A BALOLDAL A KORMÁNY BÁRMILYEN LÉPÉSÉT AZONNAL BRÜSSZELBE TOLONCOLTA NEMULASSRA
A végéhez közeledő 2016 a hatodik teljes év a 2010-es választások óta. „Egynemű” kormányzásnak ennél több csak egy ízben adatott az 1990-es politikai fordulat után, mégpedig 2002 és 2010 között. Mivel 2017-re nagy valószínűséggel a 2018-as választások előszele nyomja majd rá a bélyegét (ennek jeleit már ma is tapasztaljuk), talán érdemes nagy vonalakban áttekinteni azokat a folyamatokat és változásokat, amelyekkel immár hat éve együtt élünk a gazdaságban és a társadalomban.
Mindenekelőtt nagyon tömören a bennünket körülvevő világ új, meghatározó jellemzői-ről, amelyek részben az előző század végén, részben pedig e század elején lettek meghatározóak. A globalizáció totalitását és az elszabadult időjárás hatásait alig vitatja bárki. A terrorizmus térhódítása, valamint a gazdasági okokból, akár kényszerből indított háborúk (war economics) elterjedése kétségen felül áll, de magyarázatuk már erőközpontoktól függő. A domináns, liberális (pontosabban: „liberális”, erről később) világmédia komoly eredményeket ért el az ember mint homo sapiens szedálásával, vagy ha tetszik, megvezetésével, továbbá a genderelméletek és szédítések erőltetett fókuszba helyezésével.
Végül, de nem utolsósorban a migráció, ezen belül a gazdasági menekültek áramlása, ami időben a legújabb, térben pedig a legsúlyosabb kikerülhetetlen jelenség. E kérdés megítélésében egy év alatt minden lehetséges véleménnyel szembesültünk. A magyar kormányfő szerint például a migráció a probléma maga, António Guterres új ENSZ-főtitkár szerint a migráció a megoldás maga, míg az Európában talán legbefolyásosabb Angela Merkel tavaly Guterres mai alapvetésével kezdett, mostanában a másik oldal felé billen, no persze jövőre Németországban választások lesznek.
A gazdasági és politikai környezet tehát rendkívül bonyolult. A 2010-ben kétharmados többséget felmutató kormány lépéseit az első percektől hallatlan külföldi, jórészt EU-s kritika és támadássorozat kísérte, hiszen azok szisztematikusan eltértek a mainstream tévedhetetlennek kommunikált trendjeitől. E hat évben hat gazdasági, társadalmi, és politikai fordulat kristályosodott ki.
UNORTODOX GAZDASÁGPOLITIKA
Az a makrogazdasági helyzetkép, amely a mai kormány 2010-es startvonalát jelentette, igen siralmas, mondhatjuk: görögszerű volt, de egyáltalán nem csak a gazdasági és pénzügyi világválság 2008-as kitörése miatt. A makroszámok már 2006-ban katasztrofálisak voltak, és a közös EB–magyar csalás befolyásolta a választási eredményt. Az illetékes szocialista EU-biztos, Joaquín Almunia Gyurcsány Ferenc kérésére rávette az Európai Bizottság tagjait, hogy Magyarország csak a választások után mutathassa be a gazdaság állapotáról szóló jelentését. A többit tudjuk. 2010-ben már bőven ketyegett az IMF–EU-hitelünk, a kialakult helyzet stratégiai megoldásért kiáltott, annál is inkább, mert az EU keményen fenntartotta ellenünk a túlzottdeficit-eljárást az öröklöttek okán. Később a nagy minősítő triász bóvli felsőbe sorolta le a magyar államkötvényeket.
A kormány kizárta a korábban mindenütt kötelező egyenreceptet, a megszorító intézkedéseket (austerity policy). A végletekig leegyszerűsítve, a program hármas alapvetéssel bírt. Világossá tették, hogy a költségvetés helyzetének és a háztartások pénzügyi helyzetének egyszerre, párhuzamosan kell javulnia. Az utóbbinak úgy is, hogy költségei csökkenjenek (rezsi). Az alaptörvényben szigorúan szabályozták az államadósság kezelését. Egyértelművé tették: a kialakult helyzet radikális javítása érdekében valamennyi gazdasági szereplőnek terheket kell vállalnia. A válságadókat a bankok, a biztosítók, a távközlési cégek, az energiaellátók és a kiskereskedelmi láncok viselték, továbbá a konszolidáció része lett a magánnyugdíj-pénztárak állami rendszerbe terelése.
Az, hogy a sérthetetlennek hitt multinacionális szereplőknek is hozzá kell járulniuk a konszolidációhoz, heves nemzetközi és hazai támadásokat váltott ki, de a kormány hajlíthatatlannak bizonyult. 2012-től az MNB és a kormány kapcsolata erősen kooperatív, a jegybank a maga eszközeivel a hazai reálgazdaság erősítéséhez is hozzájárul. Ma a makroszámok hibátlanok, devizaegyenlegünk folyamatosan pozitív, a túlzottdeficit-eljárás és az IMF–EU-hitel már a múlté, és nagy késéssel ugyan, de megkaptuk a felminősítést is.
MUNKAKÖZPONTÚSÁG
Hazánkban a kilencvenes évektől kezdődően sokáig uralkodó volt az a hangadó liberális megközelítés, miszerint koraszülött jóléti állam épült ki, vagyis az állam sokkal több szociális juttatáshoz, ezen belül segélyhez juttatja polgárait, mint amennyit az ország valós fejlettsége indokolna. A stop-go ciklusoknak nevezett folyamatokat is, amelyek hol növekedéssel és eladósodással, hol pedig visszafogással és egyensúlyjavulással jártak – és szerencsére hat éve nem találkozunk velük –, végeredményben erre vezették vissza. A 2010 utáni fordulópontot ezen a területen az jelenti, hogy a kormány a fejlett országok jóléti (welfare) modelljei utáni, egyelőre irreális vágyak helyett a munkaalapú (workfare) társadalom megteremtését jelölte ki célul, ami a jogok és a kötelezettségek átrendeződésével jár.
A jóléti társadalomtól, fejlettségünk okán, igencsak mesze voltunk, de az arra jellemző magatartásminták kicsiben kialakultak. Ennek eklatáns jele volt, hogy a segélyeket a „kedvezményezettek” automatikusnak kezdték gondolni, a potenciális munkahelyekre való, segélyt kiváltó rámozdulás elenyésző volt. Nem kell ecsetelni a segélyeken élés embert roncsoló hatását. A közmunkák, a segélyhez kapcsolt kötelezettségek, a döcögősen induló, ám mára nagy sebességgel haladó grandiózus munkahelyteremtési program igen sok honfitársunk lelki kiegyenesedéséhez járult hozzá. Ez a kör az érdemi béremelésekkel fokozatosan bővülhet.
A CSALÁDI ÉRTÉKEK RESTAURÁLÁSI KÍSÉRLETE
Ennek a fordulatnak van konkrét előzménye, hiszen az első Orbán-kormány már tett ilyen irányú lépéseket, amelyeket a gazdaság- és politikatörténet megszakított. Nem hinném, hogy a mai kormány illetékesei vakon hinnének abban, hogy a népességszám változásának világ- és regionális vagy akár hazai trendjei látványosan megváltoztathatók. Egyébként is, valakiknek egyszer nagyon komolyan el kellene gondolkozniuk azon, hogy a fejlődő világ mértéktelen népességnövekedése, illetve a fejlett világ mértéktelen fogyasztása mennyiben teszi szinte kezelhetetlené az emberiség problémáit. Az viszont szerintem vitán felül áll, hogy egy működő, akár nem is teljes családban, szeretetben, közös élmények közegében felnövő gyermekből könnyebben lesz kiegyensúlyozott felnőtt. A családi jövedelemkiegészítések és adókedvezmények, az otthonhoz jutást lehetővé tevő pénzügyi konstrukciók nyilvánvalóan ezt a célt szolgálják.
NEMZETI SZUVERENITÁS
Magyarország jelenlegi vezetése világossá tette: a szuverén államokra épülő hatékony Európai Unió mellett teszi le a voksát. Az elmúlt hat évben is sokszor ütötte fel a fejét az EU államférfiaktól messze álló szintű vezetőiben az Európai Egyesült Államok gondolata, amelyet a hazai baloldali ellenzéki pártok is gyakran favorizálnak. Neutrálisan, csupán technikai szempontokat mérlegelve szögezzük le: az egy országot képező EU-hoz a befizetéseket aligha lehetne megúszni húsz százalék alatt (GNI), ugyanakkor az éppen brexitelő britek az egy százalékot is sokallták a 2013–2020-as időszakra vonatkozóan. A bevándorlás 2015-ös hulláma egy összezavarodott, megvezethető Európával szembesült. Sodort is, amit lehetett, sőt sodrását belső erők is könnyítették. A történetet ismerjük, hiszen átéltük. Még több fordulat várható, de már az is sok, amit a Keleti pályaudvartól a volt osztrák kancellárig, illetve a német kancellár kaméleonszerű reagálásaitól a portásnál eggyel magasabb beosztású amerikai ügyvivőnek a röszkei perben hozott magyar bírósági ítélet kritizálásáig meg kellett emésztenünk.
A KORMÁNY ÉS AZ ELLENZÉK VISZONYA
Ellenzéki pártként egy kétharmados vagy éppen majdnem kétharmados többséget hisztérikus megnyilvánulások nélkül nem könnyű megélni. A DK elnöke például 2014-től egy ideig folyamatosan előrehozott választásokról vizionált. A baloldali ellenzéki pártok és pártocskák, a jelenkori liberalizmus gyakorlata ellen fellépő kormány bármilyen lépését azonnal Brüsszelbe toloncolták nemulassra. Náluk az Orbán-fóbia eljutott az egekig, ám realitásérzékük működik, és érződik is: csupán ukrán típusú, tehát nem csak belülről fakadó puccsban bízhatnak, program híján különösen. A radikális jobboldal ellenzéki jelmezében fellépő Jobbiknak az utolsó két-három évben – amióta hátsó támogatóként megjelent a kormányzó párt holdudvarából önmagát kirobbantó médiaoligarcha – egyre gyakrabban kell stylisthoz járnia. Még az sincs kizárva, hogy a párhuzamosok találkoznak a végtelenben, azaz, talán az LMP-t kivéve, az ellenzéki pártok egy választási anyagba gyúrják össze magukat a szent orbántalanítás jegyében.
ÚJ MÉDIAKORSZAK
E fordulatot hazai vizeken a világtrendek szintjéről lehet bemutatni. Az egyeduralkodásában megkérdőjelezhetetlen antidemokratikus és ultraliberális médiát, amelytől, mondjuk ki, a bolsevik mentalitás egyáltalán nem idegen, és amely minden többségi vélemény hangoztatását populizmusnak bélyegez, éppen a migráció történései repedeztették meg. Ma már senki sem jöhet elő a BBC-normákkal, mert láttuk, hogy mi volt a valóság. Nálunk különösen az internetes média lendületes utóvédharcot folytat, sőt ellenzéki párthelyettesítő szerepet tölt be. Akárcsak a „civil” szervezetek. A honi „civilek” 2015-ben annyit kaptak George Sorostól, mint a megszűnt Népszabadság egyéves költségvetése. Tény, hogy a 2010–2016-os időszakban a magyar médiatérkép átrajzolódott, lapok mentek át balról jobbra, jobbról balra, televíziós csatornák váltak lojálisból kormányellenessé, szűntek meg sajtótermékek, de dominanciához egyik oldal sem jutott, és ez így van jól.
Ilyenkor, csillagszórók gyújtásának idején mire számítsunk a következő hat évet illetően? Jó lenne, ha az első négy fordulat trendje nem törne meg, és az utolsó kettő pedig lecsillapodna. Kiderül. Hamarosan.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
