A bő két éve New Jersey államban élő szabadúszó újságíró tollából származó, Magyarnak lenni Amerikában II. címet viselő újabb diaszpóra-arcképcsarnok a Bocskai Rádió kiadásában debütált augusztus elején az ohiói Reménységi Tavánál zajló ITT-OTT Konferencián. Az első kötettel kapcsolatos visszajelzésekről, a friss „termésről” és további terveiről kérdezte a szerzőt Molnár Zsolt.

Antal-Ferencz Ildikó bevallotta: az első kötet tavaly decemberi kiadása óta tudatosan készült a folytatásra. Mivel az interjúk folyamatosan készülnek és jelennek meg magyarországi lapokban és a Bocskai Rádió weboldalán, a szerzőnek a második alkalommal mindössze kilenc hónapra volt szüksége, hogy azokat a tervezett mennyiségben megírja és nyomdakésszé varázsolja. Tervem, hogy legyen harmadik kötet is, az első négy-öt interjú már elkészült. Remélem, hogy újabb kilenc hónap múlva azt is, sőt esetleg egy angol nyelvű válogatást is a kezükbe foghatnak az olvasók. 

Míg az első kötetnél leginkább lakóhelyének vonzáskörzetét térképezte fel magyar perspektívából, addig a másodikban a keleti part (New York, New Jersey, Cleveland) mellett északi, nyugati és déli irányba is bőven szélesedett a paletta. Újságírói kíváncsiságát megfelelő tervezéssel, online beszélgetésekkel és sok utazással egészítette ki, így harmincnyolc újabb változatos diaszpóra életutat ismerhetnek meg az olvasók. Közülük tizenegyen a clevelandi közösség tagjai. Bár az interjúalanyok személyes története, nemük, életkoruk, hivatásuk eltérő, mindannyian a közösség területén elkötelezett emberek, ahogy az első kötetben is. A második kötet elsősorban helyi és diaszpóra szintű egykori vagy jelenlegi szervezeti vezetőkre fókuszál, de találhatunk benne például tudományos vagy zenei területen tevékenykedő személyeket is. Ildikó fontosnak tartotta, hogy a második kötetben helyet kapjanak a különböző ösztöndíj-lehetőségek, így megszólalnak benne a Magyarországról érkező Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP), illetve a Magyarországon tanuló Balassi Bálint és a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogram amerikai magyar diákjai, de olvashatunk benne a magyar gyökerek felfedezését támogató Reconnect Hungary Programról is. A kötet további érdekessége, hogy a szerzőnek ezúttal két kilencvenöt éves úr életútját is sikerült lejegyeznie, mindketten ötvenhatosok.

Mi sem mutatja jobban, hogy rendkívül gazdag életutak kerültek feldolgozásra, mint az, hogy ez a kötet csak eggyel több interjút tartalmaz, mégis száz oldallal vastagabb az elsőnél. A magyar kultúra megélésért, fennmaradásáért és továbbadásáért tett mindennapos erőfeszítések közösek ezekben az emberekben, akik egyénileg és közösségi szinten is példát nyújthatnak az olvasók számára abban, hogy összetartás és generációk közötti együttműködés nélkül nehéz megmaradni magyarnak Amerikában. Az élettörténetek önmagukban is megállnák a helyüket a maguk érdekességével és tanulságával, de a szervezetek vezetőivel mélyebb diaszpóra-szintű kérdéseket is volt lehetőségem latolgatni – fogalmazott a szerző a Bocskai Rádiónak adott interjúban. A fő kérdés a szervezetek esetében az, hogy miként tud sikeresen megvalósulni a szükségszerű generációváltás, hogyan lehet a fiatalabb generációkat bevonni a közösségi munkába és ezáltal a jelenlegi szervezeteket átmenteni a következő nemzedékek számára. Ildikó úgy véli, bármilyen fájdalmas a megváltozott politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális körülményekkel és a mindenkori asszimilációs kihívásokkal való szembenézés, ez a kulturális és nyelvi megmaradás legelső lépése.

A szerző hozzátette, bár nem történész vagy kutató, törekedett arra, hogy a Magyarnak lenni Amerikában interjúkötetek viszonylag alapos képet adjanak az Egyesült Államokban élő magyarok múltjáról és jelenéről. Akár avatott az olvasó diaszpóra-ügyekben, akár nem, biztosan talál a könyvben kedvére való, könnyedebb vagy mélyebb olvasnivalót. Ez a diaszpóra-arcképcsarnok egykor majd forrásként szolgálhat az utókor számára az amerikai magyarok életét illetően, de már a jelenben is levonhatunk fontos tanulságokat az egyes életutakból, közösségi és szervezeti szolgálatokból. 

Clevelandben szeptember első vasárnapján, a Cserkésznapon is lesz könyvbemutató, valamint a Bocskai Rádió szeptember 21-i Filmklubja keretében is. A további dátumokról és helyszínekről pedig a szerző tud majd pontos tájékoztatást adni. Azok, akik nem tudnak személyesen részt venni ezeken az eseményeken, a következő címeken érdeklődhetnek a rendelés módjáról: studio@bocskairadio.org vagy ildikoantalferencz@gmail.com.

Dorgay Zsófia

Reklám

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Balla Zsuzsánna zongoraművész először csak rövid időre jött Amerikába, ahogy sokan mások, szerelmét követve. Azt már kevesebben állíthatják, hogy a helyi magyar közösség tartja itt őket, amiért megérte feladni egy ígéretes zenei karriert Erdélyben. Zsuzsanna a detroiti Szent Kereszt templom orgonistája, karnagya, férjével és gyerekeikkel a helyi magyar közösség kulturális programfelelősei és előadói, akik minden közösségi eseményen és tevékenységben igyekeznek segíteni. Nemcsak a színpadon, hanem szervezési-pénzügyi háttérben is; és nemcsak a helyi, hanem tágabban az észak-amerikai magyar diaszpóraközösségben is. 

Hogyan és mikor kerültél Erdélyből Amerikába?

Könyvelő férjem, akkor még vőlegényem, vízumlottón megnyerte a zöld kártyát és eljött Michigan államba dolgozni. Mint frissen diplomázott közgazdász szeretett volna szerencsét próbálni, de tulajdonképpen nem is vette komolyan a kérvényt, így amikor megnyerte, nem is jelentkezett vissza. Végül anyukája adott neki pénzt, hogy hat hónapra elmenjen Amerikába. Nekem akkor már három munkahelyem is volt, a Marosvásárhelyi Filharmónia zongoristája voltam, de csemballóztam is, s közben tanítottam és kísértem a helyi Zeneiskolában, és hétvégeken a brassói egyetem brácsa tanszékén. Mindhárom helyről elkéredzkedtem, hogy látogatóba jöhessek vőlegényemhez három hónapra. 2001. április 14- én érkeztem meg. Utolsó otthoni estémen még a Filharmóniával csemballóztam Vivaldi Négy évszakát játszva. Másnap reggel felültem a Kolozsvárra tartó buszra és elindultam a tengerentúlra. A vőlegényem, Ottó viszont úgy döntött, tovább szeretne maradni, s mivel nagy volt a szerelem, maradtam vele én is. 2002-ben házasodtunk össze a detroiti Szent Kereszt magyar katolikus templomban. Azóta Ypsilatiban élünk, és csak azért vagyunk még mindig itt, mert magyarok között élhetünk. Ottó az autóiparban kezdett el dolgozni külömböző beszállítoknak mint gépkezelő. Onnan a Toyota fejlesztési oszályáhot került, ahol hat hónapon át már szakmai munkát végzett. Utána felvették a General Scientific nevű vállalathoz; azóta ott dolgozik, immár pénzügyi vezetőként. Többször lett volna lehetőségünk másik városba vagy államba költözni több fizetésért, de egyikünk sem vágyott rá. Az az elvünk, hogy jobb egy környezetben stabilan megmaradni, kiépíteni a baráti kapcsolatokat, segíteni, ahol és amit tudunk. A gyerekeinkre nézve is jobb, ha nem hurcoljuk őket ide-oda. Nekünk nagyon fontos volt közösségben maradni. Ha én innen elköltözök, akkor csakis hazamegyek, Erdélybe és ott kiköltözöm Sztánára…

Honnan az a gazdag zenei örökség, amit gyerekeitek is örököltek?

Anyukám csodálatos koloratúr szoprán hanggal rendelkezett, nagypapámnak is gyönyörű hangja volt. Az óvodában öcsémmel együtt beválasztottak a Zeneiskolába. Onnantól kezdve magától értetődő volt, hogy zenészek leszünk. Bár Sándor egy évvel fiatalabb, mint én, együtt jártuk végig az iskolát, majd az egyetemet is, így mindenki azt hitte, ikrek vagyunk. Miközben Marosvásárhelyről mindenki Kolozsvárra felvételizett, mi Brassóba vettük az irányt, mert ott dolgozott egy híres román zongoratanárnő, Stela Dragulin. Hozzá jártam felkészítőkre is, öcsém pedig, aki akkor még klarinétművész akart lenni, egy Brassóba járó bukaresti tanár miatt akart ott tanulni. Az utolsó évben beajánlottam őt a Fekete Templom orgonistájának, Eckard Schlandnak, az ottani kórusba; akkor fedezték fel fantasztikus hangját. Átiratkozott Kolozsvárra, ének főszakra. Utána Craiován töltött hét évet egy fiatal társulatban, ahol évente megtanultak hét operát – miközben Kolozsváron évi két-három új operát tanultak. Gazdag repertoárja tehát ott alakult ki, és onnan került a Brassói Operához, majd a Kolozsvári Magyar Állami Operába. Azóta nemzetközi hírnevű énekes, aki egyébként klarinétban is éppen olyan jó volt. Sokat koncertezünk együtt, szeptember 29-én például a Los Angeles-i Református Templomban lépünk fel közösen.

Péter fiam 19 éves, második éves egyetemista a University of Michigan hegedű főszakán. Éva leányom 17 éves, és az iskolai szimfonikus és a fúvószenekarban is első fuvolista. Mindketten sok éven keresztül zongoráztak, gyakran szerepelnek velem. Péter egyébként azért hegedül, mert hétéves korában a Csipketáborban szembesült azzal, hogy ott az összes fiú, őt kivéve, hegedül… Kérésére béreltünk neki egy hangszert, akkor csak népzenére, viszont később már azt kértem tőle, tanuljon klasszikus hegedűt is. Innentől párhuzamosan haladt a klasszikus és a népzenei pályán. Utóbbit először ifj. Magyar Kálmánnal és Ildikóval tanulta a Csipkétáborokban, majd Fazakas Leventével, az erdélyi Heveder prímásával, akit annyira megszeretett, hogy a tábor után online magánórákat kért tőle. Most próbálgatja a brácsát és a nagybőgőt is, ezért azt szoktam mondani: ha klónozhatnánk őt, meglenne egy teljes zenekar, mert a zenei anyaga annyira gazdag, hogy bármikor le tud vezetni egy táncházat. A zongorát elhagyta, de az egyetemen kérni fogják, vissza kell térnie hozzá. Évike is abbahagyta a zongorát, amióta a fuvola a fő hangszere, de azért időnként ő is játszik rajta.

Tőletek örökölték a népzene szeretetét is?

Nekünk semmi közünk nem volt a népzenéhez, néptánchoz mielőtt Amerikába érkeztünk. A jobbágytelki Balla ágról származom, ahonnan Balla Antal bácsi is, és annak idején, amikor néptáncos nagytatám elment Kolozsvárra és megnyert egy versenyt, utána a csendőrök elvitték és szétverték a talpát. Emiatt a szüleim nagyon igyekeztek, hogy mi semmit se tudjuk a néptáncról. Amerikában megismerkedtünk a Csipketábort alapító Salamon József, azaz Saláékkal, akik baráti körében mindenki táncolt, csak mi voltunk kezdők. Mégis felkértek, hogy hat hónap alatt készüljünk fel velük a Csipketábor 10 éves évfordulóján egy nagy gálaműsorra. Kalotaszegi, mezőségi, széki, szatmári és moldvai táncokat adtunk elő. Sőt, még a lányos karikázóban is részt vettem. Már az első, 2007-es Csipketáborban ott voltunk, akkor csak megnéztük, de megfertőztek vele, és azóta már nem is tudjuk elképzelni a nyarakat nélküle. A gyerekeink pedig már ebbe nőttek bele. Péter egyszer kijelentette: neki a Csipke az élete. Amikor a Covid-járvány alatt nem lehetett megszervezni, annyira hiányzott neki, hogy kiautózott a tábor helyszínére – a kocsi rendszám táblájára Csipkét választotta –, csak hogy viszontlássa. A táborban már a háttérben dolgoznak, fiam tanítja az egyik gyerekcsoportot. Mindketten nagyon szívesen táncolnak, és minden magyar közösségi tevékenységben benne vannak, akár a színpadon, akár a háttérben. Az iskolai tehetségkutatóban is felléptek együtt, magyar népi énekekkel, népzenével és néptánccal. A gyerekeimmel egyébként nemcsak magyarul beszélünk, de Péter például a szalmakalapjával járt be az iskolába hétévesen és a nagytatától kapott kis magyar koronás nyakláncot is viseli. Most éppen a magyarországi Rákóczi táborban van, ahol tavaly is járt. Ottó szívesen és jól szaval, ezt tőle örökökölve a gyerekek éveken keresztül részt vettek a kanadai diaszpóra szavalóversenyeken és nyertek is.

Neked milyen munkáid vannak zongoratanárként és fellépő művészként?

Az Ann Arbor környéki magán zongoratanárok szövetségének tagjaként eleinte tőlük kaptam a diákjaimat, de ma már inkább szájhagyomány útján terjed a „hírem”, és én is jobban szeretek olyanokkal foglalkozni, akikről tudok valamit. Most harminc tanítványom van, vagy én megyek hozzájuk vagy ők jönnek hozzám, illetve online tanítok, kb. egyenlő arányban. Természetesen vannak köztük magyarok is, például a chicagói Bartha család két gyermeke, a detroiti Fazakas család két fia és a Torma család egy gyermeke. Magyarul tanítom őket, mert nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a zenei élményeket magyarul éljék meg. Bartháék magyarul kérik a jegyzeteket is, a többiek angolul. Régebb még több magyar gyereket tanítottam, például Sala gyerekeit is, de már mind kinőttek a kezeim közül. Emellett időnként magas szintű versenyeken kísérek, például a Sphinx Competition-on.

Valamint szívesen fellépek bárhol, ahova hívnak… Koncerteztem már Los Angelesben, New Yorkban, Clevelandban, Windsorban, Chicagóban es természetesen itthon is, Ann Arborban, Detroitban, Toledoban, Allen Parkban. Romániában soha nem tanultam semmilyen magyar zenét. Se Bartókot, se Kodályt. Minden mást igen, rengeteg kötelező román darabot is, de magyart sosem. De amikor kikerültem Amerikába, mindenki magyar zenét kért tőlem, úgyhogy elővettem a kottákat, utánanéztem, gyakoroltam. Így kezdődtek az egyéni, illetve páros fellépéseim, öcsémmel és 10 évig Szőr Tamással is négykezes felállításban. Ő Toledóban született, apukája a Toledói Szimfonikus Zenekar karmestere volt több mint ötven éven keresztül. Nagyon művelt magyar fiú, írni-olvasni is tud magyarul. Megtalálta a nevemet egy plakáton, eljött a koncertre és bemutatkozott. A műsoron Schumann Humoreske darabja is szerepelt, ő is épp ezen dolgozoztt, úgyhogy megkért, hogy tanítsam meg őt is. Így kezdődött a négykezesünk, Brahms Magyar táncok, Szelényi, Liszt, stb zeneszerzők műveivel. De felléptem számos magyarországi, illetve erdélyi színésszel is, mint például Kiss Eszterrel, Sövegjártó Áronnal vagy Sebestyén Abával. Eperjes Károly pár hónappal azután érkezett, hogy Péter született 2005-ben. A Kultúrközpontban lépett fel, és a főszervező elmondta: szerelmes verseket fog szavalni, ahhoz kér zenét. Érkezése előtti nap kiderült, hogy nem szerelmes, hanem istenes verseket fog szavalni. Volt egy napom újra összeállítani a teljes zenei háttéranyagot… Előadás után elmeséltem neki az előzményeket, és így válaszolt: bármikor, ha Magyarországon járok, keressem meg, szívesen fellépne velem újra.

Visszatérve arra a gondolatra, hogy a szerelem hozott ide és a magyarság tartott itt… Kik ezek a magyarok ezen a környéken, a néptáncosokon kívül?

Aktív magyar közösség nálunk a katolikus templomban, a református és a baptista gyülekezetekben, illetve a felekezeten kívüli Kultúrközpontban van. Utóbbi azért nagy dolog, mert a legtöbb amerikai magyar közösségnek nincs saját magyar háza vagy ahhoz tartozó zöld területe. Egyházi vonalon a katolikus templomhoz, kulturális vonalon pedig a Magyar Hagyományokat Ápoló Kör tagjaiként először a református templomhoz tartoztunk, de aztán átkerültünk a Kultúrközpontba. Ez egy kisebb, kb. 40-50 fős, zömében erdélyi közösség, többnyire az idősebb korosztályból. Miközben az ennél jóval nagyobb katolikus közösség magját elsősorban magyarországi, ‘56-os magyarok és leszármazottaik alkotják, így a két magyar közösség dinamikája némileg eltérő. Mi igyekszünk mindenhol jelen lenni, program- és zenei felelősként. A baptista gyülekezet zárt, csak ritkán jönnek el a rendezvényeinkre. Ezenkívül van még sok magyar a környékünkön, de ők sem igyekeznek eljönni semmilyen közösségi eseményre. A Csipketáboron túl van még egy nem helyi közösség, ahova szívesen járunk és aktívan segítünk: a Magyar Baráti Közösség (MBK) éves ITT-OTT Találkozói.

Vegyük sorra őket. A katolikus templom orgonistája, karnagya vagy. Hogyan kezdődött?

Érkezésem második hétvégéjén elmentem a magyar katolikus templomba. A mise után Angelus atya megállított az udvaron, elbeszélgettünk és kiderült, hogy kellene nekik egy orgonista, mert elmenőben volt az akkori. Angelus atya felkészített, és fél év átmenet után azóta is én vagyok az orgonista és a zenei vezető. Amikor azt mondtam, hogy a magyarok miatt maradtunk Amerikában, akkor elsősorban erre a templomra és közösségére gondoltam, és azon belül is a két magyar papra. Szerintem ilyen templom és két ilyen pap, mint Angelus atya és Barnabás atya nincs még a világon… Én már bejártam sok magyar templomot Erdélyben, Magyarországon és Amerikában, de sehol nem hallottam olyan magas színvonalú prédikációkat és olyan csodálatos énekhangokat, ahogy ők együtt énekelnek… Az is példamutató, ahogy összetartják a közösséget, főleg Barnabás atya, és nem csak a misék révén – ahol mindig az éppen megjelenő hívőkre szabja beszédét, mindig figyelve arra, hogy jól érezzék magukat és visszajöjjenek az emberek – és a mindenféle rendezvényekkel, amik a templom körül szoktak lenni, hanem emberileg is. Mindig megemlékezik mindenki születésnapjáról és házassági évfordulójáról. A hívek nagyon szeretik. Azt is nagyon értékelik, hogy itt a mise egyben művészeti élmény is:sokszor klasszikus zenei programok is beépülnek a misébe. A lányom fuvolázik, a fiam hegedül, és van egy állandó énekesünk, Körtvési Krisztina szoprán, akivel két szólamban szoktunk énekelni. Szerintem ilyen színvonalú mise máshol nincs az egész amerikai magyar diaszpórában. Na és a díszítések! Barnabás atya fantasztikus csokrokat alkot saját kezűleg. Ők azok akik felmossák a padlót, amikor a templom beázik. És sajnos gyakran beázik… viszont szükség esetén kitakarítják az eldugult vécét, s ha kell elmosogatnak. Barnabás atya más közösségeket is támogat, hiszen ő küldi el minden héten a Magyar Katolikus Újságot, amit Amerika-szerte katolikus közösségeknek, megkapják és átalakíthatják maguk számára. Sok évig ő felelt a kanadai és észak amerikai magyar ferences rendi papokért is. Nélküle már rég nem lenne templomunk, és sok más templom sem. Ő az, aki harcol a háttérben, hogy ne zárják be azokat, hogy próbáljanak papokat küldeni Magyarországról… Mindketten átjártak/átjárnak a windsori magyar templomba, így küzdenek az ottani közösség megmaradásáért. Barnabás atyának köszönhetően lett magyar kápolna Washington DC-ben, ő harcolta ki azt is. Nem véletlenül köszönte meg neki Erdő Péter bíboros beszéde után olyan hosszan az amerikai bíboros… Csak egy gond van velük: nem tudják magukat klónozni… Mindketten állami kitüntetést kaptak a munkásságukért: Barnabás atya az Arany, Angelus atya az Ezüst Érdemkeresztet.

Utóbbit te is megkaptad…

Igen, 2018-ban épp Clevelandben a Magyar Kongresszuson koncerteztünk öcsémmel, amikor átvehettem a kitüntetést a washingtoni magyar nagykövettől. Azt a kitüntetést elsősorban Bencsik Zita chicagói főkonzulnak köszönhetem, aki nagyon sokat segített nekünk, rajtunk. Rengeteg eseményünkre eljött, és nemcsak beesett, elmondta a beszédét és elsietett, hanem időt töltött velünk, köztünk, és mindig mindenkinek igyekezett segíteni. Sajnos előtte és utána olyan főkonzulok voltak Chicagóban, akik számára Detroit mintha nem is létezett volna… Ma sem értem például, miért nincs a konzulátus(ok)nak egy rendes adatbázisa a diaszpórában élő magyar művészekről. Sok magyarországi tehetséges művészt kihoznak, a nagyobb projekteket mindig elviszik New Yorkba, de minket, „vidéki” magyar művészeket úgymond zárójelbe tesznek… A mostani chicagói közösségi diplomata, Aradvári László ismét reménykeltően aktív, elkötelezett és talpraesett. Emlékszem, még KCSP-sként eljött az ITT- OTT Találkozóra a kisgyerekcsoporttal foglalkozni. Öt nap alatt olyan gyerekelőadást hozott össze, hogy le a kalappal… Idén, immár konzulként Puskás Ferencről tartott előadást. Lejött velünk a tópartra és a tábortűz mellé is… Megértette az MBK lényegét, ahogy Zita is.

1 of 2

Ahogy a New York-i közösségi diplomata is. Érdemes tehát elhívni őket a közösség eseményeire! Visszatérve a detroiti katolikus közösségre…

Persze, csak jöjjenek is el… Mint mondtam, a katolikus közösség többségében ‘56-osokból és néhány vízumlottós erdélyi családból áll, mint amilyenek például mi vagyunk. Régen sokkal többen voltunk, ez mára lecsökkent. A nagy ünnepi miséken még ma is tele a templom, de sajnos a fiatalok máskor nem nagyon jönnek… Ahogy máshol is, tudom, persze. Ha esik, ha más programjuk van, ha valakire megharagszanak a közösségből, kihagyják a misét. Nem értik, hogy ilyenkor nemcsak arról van szó, hogy kinek mennyire erős a hite vagy fontos a saját lelkivilága, hanem arról is, hogy ha valaki csak a pillanatnyi érzéseit és a most vasárnapot nézi, azaz nem gondolkodik előre; ha nem jön el és nem hozza a gyerekeit a templomba rendszeresen, akkor nemcsak a saját gyerekének gyengíti a hitét vagy lelki életét, hanem az egész közösséget is, hiszen ha mindenki így tesz, akkor előbb-utóbb sem magyar templom, sem közösség nem lesz. És ha nem vagyunk jelen, ha nem önkénteskedünk, akkor előbb-utóbb semmilyen magyar szervezet nem fog működni. És az sem fenntartható, hogy mindig csak néhány ember aktív. Én vagyok a zenei felelős a nemzeti ünnepeken és a fellépő, a férjem a szerkesztő és a műsorvezető, a gyerekek zenélnek vagy a háttérben segítenek, ahogy mi is. A hittanra járó gyerekeket karácsonykor én készítem fel szerepelni a templomban, az anyák napi műsort Kulcsár Olgával készítjük elő a Kultúrközpontban. De egy nagyobb esemény, mint például a szeptemberi Malacsütés, ahova több száz embert látogat el, már sokkal több embert mozgat meg: nagyon sokan segítenek a háttérben, az ételek előkészítésében és a felszolgálásban is. A süteményeket mindig az idősebb korosztály süti, de időnként én is köztük vagyok, mert délelőtt kevesebb tanítványom van, jobban ráérek. A fiatalabbak a nagyobb eseményeken azért ők is megjelennek, segítenek. A leányom például segíteni fog a sütemény eladásban.

Ez épp a búcsú előtti nap zajlik, ugye? Nem sok mindez egy hétvégére? És mit érdemes még tudni a Kultúrközpontról, milyen programok zajlanak ott?

Az ‘56-osok tették le az alapkövét. A ház mindenkié, pontosabban azoké, akik befizetik a tagsági díjat. Ott kapnak helyet a nemzeti ünnepek, a szüreti bál, az anyák napi koncert, a disznótoros mulatság, a gulyásfőző verseny, a diszkó, a sütemény-, illetve kolbászvásárok. Ott tartották a Kis Szívek gyermek tánccsoport próbáit is és általában ott fogadják a hivatalos személyeket a konzulátusról. Egy éve beindult a Sala által vezetett néptánctanítás is. De a katolikus templomnál is megtartjuk a nemzeti ünnepeket, mert ott sokkal meghittebb. A templombúcsú a legnagyobb ünnepünk. A templomot 1925 szempteber 20-án szentelték fel. Az idén szeptember 15- én ünnepeljük a vasárnapi mise keretén belül. Mivel nem volt cserkészet és hétvégi iskola, mi szerveztünk magyar óvodát, később hétvégi iskolát a magyar gyermekek számára 2014-ben. Miskola volt a neve. Tanárhiány miatt sajnos megszűnt 2017-ben. Kultúrközpontban nagyon sokáig működött a Stubits János alapította irodalmi est is, de amióta ő meghalt, senki sem folytatta. Amikor idős volt, átvehettük volna tőle, de nem tettük. Talán egyszer…

Mi a helyzet a reformátusokkal?

Tudtommal az istentiszteletekre ma már csak keves járnak, 10-20 fő. Amikor idejöttünk, Kacsó István volt a lelkész, Marosvásárhely mellől. Sok istentiszteletére elmentünk. Én segítettem neki átírni a prédikálás anyagát, amit könyvben jelentetett meg. Utódja, Varga Ferenc, egy sok szempontból terhelt időszak után váratlanul elhagyta a gyülekezetet. Azóta a nyugdíjas Herjeczki Géza baptista prédikátor tart náluk istentiszteletet, ezzel gyakorlatilag megmentve a református gyülekezetet. Hála Istennek szeptember közepén érkezik egy új magyar református lelkész Magyarországról!

Végül az MBK-ról. Mióta jártok az ITT-OTT Találkozókra? Idén csak a végére érkeztetek, de biztosan van véleményed róla: hogy látod a jövőjét?

Már nem is tudom mikor kezdtünk el járni, valamikor a kétezres évek elején, később meghívtak koncertezni is, majd megkérdezték, nem akarunk-e tanácstagok lenni és a szervezésben segíteni. Igent mondtunk. Én vagyok a zenei, Ottó a pénzügyi felelős, ott is. Mint minden más magyar szervezet, az MBK is elöregedőben van. De most van esély rá, hogy a fiatalabb generáció átvegye az találkozók szervezését, és releváns és szórakoztató programokkal vonzzon további érdeklődőket. Kár lenne, ha 50+ év után megszűnne…

A templom, a diákok, a zenei kíséret és fellépések mellett közösségi feladatokat vállaltál már akkor is, amikor gyermekeid még kisebbek voltak. Ki segített neked akkoriban és hogy bírod mostanában?

Nagy szerencsém, hogy apukám 13 évig velünk élt, ő foglalkozott a gyerekekkel pici korukban, amikor én felléptem vagy dolgoztam. És persze a férjem, aki nélkül tanítani sem tudnék délutánonként. Nagyon erős családi támogató hátterem volt és van ma is, amikor már ilyen szempontból sokkal könnyebb. De tény, sokan és sokszor megkérdezik: nem akarok-e már lelassulni? Az az igazság, hogy nekem például a templomi orgonálás nem munka. Ma már nem tudom elképzelni az életemet nélküle. De nem volt ez mindig így… Tanultam zenetörténetet, de korábban nem jártam templomba, így nem ismertem a miserendet sem. Mindig szerettem a templomba csak úgy beülni, de rendszeresen misére járni és gyónni sokáig nem volt fontos nekem. Az orgona sem volt ismeretlen számomra, mert Brassóban a Fekete-templom orgonistája, Eckart Schlandt, akinek családja sok generáción keresztül orgonált ott, kamarazene tanárom volt és nagyon szeretett, néha megkért kísérni. Tehát már volt némi tapasztalatom. Amikor itt felkértek, nem azért izgultam, hogy mit hogyan, hanem, hogy mit mikor kell bejátszani. Eleinte többször elrontottam, ami nyilván feszültséget okozott, de idővel belejöttem. Kezdetben autodidakta módon kiírtam mindent magamnak. És azt is vállalom, hogy a mai napig csalok: nem a lábammal, hanem a kezemmel húzom az orgona jobb és bal oldalán lévő regiszer kapcsolokat a mély hangszínekért.. És egy utolsó gondolat, ami még a kitüntetés kapcsán maradt meg bennem: nekem az a legnagyobb örömöm, hogy itt orgonálhatok a templomban minden vasárnap, ahol gyermekeim kiskorúk ota oltárszolgálok, ahol mindig nagyon mélyen feltöltődöm lelkileg. Nekem az a legnagyobb kitüntetés, hogy ott lehetek. Fontos, hogy a gyermekekkel rendszeresen hazalátogatunk, csak magyarul beszélünk velük és reméljük, hogy tovàbbra is megőrzik a magyarságukat.

1 of 4

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

A képek Balla Zsuzsa családi archívumából szármanak.

Reklám

Először megjelent a kepmas.hu portálon 

Gyönyörű természeti környezet, tópart, faházak, esti tábortüzek és közel 150 éves múltra visszatekintő tábori hagyományok. Európai szemmel nézve talán szokatlannak tűnhetnek az eleinte főleg Amerika északkeleti partjának zsidó közösségeiben népszerű, mára az amerikai kultúra szerves részét képező, négy–nyolc hetes, ottalvós nyári gyerektáborok. Pedig az USA-ban minden államban léteznek, és igen népszerűek – de Európától sem állnak távol.

Nemcsak azért, mert például a cserkészet is hasonló természetközeli és közösségformáló élményt nyújt (igaz, táboraik csak 7–10 naposak), hanem azért is, mert a rendszerváltozás előtt a közép-európai gyerekek közül is sokakat hetekre elküldtek a vidéki nagyszülőkhöz, ahol együtt lóghattak az unokatestvérekkel és a helyiekkel, illetve segítettek nagyszüleiknek. Manapság egyre kevesebb szülő tudja családon belül „nyaraltatni” a gyerekeit, s persze nem ugyanaz rokonoknál lakni, mint nyári táborban részt venni, de a természetközeliség és a szülőktől való tartósabb elszakadás, az önállóságra nevelés annak is szerves része volt.

Az igazi különbség azonban manapság a szociális készségek tudatos fejlesztése és a szervezett foglalkozások mellett leginkább a teljes internetmentességben rejlik, ami mára a táboroztató szülők fő motivációjává vált.

És persze az anyagiakban: ezek a táborok gyerekenként 8–16 ezer dollárba kerülnek. Nem véletlen, hogy az egész nyaras táborozók túlnyomó többségét ma is jómódú, felső-középosztálybeli fehér szülők gyerekei alkotják. Az átlagos munkabérből élő amerikai szülők többsége kénytelen a lakóhelyük szerinti város vagy egyéb szervezet (például a YMCA) nem ottalvós táboraiba íratni a gyerekeit. Utóbbiak szintén nem olcsók, de jóval megfizethetőbbek.

Az egyik nagy táborszervező cég honlapja szerint Észak-Amerika több mint 20 ezer nyári táborában évente nagyjából 21 millió táborozó fordul meg. A gyerektáborok döntő többsége ma is a keleti part nagyvárosainak vonzáskörzetében fekszik, leginkább New York, Pennsylvania, Connecticut, Massachusetts, Georgia, Észak és Dél-Karolina államokban, de elszórtabban működnek táborok az USA minden államában. Jellemzően gyönyörű erdei környezetben, gyakran egy-egy tó partján tölthetik a nyarukat a 6–17 éves gyerekek és a jellemzően egyetemista korú fiatalokból álló nemzetközi személyzet tagjai, akik leggyakrabban az angolszász világból érkeznek, de sok dél-afrikai, lengyel és cseh is akad köztük, ahogy nem ritka a spanyol, skót, ír, kanadai, német, francia sem.

A három-nyolc (leggyakrabban hét) hetes nyári táborok célja, hogy a gyerekek olyan programokon vegyenek részt, ahol nemcsak a fizikai, hanem a szociális képességeik is fejlődnek – távol a szülőktől, kütyümentes környezetben. Gyakran ez az első alkalom, hogy hosszabb ideig nélkülözik a szüleiket.

Naponta levelezhetnek (papíralapon), de csak két-három hetente beszélhetnek telefonon, és csak egyszer találkozhatnak személyesen.

Viszont életre szóló élményeket és barátságokat szereznek, ezért visszatérnek. Sokan itt tanulnak meg egyes sportokat, a városban élők gyakran itt látnak először tiszta, csillagos eget.

A cikk további részét a kepmas.hu portálon olvashatja.

Reklám