Március 24-én az Anyám és más futóbolondok a családból című mozit vetítettük a Bocskai Filmklubban, amely „régi tartású” humorral ábrázolja az elmúlt évszázad magyar történelmét. Fekete Ibolya négygenerációs családregénye a túlélés egy lehetséges módját mutatja be önéletrajzi ihletésű filmjében, amely a clevelandiek körében feltétel nélküli sikert aratott.

A rendezőnő az érett filmes generáció tagja, és közel 7 évig dolgozott a személyes emlékekből építkező nagyjátékfilmjén, amiért a magyar filmkritikusoktól 2016-ban megkapta a legjobb forgatókönyvért járó díjat. (A szereplők közül Básti Juli és Gáspár Tibor kapott színészi díjat.) A saját családjának történetét dolgozta fel az édesanyja ihletésére, aki idős korában Alzheimer-kórban szenvedett, s miközben lánya ápolta, az emlékezés asszociatív „logikájával” mesélt az életéről és a felmenőikről. Ez az anya-lánya szál képezi az időutazás „valóságos” keretét, ahonnan ki-belépegetünk a múltba, amely közel 100 évet ölel fel.

Jelenetek a filmből

Fekete Ibolya családja 90 év alatt 27 alkalommal költözött a Partiumból Debrecenen és Budapesten át Tatabányáig, aminek csak egy része került bele a filmbe. Az egyéni döntések hátterében a 20. század nagy nemzeti traumái álltak, amelyek a szerteágazó cselekmény közegét is alkotják, hiszen hőseink ezek elől menekülnek: a trianoni döntést követő határmódosítás, a világháború(k), az ’56-os forradalom, a kommunizmus időszakaiban. A film azonban a személyes motivációkra fókuszál, a kisemberek, az „anti-hősök” látszólag eseménytelen életére, amit éppen a történelemből való kimaradás szándéka vezérel. Hogy a főhősnő rángatja a férjét, vagy éppen megmenti a költözésekkel, arról már nincs értelme ítéletet mondani, viszont az a velük született derű, amely átsegíti őket a 20. század tébolyán, példamutató lehet a mai néző számára is.

A szélesvásznú, szépen fényképezett kosztümös családtörténet önmagában is szórakoztató, amihez hozzájárul a kerettörténet szókimondásból fakadó humora, valamint a visszaemlékezések szürreális elemeltsége. Míg előbbiben a nyerseség ellenére is kifejeződik a gondozásra szoruló anya iránti szeretet, illetve a múlt elfogadásának és megértésének vágya, addig az időutazás nosztalgiájába belefér a burleszk humor, a stiláris sokféleség, a korszakokba való „beöltözés” meseszerűsége vagy a Woody Allen-t idéző anekdotázás. Mindezt jól segítik a filmes eszközök: az animációk (derültséget keltett a térképen határokat tologató mutatóujj), a sárgás színvilág (mintha régi fotókat vagy képeslapokat nézegetnénk), az archív felvételek és az ezeken „megéledő”, odamontírozott szereplők, az (ön)ironikus narráció és a hangulatkeltő zenei aláfestés.

Fotók: Szlovák Judit

Fekete Ibolya nemcsak az interjúkban, hanem a Bocskai Filmklub nézőinek küldött videóüzenetében is hangsúlyozta, hogy szándéka szerint a filmben mindenki ráismerhet a saját családjának történetére. Ahogyan minden házban van egy olyan kép, amelyen apa kalapban áll, ballonkabátja zsebébe mélyesztve a kezét, mint azt Bereményi Géza és Cseh Tamás (akinek dalai és hangja rendszeresen visszatérnek a filmben) az Apa kalapja című dalban megfogalmazták. Minden családnak vannak történetei, amelyek érdemesek arra, hogy kutassuk, elmeséljük és megőrizzük őket az utókornak. Hiszen ezek a találkozási pontok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk – akár a szülőföldünkön maradunk és gyökeret eresztünk, mint a tölgyfa, akár útnak indulunk, hogy végül „Amerikában” kössünk ki. Mert ki a megmondhatója annak, ki hogyan szereti jól a hazáját?

Az Anyám és más futóbolondok a családból mélyreható érzelmességgel és felszabadító humorral mutatja be az élet kiszámíthatatlan és sokszínű gazdagságát. Jó szívvel ajánljuk a figyelmükbe!

A szerző rádiónk Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.