A szépapád Rákóczit adta el
És széthányatta a kurucok várát:
Nagymajtényi síkon keserű kurucok
Halálukat bitón, kötélen várják:
Fekete holló tépi setét szárnyát,
Búsan károgja — Kár, Károlyi kár, kár!
Hitvány labanccá tetted az országot,
Merre a madár jár, merre a madár jár….
Ó nem szült nálad gonoszabbat a század,
Átok hulljon rád, égessen gyalázat
Károlyi Mihály, népem szégyene,
Zsidó bocherek pojácája te…
Míg harcoltunk a háborút gyaláztad,
S mikor Belgrádban megaláztak,
Emlegetni kezdted a kardot:
Későn! Néped bolondnak tartott.
Mi drága, szent az ezeresztendős honban,
Segítségaddel fokról – fokra roppan,
Bomlik, pusztul, s mint mikor Róma égett,
Néróként dadogsz gyermekded hülyeséget.
De tömjént, ódát epedtél nagyon,
Kibírta, hajh, a Rákóczi vagyon,
Körötted a toll fenevadjai
Kórusban hörögték: hallali,
Le Istennel, királlyal és kereszttel,
Mi drága, magyar, szent, azt durván vesd el,
Pap sőt keresztény iskolából ki hát,
Hisz b űnt, gyalázatot prédikált,
Rosszra, gonoszra tanított,
Hálából tehát menni fog…
Így örtént a mai bús napokban,
Szent István király alapította honban,
Kiről így zeng a magyar nép ajaka:
„- Ah, hol vagy magyarok csillaga.
Hol vagy István király, téged magyar kíván.”
Hazája roncsain szívszakadva sírván…
Hogy az Úristent is detronizáltad,
Ó nem szállt alá romboló lázad.
Izráel népe mért volna rest Még?
Kivégezték a nemzeti eszmét:
Nemzeti gondolat, nemzeti lélek,
Fantom, füst, por, mely semmivé lett,
Pest szent himnuszunk kinevette,
S egy operett dalt sipított helyette,
S mely századokon át hódítón sugárzott,
Porba dobtad a nemzeti zászlót,
S koronájául Herostrátes — művednek
Odadobtad a bolsevikieknek
Nyomorult hazánk, hogy mi maradt
Hús a csontokon, e bitang sarat,
S pocsolyáttúró nemzetközi csürhe
Meggyalázza s önnön mocskába gyűrje…
Te tetted, Károlyi! Nincs, nincs bocsánat,
Se égen, se földön, honárulásnak
Nincs ily példája, csak az ókori
Efiáltes és most te, Károlyi!
Légy átkozott, ahány derék magyart
Kivégeztek hitvány, vörös pribékek,
Míg átkos életed napja tart,
Kísértsenek vádlón, zordonan téged.
Mindig lásd a szenvedést a pusztulást,
Mit bolsevik cinkosaid műveltek,
A sebeket, gyászt, könnyeket te lásd,
Éjjel és nappal, míg lelked kilehelted
S s régi áldott, nagy Magyarországon
Ne adjon sírt az anyaföld néked.
Hol valósul a fertőző bolse — álom,
Piros zászlókkal ott temessenek!
S ha hazánkból keleti szellő indul,
Terhes lesz jajtól, fájdalomtól, kíntul,
Megáll majd a sírod felett
S mint fekete felhő majd ott lebeg,
Hogy néped átkát ott kint se feledd…
1919
