Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.
Beszélgetés Gábor Zsazsa titkos nyelvéről és ruhatáráról, Karády Katalin megtisztelő látogatásáról, Honthy Hanna ékszeréről, egy 16 ezer dolláros ügynökségi díjról, 800 tányérról és 700 festményről
Kovács Charles, azaz Károly 1942. március 23-án született Hatvanban. Kalandos úton disszidált és jutott el ‘68-ban Amerikába. Gábor Zsazsa komornyikjaként is dolgozott Kaliforniában, tőle kapta első szmokingját. ‘70-ben vette meg azt a New York-i lakást, ahol az elmúlt 50 évben a magyar művészvilág számos Amerikába látogató vagy ott élő ismert alakja megfordult. Évtizedeken át nagy társasági életet élt. 80 év felett is dolgozik, rendszeresen látogat Magyarországra és lelkes műgyűjtő.
Miért és hogyan disszidált Magyarországról?
Kalandvágyból. A ‘60-as években agrármérnökként dolgoztam. ‘66-ban a szüret után Lengyelországba utaztunk egy korábbi osztálytársnőmmel. Gdanskban megnéztünk egy gazdaságot, majd Varsóban megismerkedtünk egy lengyel fiúval, aki Líbiába készült kőművesnek. Addig-addig beszélgettünk, míg végül én mentem el helyette, az ő útlevelével, annyira hasonlítottunk. Ő lejelentette, hogy elveszett az útlevele, kapott másikat és pár hónap múlva utánam jött. Kolléganőm otthon csak annyit mert mondani, hogy „elutaztam”, én pedig csak később tudtam hazaüzenni. A lengyelek, akikhez Líbiában csatlakoztam, nem beszéltek idegen nyelvet, én tudtam egy kicsit olaszul meg németül, így én lettem a brigádvezetőjük. Nyolc hónap alatt tízezer dollárt kerestem. Utána Törökországba mentem, de a balkáni viszonyok miatt két nap után továbbálltam Olaszországba. Rómában jelentkeztem a rendőrségen azzal, hogy disszidáltam. A trieszti gyűjtőtáborban nyolc hónapig vártam a továbbjutásra; ezalatt tolmácsként dolgoztam; a sok magyar, lengyel, orosz nem tudott idegen nyelveket.
Egyből Amerikába jelentkezett?
Először Ausztráliába, majd Németországba. Amikor a nagyon fiatal német konzul megtudta, hogy sem német, sem szász vagy sváb „beütés” nincs a családomban, azt javasolta, menjek inkább Amerikába. ‘68. október 6-án érkeztem New Yorkba, és már a repülőtéren megkaptam a zöldkártyát, bár alig tudtam pár szót angolul. A Karitászon keresztül árufeltöltő lettem egy olasz szupermarketben. Egyszer bejött egy idős hölgy, tele gyémántgyűrűkkel, és megkérdezte magyarul, tudok-e főzni, felvennének szakácsnak. Természetesen igent mondtam, pedig akkor még egy rántottát sem tudtam megsütni. Vettem egy magyar szakácskönyvet, azt kitanultam. A milliomos orvos házaspár nagyon elégedett volt velem, közel egy évig főztem nekik és vendégeiknek. Náluk találkoztam Gábor Zsazsa szüleivel is. Amikor kiderült, hogy a legidősebb lány, Magda anyukámmal járt egy iskolába, fölkaroltak és elküldtek Zsazsához Kaliforniába.
Miért volt Gábor Zsazsának épp önre szüksége?
Régóta keresett egy magyar komornyikot, fontos volt neki, mások ne értsék, miről beszél vele. Megtanultam italt keverni és nála kiszolgáltam a kor legnagyobb amerikai színészeit, énekeseit is, például Frank Sinatrát. Zsazsa vette az első szmokingomat, angoltanárt hívott. Gyönyörű, hatalmas házában egy óriási szoba két emelet magasan tele volt ruhákkal. Sokszor utazott filmforgatásokra, akár több hétre is, olyankor egyedül laktam a házban és használhattam a medencét is. Az volt életem legszebb időszaka. Mindig nagyon kedves volt velem, de nem fizetett jól, ezért hat hónap múlva visszamentem New Yorkba.
Mihez kezdett New Yorkban? Addigra már tudott angolul?
Kaliforniában csak megalapoztam az angol tudásomat, utána hamar belejöttem. Hétközben éjszakai portás voltam, év végén összesen 10-15 ezer dollár borravalót is kaptam a lakóktól; később ebből a munkakörből mentem nyugdíjba 62 évesen. Hétvégéken pedig főztem a ötödik sugárúton és a Long Islandon lakó, korábban megismert multimilliomos magyar zsidó baráti körnek. Egykor hatvannyolcan voltak, tavaly szeptemberben halt meg az utolsó közülük, Felkai Magda. Hatalmas lakásokban, házakban laktak, például Kellneréknek huszonnégy személyes ebédlőasztaluk volt. Gyakran kihozattak New Yorkba magyar színészeket, énekeseket, például Németh Marikát, ha valamelyiküknek születésnapja volt. Jól fizettek, egy estére általában 200 dollárt kaptam. Gyakran kértek tipikus magyaros ételeket, például töltött káposztát.
Hogyan kezdődött az az időszak, amikor az Amerikában fellépő magyar művészek önnél laktak?
Ismertem az impresszáriókat. Nekem volt lakásom, ők viszont nem tudták megfizetni a szállodát. Biricz Tibor amerikai magyar megismerkedett Magyarországon Harangozó Teri énekesnővel, kihozatta, majd feleségül is vette, Los Angelesben laktak. Más ismert magyar előadók amerikai fellépéseit is szervezte, például Kovács Katit, Horváth Pistát. Petri Laci volt kaposvári színész szintén disszidált, s később ő hozta ki például Honthy Hannát vagy Mezei Máriát amerikai fellépésekre. De tudni érdemes, hogy miközben az otthoni újságok tele voltak a „nagy amerikai fellépésekkel”, ők tulajdonképpen csak az itteni magyaroknak énekeltek, iskolai kultúrtermekben, kisebb közönség előtt. És még ehhez is nagyon nagy protekció kellett, a kommunista pártnak támogatnia kellett a fellépésüket. Az impresszárióknak garanciát kellett vállalniuk értük és csak akkor utazhattak ki, hogy megvolt a repülőjegyük visszafelé is. Ha nincsenek ezek az impresszáriók, a nagy művészek szóba sem álltak volna velem, így viszont nagyon közvetlenek voltak. Nem mindenki lakott nálam, néha egy-két személy, máskor egyszerre nyolc-tíz, de mindenkit megvendégeltem, azokat is, akik éppen máshol laktak, és városnézésre is elkísértem őket. Ezért is van többszáz dedikált fényképem tőlük. Csak hogy még néhány nevet említsek: Haumann Péter, Mensáros László, Melis György, Oszvald Marika, Kovács Erzsébet is mind családtagként viselkedett.
Mesélne egy-két történetet is?
Volt egy őrült magyar férfi, aki New Yorkban különböző helyeken föllépett, mint „Csárdáskirálynő”. Egyszer, amikor épp nálam volt Honthy Hanna, felhívott és azt mondta: „Szervusz, Hanna! Én vagyok a New York-i Csárdáskirálynő. Meg akarlak látogatni.” Letette a telefont, és mi döbbenten vártuk, hogy felbukkanjon. A személyes találkozásnál ismét letegezte Honthyt. „Szervusz, Hanna, én vagyok a New York-i Csárdáskirálynő, itt te csak szubrett lehetsz. Ezt neked hoztam ajándékba” – mondta és átadott neki egy 85 dekás karkötőt. Én majd’ a föld alá süllyedtem, de Honthy elegánssal így válaszolt: „Köszönöm. Ezért még szubrett is lehetek.” Amikor Horváth Pista és Csűry Edit voltak itt, reggelig mulattunk egy nagy társasággal és elfelejtettük, hogy reggel nyolc órakor át kell állni a kocsival, így mindenki büntetést kapott. Amikor Harangozó Teri, Oszvald Marika és Szűcs Judit voltak itt, valaki hozott marihuánás cigarettát és kipróbálták. Nagy nevetések közepette elmeséltek olyan történeteket is, amit máskor nem.
Karády Katalin is megfordult önnél. Róla milyen emlékeket őriz?
Karády ‘68-tól élt a közelben, a 2. sugárút és a 80. utca kereszteződésénél és egy kalapszalont vezetett a Madison Avenue-n. Benne maradhatott a félelem a Gestapótól, majd a kommunistáktól, mert csak néhány fellépést vállalt, visszavonultan élt, vendégségbe sem szeretett menni. Én viszont ismertem azokat a magyar ismerőseit, akikkel egy társaságba járt még Brazíliában, és ha azokat megvendégeltem, ő is eljött. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy velünk volt. Elmesélte, hogyan menekült Magyarországról ‘51-ben Lantos Olivér táncdalénekessel egy szénás szekéren. Elénekelte a Hamvadó cigarettavéget is. Születésének 110., halálának 30. évfordulóján emléktáblát avattak a ház udvarán, ahol élt, amely azóta a Katalin Karády Memorial Courtyard nevet viseli.
Mi változott a rendszerváltással? Egyik albumában láttam Mága Zoltánt, Zsédát, sőt Göncz Árpádot is.
Talán csak annyi, hogy többen és könnyebben jöttek és inkább az akkori közép- és idősebb korosztály: Koós János, Korda Gyuriék, Aradszky László, Kovács Kati, Koncz Tibor, Pa-dö-dö-ék. Elsősorban nyáron érkeztek és általában egy-két hétig tartózkodtak New Yorkban, utána elmentek Kaliforniába, Kanadába. Miután Petri Laci meghalt, jóval kevesebben jöttek hozzám. Fischl Mónika volt itt utoljára két éve, előtte Kordáék három éve. Mága Zoli csak három napot lakott nálam, amikor még nagyon fiatal volt és még nem volt olyan híres mint manapság; a ma már nem létező Magyar Önképző Klub hozatta ki őt. Ellentétben másokkal, ő bejutott a Carnegie Hall-ba is, ahogy a fiatalabb korosztályból nemrég Nyári Bernadett hegedűvirtuóz is, hiszen a hangszeres zene világát nem korlátozza a nyelv. Zséda az egyik ismerősöm unokatestvére, akit otthonról ismerek. Ilyen vonalon azért még szoktak jönni hozzám, ugyanis ha hazamegyek Magyarországra, minden színház nyitva áll előttem. Göncz Árpád pedig egyszer a ‘90-es években, köztársasági elnökként Herlingékhez jött egy partira, mert ők nagy támogatói voltak a Dohány utcai zsinagógának. Én épp felszolgáltam, majd meghívtam az elnök urat és feleségét hozzám is. Eljöttek.
Nyolcvan felett is dolgozik. Hol és miért?
Nyugdíjazásom után jelentkeztem egy fejvadász ügynökségnél, rengeteg referenciával. Általuk több helyen dolgoztam, például nyolc évig voltam komornyik az ötödik sugárúton egy idős szintén multimilliomos házaspárnál, akikkel beutaztam a világot, mert számos országban voltak házaik, lakásaik, ahol pedig nem volt saját ingatlanuk, ott ötcsillagos szállodákban laktunk. Én intéztem nekik a repülőjegyeket, az autókat, rendeztem a hölgy ruháit, stb. Amikor vendégségbe mentek és nem vittek magukkal, turista lehettem. Olyan is előfordult, hogy időnként elhívtak Floridába egy-egy partira, küldtek repülőjegyet és én elutaztam három napra főzni és felszolgálni. Szekrény méretű széfjük volt, tele ékszerrel és pénzzel, amihez én is hozzáfértem. Soha semmilyen panasz nem volt a munkámra. Nagyon bizalmi munka volt; nem csoda, hogy a megrendelők 16 ezer dollárt fizettek az ügynökségnek értem.
Izgalmas, de kissé magányos életnek tűnik. Meddig szeretné folytatni? És mit tervez a lakásában látható nagyon komoly műkincsgyűjteménnyel?
Komornyiknak nem szokás házaspárokat felvenni. Döntés kérdése, ami egyben áldozat is: lemondtam a családalapításról. Ezt másképp nem lehet. Viszont a Covid-járvány előtt nagy társasági életem volt, akár egyszerre hatvanan is megfordultak ebben a lakásban, Magyarországról, Lengyelországból, Amerikából. A járvánnyal mindez megszűnt, de három éve felhívott egy ismerősöm, nincs-e kedvem egy hétig valakit helyettesíteni. Elvállaltam és ott ragadtam. Azóta egy idős amerikai házaspárnak főzök het három nap, néha paprikás csirkét is, szeretik a magyaros ételeket. Amíg ők élnek, addig biztosan dolgozom, mert nem tudok meglenni munka nélkül. A többi napon pihenek, inget vasalok, vagy aukciókra járok, immár 50 éve. Szerettem volna, hogy legyen valami maradandó anyagi érték körülöttem, amit föl tudok mutatni. Van egy vízparti nyaralóm New York államban; amit itt lát, csak töredéke annak, ami ott van. Rengeteg magyaros tárgyat gyűjtöttem össze: kb. 800 paraszttányért, 700 magyar festményt, több 24 személyes Herendi készletet. Kapcsolatban állok magyarországi galériavezetőkkel, egy festményt hamarosan el fogok adni, de valóban nem kereskedek, és egyelőre konkrét tervem sincs a gyűjteménnyel.
Mikor volt először otthon a disszidálás után, milyen gyakran utazik haza? Nem akar hazaköltözni?
‘72-ben tudtam hazamenni először, amerikai állampolgárként. Szüleim többször meglátogattak. Eddig ötvenkétszer voltam otthon. Először féltem, olyanokat álmodtam, hogy nem tudok visszajönni, de később már akár egy jó előadásra, például Németh Marika premierjére vagy Galambos Erzsi Mici néni két élete című előadása miatt is hazaugrottam, mert a dán nagykövet rezidenciáján komornyikként dolgozva, a Scandinavian Airlines-al 40 dollárért repültem haza. Volt olyan év, amikor három hét alatt tizennyolcszor voltam színházban, főleg könnyű, zenés darabokon. Gondolkodtam a hazaköltözésen, mert nagyon szeretek Magyarországon lenni, de eddig nem tudtam rászánni magam. Úgy érzem, otthon a szomszéd többet tud rólam, mint én magam, itt viszont sokkal inkább van magánéletem. Vannak ismerőseim, akik hazaköltöztek, de egy idő után visszavágytak Amerikába. Én egyelőre maradok.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.
A meg nem jelölt képek Kovács Charles archívumából származanak.
Borítóképet Zsíros István készítette.
