Az aradi vértanúk napján Rácz András írását közölte a Magyar Nemzet. A szerző állítja, nem csak október hatodikai vértanúságuk okán lettek nemzeti hősök a tizenhármak.
Kérdés mindig az, mit teszünk, amikor felsejlik a személyes tragédia lehetősége. Amikor valószínűvé válik az amúgy távolinak, esetlegesnek, elkerülhetőnek és ezért valószerűtlennek tetsző végzet, amikor el kell dönteni, merjük-e vállalni a növekvő kockázatot. Mert én úgy hiszem, aradi vértanúink nem október hatodikán váltak hősökké, hanem már jóval korábban. Akkor, amikor még el lehetett dönteni, ki meddig tart ki a magyar szabadság ügye mellett.
Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy felismerjük, egy-egy konfliktus eszkalációja hosszan tartó folyamat, melynek lépései során sok részvevőnek van lehetősége arra, hogy felmérje: eszméivel, igazságérzetével, bátorságával, áldozatvállalási hajlandóságával párhuzamosan halad-e a küzdelem kiterjedése, vagy nem. A szemünk előtt zajló ukrán-orosz dráma szinte minden nap felteszi a kérdést ezernyi embernek, hogyan tudnak viszonyulni, mindahoz, ami tegnaptól mára megváltozott. A mi számunkra talán a menekültek számának ingadozása mutatja legjobban, hányan vannak azok, akik egy balsikerű támadás, egy gonosz bombatalálat, de akár csak egy vészjósló sajtóhír nyomán éppen most, vesztették el hitüket, éppen mára élték föl mentális tartalékaikat, éppen ebben a pillanatban billent át életkilátásaik mérlege a tűrhető és vállalható állapotból a tűrhetetlen és vállalhatatlan felé.
Miközben persze tíz- és százezrek vannak, akik még mindig helytállnak, akikben még mindig lobog a bátorság, az elszántság, az önfeláldozás lángja.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magyar szabadságharc egyenes vonalon haladt onnan kezdve, hogy Móga János tábornok és újonnan megszervezett honvédsereg élén kivonult a pákozdi síkra egészen a világosi összeomlásig, sőt egészen azon túl is, az aradi bosszúig, a pesti Batthányi-perig. A dolog azonban éppen, hogy nem így áll.
A szabadságharc története eszkalációk sora, s minden fordulópontnál akadtak olyanok, akik úgy döntöttek, nem vállalják, nem vállalhatják tovább a részvételt.
A leghíresebb hite-vesztettünk a nagy Széchenyi, akit amúgy is kételyek gyötörtek forradalmunkkal kapcsolatban. A Batthyány-kormány megalakulásától kezdve küzdött magával: vajon helyesen teszi-e, hogy szerepet vállal egy ízlésénél radikálisabb adminisztrációban. Akkoriban még karcos fekete humorral írta naplójába: biztos benne, hogy halálra fogják ítélni, de kérni fogja, hogy legalább Kossuthnak háttal akasszák föl. Végül az események eszkalálódásával szeptember negyedikén le is mondott, és a nemzethalál vízióitól gyötörve már másnap elindul a döblingi elmegyógyintézet felé.
Hasonlóan járt el Batthyány is, aki szeptember 11-én, mikor a horvát csapatok betörtek Magyarországra ugyancsak lemondott.
Őrlődését, félelmeit, s egyúttal bátorságát és hazaszeretetét is tükrözi, hogy lemondása után a nádor felkérésére mégis vállalta a növekvő kockázatot és ismét kormányt alakított. Mivel azonban a király szeptember végén érvénytelenítette megbízatását, az első magyar miniszterelnök október 2-án ismét lemondott és nem is vállalt többé politikai szerepet. 1849-es pere igazi koncepciós per volt, hiszen Batthyány mindvégig a legalitás talaján állt.
Batthyány Lajos kivégzése Forrás: Wikipédia
És ami a legmeglepőbb: hasonlóan döntött Móga tábornok is, aki ugyan derekasan helytállt Pákozdnál, november 1-jén mégis lemondott rangjáról és visszavonult. Ferdinánd király október 3-án kiadott manifesztumai után ugyanis Magyarország „lázadó ország” lett. Ő pedig nem akart lázadóvá válni. Sem mártírrá, sem vértanúvá. A főváros eleste után hagyta magát elfogni, s eltűrte, hogy öt év várfogságra, továbbá rangja és rendjelei elvesztésére ítéljék. Ő ennyit bírt el a magyar ügyért.
[…]
A teljes cikket az alábbi linken olvashatják.
Borítókép: Az aradi tizenhárom.
