyát a tagszervezetek száma és sokfélesége adja. Huszonvalahány szervezetünk van; amely kört próbálunk tovább bővíteni és együttműködni mindenkivel, hogy minden más témát, például kulturális kérdéseket is lefedjünk. Ma már, hál’ Istennek, a HHRF-nek is van egy saját washingtoni irodája, mert a magyar állam megvette a Kossuth Házat, és átadta 20 évre a Kossuth Alapítványnak, amiben szintén igazgatósági tag vagyok. A HHRF és a HAC adományokkal támogatja a Kossuth Alapítványt, hogy fenn tudja tartani az épületet. Ez nekünk hatalmas erőt jelent, és az olyan tehetséges fiatalemberek révén, mint Végh Sándor, a Kossuth Alapítvány jövője biztosítva van. Az is evidens volt, hogy olyan események támogatásait, mint például a Washingtoni Folklife Fesztivál, nem a HHRF, hanem a HAC fogja szervezni, mert annak sokkal több kapcsolata van Washingtonban. Amikor az amerikai Külügyminisztériummal közösen programokat szervezünk, például tájékoztató programokra hozunk középiskolai igazgatókat, polgármestereket, orvosokat és más különböző csoportokat Magyarországról, azt is a HAC szervezi, mert az ő profiljába az ilyen programok is jobban illenek. Amikor viszont akár az ENSZ-be, vagy más nemzetközi konferenciára kell valakit küldeni, akkor a HHRF nevében megy az illető, de a Koalíciót is képviseli.
Sosem volt érdekütközés, vagy más jellegű probléma a két szervezet között?
Nem igazán. Az igazi probléma az utánpótlás, mindkét szervezetben. Van most egy nagyon ígéretes gyakornokunk, Mórocz Luca, aki hamarosan PhD-hallgató lesz és a Koalíciónak fog dolgozni. Próbálok neki minél többet átadni. Ahogy a többi gyakornokkal is nagyon sokat foglalkozom; igyekszem nekik megmutatni, hogyan kell a dolgokat intézni és próbálom átadni nekik a kapcsolatrendszeremet, viszem őket magammal mindenhová. Én már 78 éves vagyok, ezért nagyon kell iparkodnom. Közösségünkben sok nagyon értékes ember van, de az ő különböző életkörülményeiket is figyelembe kell vennünk. Például Szentkirályi Endre fantasztikus ember, sok mindent át tudna venni, de neki is vannak prioritásai. Ő is belekóstolt a HAC vezetésébe, hiszen harmadik éve ő a Koalíció igazgatótanácsának elnöke. Lauer Edith lánya, Andrea, egy gőzmozdony, elképesztő, mennyi energiája és tehetsége van. Nagy szerencsénk van a Lauer családdal, ahogy a Teleki családdal is. Amikor a Koalíciót létrehoztuk, én Teleki Pált szerettem volna első elnökként. Sajnos nem vállalta, mivel Magyarországra költözött. Utána megismertem Maximilian Telekit, akit sikerült bevonni a munkánkba az évek során, ráadásul ő is argentin állampolgár, mint én. Vele nagyon jól együtt tudtam dolgozni, majdnem tíz éven át. És most Andreával is, akivel még könnyebb együttműködni.
Utánpótlásra tehát van lehetőség, viszont Amerikában születettnek vagy állampolgárnak kell lenni, különben nem annyira hiteles az amerikai magyarok nevében beszélni. Én ugyan nem vagyok az, de majdnem 30 éven át éltem Amerikában és az ENSZ-ben dolgoztam, így az állampolgárság nem számított, ráadásul elvettem egy amerikai magyar lányt feleségül, aki egyébként a ’80-as évek végén HHRF gyakornok volt New Yorkban. A potenciális utódokat tehát Amerikában kell megtalálni. Max Teleki egy emberi jogi műhelyünkön bukkant föl és érdeklődött a munkánk iránt. Érdekes módon 20 éves fia, Tibor, nagy erőkkel tanul magyarul, mert van érdeklődése, motivációja közösségünk iránt. Én még mindig dolgozom, van egy állásom, igazgató vagyok pár cégben és még mindig rengeteget, napi 12-16 órát dolgozom. Tehát meg lehet ezt csinálni, csak motiváció kell. Bennem megvolt, és most meg kell találnom másban is.
Az Emberi Jogi Műhelyeket eredetileg Amerikában szervezték, ma Magyarországon a Reconnect Hungary programján belül tartanak ilyet. Amerikában már nincsenek?
De, vannak; az utolsó műhely Washingtonban volt, azt hiszem, két évvel ezelőtt. Talán idén is lesz. Általában próbáljuk a Koalíció igazgatósági ülése előtti napon megtartani. Régebben kiszemeltünk egy-egy közösségi alkalmat, és azon belül szerveztük a workshopot. Ilyenek voltak például az augusztusban rendezett Itt-Ott találkozók az Ohio állambeli Reménység tavánál. Máskor pedig az egyetemi szünetben szerveztük, és ha összegyűlt egy csoport például Clevelandban, akkor ott is tartottunk egyet. Ezt ma is ilyen aktívan kellene szervezni, de sajnos fizetni kell a résztvevők útiköltségét és szállását, különben nem fognak tudni elmenni egy ilyen műhelyre. New Yorkban nem is rendezünk, mert nagyon drága. Washingtonban el tudunk szállásolni hat-hét embert, de annyi pénzünk már nincs, hogy fizessük nekik az útiköltséget is. Van, amikor pályázunk, és ha kapunk rá pénzt, akkor természetesen megszervezzük. A fiatalokat valahogy sokkal nehezebb manapság rávenni, hogy e témában érdeklődjenek, mivel a problémák ma már sokkal árnyaltabbak, jogilag nehezebb felfogni őket. Ráadásul földrajzilag távol vannak, és sok a félrevezető információ. Mindenki fújja a magáét, nagyon sok a téves vagy propaganda jellegű tájékoztatás. Ezeket kivédeni nem egyszerű, ezért a HHRF-ben nagyon óvatosak vagyunk. Inkább nem adunk ki valamilyen információt, ha nem vagyunk biztosak a forrásban. Inkább elmegyünk és személyesen meggyőződünk a helyzetről. A HHRF-nek az ingatlanján és címlistáján kívül az egyetlen vagyona a több mint 40 éves tapasztalata és hitelessége. Az pedig egy hatalmas vagyon, amit nem fogunk eltékozolni.
Melyek a HHRF fő feladatai jelenleg és mik a tervei a közeljövőben?
A munka nem változott, csak a hangsúlyok mások. Nincsenek diktatúrák, de súlyos jogsértések ma is vannak. Van EU-tagság, van Schengen, sok minden egészen más, ugyanakkor még mindig ugyanazokkal a problémákkal foglalkozunk. Az autonómia-kérdést Amerikában még mindig nem értik. Ez itt egy szitokszó, mert azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy Székelyföldön egy külön köztársaságot akarnak létrehozni, miközben tulajdonképpen ugyanarról van szó, mint az Európai Unióban: a szubszidiaritás elvéről, tehát arról, hogy minden egyes döntést a legalacsonyabb szinten, és azok hozzák meg, akik közvetlenül érdekeltek. Ehhez a folyamathoz tehát nekünk hozzá kell segítenünk, ezért szeretnék a közeljövőben kiadni egy Minority Monitor nevű kiadványt. Volt már ilyenünk, szeretnénk azt feléleszteni, de kicsit másképpen, hogy ne csak sérelmeket soroljunk föl benne, hanem olyan híreket is, amelyek befolyásolják a helyi közösség életét. Ugyanis nagyon sok pozitív kulturális és tudományos esemény létezik, amelyeket érdemes szélesebb körben terjeszteni és nyilvántartani. Magyarország legfontosabb fegyvere a megmaradásban a magyar nyelv – egy megdönthetetlen bástya, ami nagyon sok mindentől megvéd. Ugyanakkor egy hatalmas hátrány is, mert mindaz az eszmei termék, ami ékes magyar nyelven leírásra kerül, nem jelenik meg angolul. Ezekből szeretnénk egy rövid összefoglalót írni angolul. Aki nagyon érdeklődik a téma iránt, az majd esetleg maga lefordítja vagy lefordíttatja a teljes írást. A másik feladatunk továbbra is kapcsolatot tartani a mindenkori amerikai kormánnyal, bárki is annak vezetője. A legfontosabb dolgunk napirenden tartani az emberi jogi kérdéseket, amíg azok megoldódnak, vagy legalább olyan irányba elmozdulnak, hogy valamilyen megoldás érdeke legyen mindkét félnek. Amíg a Kárpát-medencében nincsen egy közös, kisebbség-többség által elfogadott történelemkönyvünk, addig ezek az ügyek nem lesznek megoldva, addig van feladatunk…
Milyen konkrét lépéseket tettek és terveznek e tekintetben?
A mai fiatalok egészen más szempontból nézik a világot, másképp gondolkodnak; a régi dolgok már nem annyira működnek, újítani kell sok mindenben – ezeket az utakat keressük, próbálunk sok érintettel beszélni. Magyarországon is próbálok eljárni különböző fórumokra; például a Kisebbségkutató Intézet értékes előadásaira. Emellett kárpát-medencei köruton járok: voltam Szlovákiában, most megyek Erdélybe, aztán Vajdaságba és Kárpátaljára is. Elmondom a Minority Monitor alaptervét, és kérem a hozzájárulásukat. Romániában az egyházi ingatlanok helyzete és az autonómia-kérdés az, amit valahogy előre kell vinni, Szlovákiában a szégyenteljes Benes-dekrétumokat kellene megszüntetni. Vajdaságban papíron nagyon sok minden rendben van, de a realitás más. A szerbek részéről teljes az apátia azzal kapcsolatban, hogy a magyarok mit és hogyan csinálnak, tanítanak, de ennek van egy hátulütője is: nem is nagyon veszik figyelembe őket. Kárpátalja pedig tipikusan olyan hely, ahol a HAC és a HHRF folyamatosan együttműködik. Amikor a háború kitört, a Koalíció rögtön kiadott egy kiáltványt, és pénzgyűjtési kampányt indított, amihez a HHRF is csatlakozott. A HAC tagja az egri székhelyű Kárpátok Alapítvány, akiknek testvérkapcsolatuk van a szlovák és az ukrán Kárpátok Alapítvánnyal, rajtuk keresztül tudtunk adományokat odavinni. Többször voltunk személyesen is Kárpátalján, kétszer elvittem oda George Pataki korábbi New York-i kormányzót is, akinek nagyszülei Aranyosapátiból származtak, kb. 40 kilométerre Beregszásztól. Utána még három-négyszer odavitt adományokat. Támogattuk Orosz Ildikót, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnökét, akit a HAC ki is tüntetett; meghívtuk Brenzovics Lászlót; felléptünk az új nemzeti kisebbségi törvény és a Turul-emlékmű, a magyar zászlók, feliratok és intézményvezetők eltávolítása ellen. Kárpátalján ezek voltak a legintenzívebb munkáink az utolsó években. A magyar Külgazdasági és Külügyminisztériummal is állandó kapcsolatban vagyok, hogy egymást dolgait ne akadályozzuk. A párbeszéd tehát megvan, a célok ugyanazok, az eszközöket kell jól megválasztani és ügyesen kezelni.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Borítókép: HHRF csapat, László Hámos emléknapján 5 évvel ezelőtt.
Képek a HHRF és HAC archívumából származnak
