Orbán Viktor ünnepi beszéde az 1956-os forradalom 63. évfordulóján
Tisztelt köztársasági elnök úr, miniszterelnök úr!
Ünneplő magyarok szerte a világban, határon innen és túl!
Méltó és igazságos, hogy nemzeti ünnepünk záróakkordjaként itt, a Zeneakadémián hajtsunk fejet az ’56-os forradalmárok előtt. Az 1956-os szabadságharc is úgy indult, ahogy a mi forradalmaink rendszerint kezdődni szoktak. A mi forradalmaink idején a kanócot hol Petőfi vagy Sinkovits szavalata, hol egy fiatal zongoraművész virtuóz előadása vagy éppen a Bánk bán, esetleg egy opera nyitánya gyújtotta meg.
1956. október 22-én Cziffra György, aki itt végzett ezen a Zeneakadémián, Bartók II. zongoraversenyét játszotta az Erkel Színházban. Az egykori följegyzések szerint amikor leütötte az utolsó hangot, a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Ennek a fiatal zongoristának a kommunisták korábban szétverték a kezét, majd egy bányában három évig törették vele a követ. Miután kiszabadult, újra meg kellett tanulnia zongorázni. Aki azon az estén, akkor ott volt, tudta, hogy amit lát, az nemcsak egy koncert, hanem maga a feltámadás, egy fiatal művész feltámadása és győzelme. Nem meglepő, hogy a kétezer, amúgy fegyelmezett és rendszerető polgár, a klasszikus zene műértő közönsége fellelkesülve tódult ki a koncertteremből az utcára, és amerre járt, letépett a falakról minden kommunista gyalázatot.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Tisztelt ünneplők!
Amikor 1956 hőseire gondolunk, először fiatalokat látunk magunk előtt. Pesti srácokat és leányokat, akik mindent elsöprő bátorsággal emeltek szót, kart és fegyvert a megszállók és helytartóik ellen. Felidézzük sugárzó arcukat, ahogy kart karba öltve meneteltek Budapest utcáin az októberi tavaszban. Vitte őket fiatalságuk, vitte őket a hit, hogy fordíthatnak hazájuk sorsán. Ők tudták, de legalábbis érezték: ha folytatódik a szovjet világ, akkor a magyar életből semmi sem marad. Ezer év története foszlik semmivé, és mindent elvisz, felmar és felemészt a vörös iszap: hitet, kultúrát, családot, barátokat. Mindent felforgat és szétdobál, ami az életnek értelmet ad, és amiből otthont és hazát építhet az ember.
Tizenegy évvel a világháború után már minden józan magyar ember tudta, azok is, akik nem vallásos nevelést kaptak, hogy a kommunizmus maga a nagy szétdobáló. Tenniük kellett valamit. Fegyvert fogtak hát, mert úgy látták, hogy nem lesz más kiút. Tűzben, rongyokban, árván és boldogan. Annak az embernek az elszántságával, akit kiszorítottak a szakadék szélére, és tudja, hogy már nincs hová hátrálnia. Csak egyetlen út marad: harcolni a talpalatnyi földért, ami még az övé.
A villámcsapás fényességével hasított a magyarok elméjébe, azokéba is, akik nem nemzeti nevelést kaptak, hogy nekünk, magyaroknak csak ez az egy hazánk van. Nincs másik. Nincs máshol helyünk a nap alatt, a földgolyónak csak ez a szeglete a miénk. A mi álmaink csak itt születhetnek meg, és csak itt, a Kárpát-medencében hozhatjuk létre azt a nagy közös alkotást, amit Magyarországnak és magyar kultúrának hívunk. Márai Sándor azt írta, hogy a haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj. Nem, a haza mi vagyunk, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltunkban; ő szült, ő temet el, őt éljük és fejezzük ki mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életünket alkotja. S életünk a haza életének egy pillanata is.
Jól mondta Márai Sándor, így van ez. A haza mi vagyunk mind, szőröstül-bőröstül. Ez a törvény. És törvény az is, hogy haza csak addig van, amíg van, aki szeresse. Haza csak addig van, amíg van, aki áldozatot hozzon érte. Törvény, hogy haza csak ott van, ahol hazafiak is vannak. És haza csak addig van, amíg a hazafiak többen vannak, mint a muszkavezetők, az idegen zsoldban állók, a mindenkori nemzetközi brigádok magyar tagjai együttvéve. A hitványság mindig összeadódik, a kérdés csak az, hogy a hazafiak hajlandók-e összeadódni. Ahogy József Attila tanította: „Vegyetek erőt magatokon. És legelőször is. A legegyszerűbb dologhoz lássatok – Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogy megközelítsétek.”
És mi 1956 októberében összeadódtunk. S ha már összeadódtunk, hát csodát is tettünk. Csodát tettünk, és soha nem látott magasságokba emelkedtünk.
Ma is ebből a csodából élünk. Igaz, nagy árat fizettünk érte, de hát a magyar csodát nem adják olcsón. Mintegy háromezer halott a harcok alatt, 228 kivégzett, húszezer bebörtönzött és a százhetvenezer menekült. Az ’56-os szabadságharcosok a legszebbet, a legtöbbet és a legdrágábbat adták, amit egy ember a hazájáért áldozhat. Adták az életüket, adták a szabadságukat, vállalták a száműzetést: az otthontól elszakadás keserű kenyerét.
1956. október 23-án a magyar nemzet ősi jussát követelte vissza, szabadon akart dönteni arról, miként éljen. És mi akkor is magyar, vagyis európai életformát akartunk magunknak.
Szabad és független Magyarországot a nemzetek Európájában. És ebben nem is volt ellentmondás, mivel Európa nyugati fele akkor még valóban a szabad nemzetek közös hazája volt. Régi intelem, hogy egyetlen ország, város és ház sem maradhat meg, amely meghasonlik önmagával. Sem Európa, sem Magyarország nem maradhat meg, ha önmaga ellen fordul és szembemegy mindazzal, ami élteti. Nem maradhat meg, ha saját múltja és hősei ellen fordul, ha szakít a szabadság, függetlenség és keresztény testvériség hármas fundamentumán létrejött, tiszteletre méltó életformával, amely Európát és benne Magyarországot a világtörténelem legsikeresebb földrészévé tette. Hálával tartozunk elődeinknek, hogy a mi magyar mivoltunk olyan szabadságharcok hosszú során át forrhatott ki, amely minden fogyatékosságunkkal és rossz pillanatunkkal egyetemben is nagyszerű és lovagias néppé tett bennünket.
A magyar politikai szónoklatok legelcsépeltebb, közhelyes szóképe a történelmi lecke. De azt hiszem, ritkán gondolkodunk el azon, miről is beszélünk, amikor a történelem leckéit emlegetjük. Ezek a leckék nem elméleti ismeret elsajátítását jelentik, ellenkezőleg: nagyon is gyakorlatiasak. Sőt, a történelmi leckék vizsgákat is feltételeznek mindig. Ennek így kell lennie, mert a történelem folytonos kihívás, megmérettetés és alkalmassági teszt.
A válaszokon, a helyes vagy helytelen válaszokon múlik egy-egy nép sorsa, egy-egy nemzet jövője, egy-egy állam fennmaradása vagy bukása. Igen, ezeken a vizsgákon meg is lehet bukni. Van, akit visszaminősítenek, és pótvizsgázhat; van, aki végleg kihullik az iskolából, vagyis a történelemből, mások pedig felsőbb osztályokba léphetnek. Őseink meggyőző és imponáló történelmi teljesítményt mutattak az olyan keresztút- és határhelyzetekben, mint a honfoglalás, az államalapítás, a kereszténység felvétele és megvédése, az 1848–49-es szabadságharc, a kiegyezés vagy a kommunista diktatúra és szovjet megszállás elleni felkelés.
Könnyű természetes állapotnak tekinteni, hogy van egy szabad, független és nemes eszményekre épülő hazánk, Magyarország. De ezt a hazát nem ajándékba kaptuk. Nem sétalovagláson és nem szerencsejátékon hullott az ölünkbe. Vajon hány nép létezett a történelem folyamán? Biztosan több ezer. Hánynak sikerült hazát szereznie és máig megtartania? Körülbelül kétszáznak. És e között a kétszáz között ott van Magyarország is. És nem a mezőny második felében.
A magyar nemzet ’56 őszén felsőbb osztályba lépett egy olyan történelmi teljesítménnyel, amelynek erkölcsi kisugárzása érezhető volt az egész földgolyón. Tudjuk, hiszen sokan éltünk még a régi világban is, hogy a kommunizmus rideg valósága lassan felőrli az emberi méltóságot. Ezért a megszállás után üresség, önfeladás és kisszerűség szokott maradni. De mi, magyarok ezalól is kivételek vagyunk. Az ’56-osoknak köszönhetjük, hogy a történelem sötét óráiban, a szovjet megszállás hosszú évei alatt is megőrizhettük a tartásunkat, felemelhettük a fejünket, mert ha titokban is, de volt mire és volt kikre büszkének lenni. Az ’56-osok győztek, mert ránk, utódaikra nem az emberi gyengeséget, nem a meghasonlást, hanem a bátorság és a hősiesség nagyságát hagyták örökül. Habár a mai fiatalok nem éltek, és szerencse, hogy nem kellett élniük a megszállók diktatúrájának idején, nincs bennem kétség, hogy a mai pesti srácok és lányok, ha kellene, ugyanolyan fényesen helytállnának, mint nagyszüleik tették 1956-ban.
A tengerész tudja, hogy akkor kormányozhatja kikötőbe a hajóját, ha nemcsak a vizet kémleli, de a csillagokra is figyel. Mi, magyarok ezer év alatt nyertük el a tudást, hogy a hömpölygő időben ne a változóra, ne a tünékenyre, hanem mindig az állandóra és a maradandóra tekintsünk. Istenre, hazára, családra. Ma sem választhatunk ennél jobb vezércsillagot. „Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.” Gloria victis! Dicsőség a hősöknek!
(Magyar Nemzet | Fényképek: Mirkó István)
