Nincs parkolás a lelki életben – Bóna Richárd atya tanítása a magvető példabeszédéről
Bóna Richárd atya a Bocskai Rádió júliusi katolikus félórájában a magvető példabeszédén keresztül arról tanított, hogy Isten szava élő valóság: életet akar fakasztani bennünk, de rajtunk is múlik, milyen talajt készítünk számára. A tanítás központi üzenete, hogy a hit nem lehet mozdulatlan állapot. A keresztény embernek növekednie kell hitben, reményben és szeretetben, és ennek a növekedésnek látható gyümölcsei is kell, hogy legyenek az életében.
Az első tanulságként Richárd atya arra hívta fel a figyelmet, hogy „a lelki életben nincs parkolás”. A hit útján nem lehet egyszerűen megállni, mintha már elértünk volna egy biztos pontot, ahol nincs több dolgunk. Vagy előrehaladunk az imádságban, az elmélkedésben, a kísértések elleni küzdelemben, vagy lassan veszítünk abból, amit kaptunk. Ezt egy folyón haladó csónak képével szemléltette: ha csak a vizet nézzük magunk körül, úgy tűnhet, mintha egy helyben állnánk, de amikor a partra tekintünk, látszik, hogy az áramlat visz bennünket. Ugyanígy a lelki életben is tudatos evezésre van szükség: napi imára, önvizsgálatra és arra, hogy újra meg újra Isten felé forduljunk.
A második tanulság Isten nagylelkűségéről szól. A magvető nemcsak a jó földbe vet, hanem az útszélre, a köves és a tövises talajra is. Ez azt mutatja, hogy Isten mindenkinek ad esélyt, kegyelmet és időt a megtérésre. Bóna atya ugyanakkor hangsúlyozta: nem szabad visszaélni ezzel a bőkezűséggel. Ha életünkben ott vannak a „kövek” és a „tövisek” — a bűnök, rossz szokások, rendezetlen dolgok —, akkor ezeket el kell távolítanunk, hogy Isten szava valóban termékeny talajba hulljon. Ennek egyik fontos eszközeként a gyónás szentségét említette, amely segít megtisztítani a szívet és újra befogadóvá válni Isten kegyelmére.
A harmadik tanulság a termésről szól. Jézus példabeszédében a jó földbe hullott mag harminc-, hatvan- vagy százszoros termést hoz. Bóna atya szerint ez arra figyelmeztet, hogy a hitnek nemcsak belső meggyőződésnek kell lennie, hanem gyümölcsöt is kell teremnie a mindennapi életben. Érdemes feltennünk magunknak a kérdést: türelmesebbek lettünk-e, jobban tudjuk-e szeretni embertársainkat, sikerült-e legyőzni rossz hajlamainkat, látszik-e rajtunk, hogy Krisztushoz tartozunk? Ahogy fogalmazott: ha valaki „beperelne minket”, hogy katolikusok vagyunk, találna-e a bíró bizonyítékot arra, hogy valóban éljük a hitünket?
A tanítás végén Richárd atya Szent Sarbel Makluf libanoni maronita szerzetes és remete életét idézte fel. Szent Sarbel már gyermekként kereste az Istennel való csendes kapcsolatot, később pedig teljes életét az imádságnak, a szolgálatnak és a remeteségnek szentelte. Példája azt mutatja, milyen az, amikor valaki valóban Istennek adja az első helyet az életében. Bóna atya arra buzdított, hogy mi is kérjük Szent Sarbel közbenjárását, és hozzá hasonlóan növekedjünk hitben, reményben és szeretetben.
