Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Fiatal felnőttként került ki Amerikába, rendhagyó családi körülményeknek köszönhetően. Sokféle munka és egy rosszul sikerült házasság után állapodott meg mai munkahelyén és családjánál. Évekig nem volt kapcsolata helyi magyarokkal, szinte véletlenül került a garfieldi Magyar Klubba, ahol évekig könnyűzenei programokat szervezett és DJ-ként dolgozott, majd egy ideig vezette is az intézményt. A Covid-járvány alatt kezdte el a M.Ó.K.A, azaz Magyarok Óriási Kalandjai Amerikában nevű podcastot, amely ma már a 246. adásnál tart.

Mikor és hogyan kerültél Amerikába?

1993-ban, 19 évesen érkeztem Amerikába. Ennek előtörténete, hogy ‘82-ben a vér szerinti nagypapám, akiről addig nem is tudtam, eljött egy rokonunk temetésére Magyarországra. Akkor találkoztunk vele először, én és apukám is; és akkor tudtam meg, hogy Kiss Károly, akit addig nagyapámnak tekintettem, valójában apukám nevelőapja. A vér szerinti nagyapám ugyanis, miután ‘53-ban teherbe ejtette az akkor 16 éves nagymamámat, lelépett Amerikába. Kiss Károly nagypapa viszont nemcsak apukámat nevelte föl, hanem az ő féltestvérét is. Tailan István, a vér szerinti nagyapám ‘82-ben „összepaterkodott” a fiával, vagyis apukámmal, és elhívta őt magához Amerikába. Akkor még otthon javában kommunizmus volt, ezért apukám nagyon nehezen kapott vízumot. Nagypapámnak volt egy Multi Track Magnetics nevű szinkroncége Amerikában, többsávos hangeffektusokat készített különböző filmekhez, például a Star Wars-nak is. Apukám tehát kijött hozzá ‘83-ban, és az volt a titkos terv – amiről akkoriban 10 éves gyerekként nem tudtam –, hogy következő évben mi is jövünk, és itt maradunk.

ReklámTas J Nadas, Esq

A kijövetel meg is történt, de a nagyapám feleségének nem tetszett ez a helyzet, ezért apukám itt maradt, mi viszont – anyukámmal, én és nálam egy évvel fiatalabb öcsémmel hármasban – hazautaztunk Magyarországra. Utána néhány évig csend volt, vagyis anyukám egyedül nevelt minket… 1987-’88 körül elkezdtünk kilátogatni apukámhoz, itt töltöttük a nyarakat, segítettünk apukám üzletében és itt vakációztunk, amit gyerekként nagyon élveztük. Apám egy ideig nagypapámmal, majd később nagybátyámmal dolgozott, végül létrehozott egy saját medencés céget. Egyszer, amikor már sokadszorra jöttünk hozzá és kértük a vízumot, megkérdezte az ügynök, fogok-e dolgozni, amire lelkesen azt válaszoltam: „Persze, segítek apukámnak, a medencés cégében”. Természetesen azonnal elutasították a vízumkérelmet… Apukám akkor ún. zöldkártyát –azaz tartózkodási és egyben munkavállalási engedélyt – kért nekem, amiről akkoriban azt sem tudtam, mi fán terem. Tesóm már előbb kijött, én még befejeztem az Erősáramú Szakközépiskolát, és csak utána költöztem. New Jersey államban, egy Oakland nevű kisvárosban éltünk és 2000-ig alig találkoztam a családtagokon kívül más magyarokkal. Egy ideig apukámmal dolgoztam, és ezen felül pedig elmentem egy benzinkútra dolgozni és limót vezetni – gyakorlatilag taxisofőrnek, hiszen akkoriban még nem volt Uber… ‘97-től egy postán dolgoztam kézbesítőként. Napi kilenc mérföldet gyalogoltam hóban, sárban, melegben, hidegben, esőben és száraz időben egyaránt…

Kiss Péter és felesége

Miért dolgoztál ennyit? Mire gyűjtöttél?

Mindig is munkamániás voltam, miközben sosem érdekelt különösebben a pénz… Asperger-szindrómás vagyok, ezért nekem mindig menni kell és csinálni valamit, különben elfáradok… Egyszóval nem tudok nyugton ülni.

Azt mondtad, 2000-ig nem találkoztál magyarokkal. Mi történt akkor?

Volt nekem itt két régi békásmegyeri barátom – Békásmegyeren laktunk mielőtt Amerikába költöztem –, s az egyik egyszer azt mondta: gyere el a garfieldi Magyar Klubba, tele van magyarral… Elmentem, s ott egy másik srác azt mondta: hallotta, hogy DJ voltam Magyarországon, segítsek csinálni itt is valami zenés bulit. Akkor kezdtünk el zenés rendezvényeket, könnyűzenés diszkókat szervezni a Klubban.

Valóban DJ voltál korábban? Miért? Hol zenéltél?

Igen, DJ-ként dolgoztam, és sok helyen megfordultam, például a fonyódi Gyöngyhalászban és a Randevú, a Hystéria és a Topáz nevű szórakozóhelyeken. Úgy lettem DJ, hogy elkezdtem segédkezni Gonda Lászlónak, aki egy elég híres magyar DJ volt, sokfelé mentem vele, és ő megtanította nekem a szakma csínját-bínját. De a kedvencem Jutasi Tamás volt… amikor megtudtam, hol lakik, elmentem és bekopogtam hozzá azzal, hogy szeretném, ha megtanítana DJ-zni. Hogy miért? Nem tudom… Nem volt a családban zenész vagy ilyesmi… Talán csak annyi, hogy jó hangulatot akartam teremteni az embereknek. Emlékszem, az első ilyen jellegű élményem még az általános iskolában ért, amikor az alagsorban mentek a zenés rendezvények – azt hiszem, akkor tetszett meg ez a gondolat…

Tehát mentél DJ-zni a Magyar Klubba, hivatalos nevén a Garfieldi Amerikai Magyar Polgári Ligába (angolul: American Hungarian Citizens League)…

Igen, de akkor az még úgymond az öregeké volt; nekünk, fiataloknak ki kellett bérelni, ha eseményt akartunk szervezni… Emlékszem, hogyan kalapoztuk össze a bérleti díjat öt dolláronként… De megérte, mert nagyon sokan voltunk, kb. kétszázan. Akkoriban még nagyon sok magyar élt a környéken, és semmilyen magyar szórakozóhely nem létezett. Viszont idővel, ahogy ez lenni szokott, elkezdtek jönni olyan emberek is, akik, amint észreveszik a sikert, ők is akarnak belőle… És utána szépen kitúrnak onnan, ahova te hoztad be őket… Nálam ez úgy történt, hogy egyszer csak mások, akiket eredetileg én hívtam oda, elkezdtek hasonló rendezvényeket szervezni ugyanott; ráadásul az én felszerelésemmel… Amikor számon kértem őket, azt mondták, majd a buli után visszaadják. Akkor abbahagytam, és egy időre elfelejtettem a klubot és a magyar közösséget… Ez több mint húsz éve, 2002-ben történt.

Kiss Péter – DJ Sizare

Azóta visszakerültél. De először hadd kérdezzem meg: családot is alapítottál?

Igen, megházasodtam, elvettem egy angol bébiszittert, Lucy-t és született egy gyerekünk, Zachary. De a feleségem megcsalt, így elváltunk, ő pedig a kisfiunkkal Angliába költözött. Egy darabig tartottuk a kapcsolatot a fiúval, de szép lassan elszakadtunk egymástól. Egy idő után már nem volt miről beszélgetnünk, hiszen egy-két éves volt, amikor elmentek. De tudom jól, hogy ez az én hibám is…

Miközben elváltam az első feleségemtől, Editnek, a mostani feleségemnek meghalt a vőlegénye Magyarországon, és ő egyedül maradt egy pár hónapos csecsemővel. Egy barátom szólt, hogy mi történt Edittel, én pedig azonnal felkerestem… Ugyanis korábban rövid, de nagy szerelmem dúlt köztünk. Éppen azelőtt ismertem meg, hogy Amerikába költöztem volna. 1993. június 20-án, a születésnapján találkoztunk először, de rá egy hónapra, július 21-én már indultam is Amerikába. Egy darabig tartottuk a távkapcsolatot, de persze hosszú távon nem működött, annak ellenére, hogy ő emiatt egyszer még egy 200.000 forintos telefonszámlát is összehozott, az apukája meg is kergette a papucsával miatta…

Ha jól értem, „elvesztettél” egy feleséget és egy gyermeket és pár hónapon belül „kaptál” egy-egy másikat?…

Igen. Amikor Editet fölhívtam telefonon, újra kezdtünk beszélgetni, majd hazautaztam, újra összejöttünk, és amikor legközelebb megint hazautaztam, megkértem a kezét, mindenki előtt, éppen a kisfia, az akkor hat hónapos Bálint keresztelőjén. Bálint tehát nem vérszerinti gyerekem, de ugyanúgy szeretem, mint az Edittel közös vér szerinti lányunkat, Lucát. 2002. május 24-én házasodtunk össze. Edit egyébként elég jómódú családból származott. Néhány hónap múlva, amint megkapta a zöldkártyát, utánam jött, de amikor belépett a házamba, azt mondta: „Vigyél el innen…”. Én egy legénylakásban laktam, ő viszont egészen más körülmények között élt korábban. Szépen elkezdtük együtt újraépíteni az életünket. A postai munka azonban nem volt elég anyagilag, ezért létrehoztam egy építőipari, festő-vállalkozást, azzal már el tudtam tartani a családot. Amikor 2004-ben Edit várandós lett Lucával, kiutaztattuk magunkhoz anyukámat, hogy segítsen. Sajnos nem sokkal később rákos lett, s bár akkor felgyógyult, majd pár év múlva visszaesett, akkor két hét alatt elment… Luca azóta befejezte a középiskolát, most egy egészségügyi szakiskolában tanul, ultrahang technikus lesz. Bálint egy félévet járt egyetemre, majd otthagyta, és elköltözött Norvégiába szerencsét próbálni, most ott dolgozik. Mindig is szeretett kalandozni, én pedig támogattam, hogy inkább most tegye, amíg fiatal, ne 30-40 évesen bánja meg, hogy korábban nem tette…

A gyerekeitek végigjárták a helyi hétvégi magyar iskolát és a cserkészetet, igaz?

Igen. Ahogy mondani szoktam, ez a külföldre szakadt magyarok sorsa: hétfőtől péntekig amerikai iskola, házi feladat és különórák, szombaton pedig magyar iskola, ahol az olyan gyerekek, mint például Luca, aki Amerikában született, tökéletesen megtanulnak olvasni és írni magyarul, megismerik Magyarország történelmének és földrajzának alapjait. Utána pedig a cserkészeten gyakorolják azt, amit az iskolában tanultak. Szerintem ez óriási dolog, ami a tanárok és a szülők kitartásán múlik, akik ezt végigcsinálják a gyerekekkel minden hétvégén. Nálunk ez elsősorban Editnek volt köszönhető, ő vitte-hozta a gyerekeket szombatonként; nekem postásként aznap is dolgoznom kellett. Én amúgy városi gyerekként korábban azt sem tudtam, mi a cserkészet, és nem sok tudásom volt néphagyományokról sem, soha nem voltam disznóvágáson vagy lagzin, soha nem néptáncoltam… Itt pedig a legtöbb magyar kisgyerek jár magyar iskolába, néptáncra, cserkészetre, nyáron cserkésztáborba… Szerintem mi itt sokkal nagyobb magyarok vagyunk, mint sokan Magyarországon, mert nekünk ezekhez a lehetőségekhez nagyon kell kapaszkodni, hiszem nincs semmi más…

Kiss Péter és családja

Mi van a vasárnapokkal? Jártatok templomba? Editet gyakran látom, téged kevésbé…

Fiatalkoromban, amikor még nem ismertem más magyarokat, a közeli amerikai templomba jártam. Hívő vagyok, mert hiszek Istenben vagy egy felsőbbrendű lényben, de az egyházban, mint intézményben kevésbé… Nem hiszem, hogy minden ember tökéletes lenne ott… Ettől függetlenül én nagyon szerettem az előző passaic-i plébánost, Balogh Laci atyát, ahogy a mostanit, Juhász Imre atyát is, de rühellem azokat az embereket, akik a kereszténységbe takarják a gonoszságaikat. Nemcsak a magyarokról beszélek, hanem az amerikaiakról is, de a magyarok között is jócskán vannak olyanok, akik a kereszténység álarca mögé bújnak…

Mindenütt… És ez elriaszt téged attól, hogy rendszeresen járjál templomba?

Nem. Azt gondolom, ha nekem a Jóisten a szívemben van, akkor nem kell, hogy egy intézménybe menjek azért, hogy vele találkozzak. Edit jár, igen, én csak ritkán, de ez azért is van így, mert hétvégéken is folyton úton vagyok…

Ha jól tudom, DJ-zel és podcastokat készítesz. Hogyan kezdődött mindez?

A DJ-zéssel kezdődött. 2010-’11 környékén szólt a magyar könyvesboltos Zsédely Tímea, hogy meg kellene menteni a Magyar Klubot, mert kb. 60 ezer dollár adóssága van, alig jár oda valaki, és ha így megy tovább, el fogjuk veszíteni… Összehívtak egy gyűlést, ahol nagyon sokan, legalább ötvenen jelentünk meg, és úgy oldottuk meg a Klub jövőjét, hogy egy idősebb házaspár, Petőc Kati néni és Józsi bácsi vállalta a vezetést, – ők voltak a „kapocs” a múlttal – mi, fiatalok, pedig dolgoztunk. Ki mit tudott: nyáron piknikeket, máskor bálokat és egyéb vacsorákat, például kacsavacsorát, disznótorost szerveztünk, minden hónapban volt valamilyen esemény, és minden szerdán és pénteken volt főzőcskézés és vacsora. Én vállaltam a könnyűzenei rendezvényeket, amiből a legtöbb pénz jött, a legkevesebb melóval. Egy idő után elkezdtünk Magyarországról is hívni fellépőket, ami anyagilag nagyon nagy kihívás, viszont sokan voltak kíváncsiak rájuk. Nagyon föllendült a klubélet, de az egész bedőlt, amikor kitört a Covid-járvány. Az idősebbek azóta sem járnak vissza, sokan meg is haltak a korábbi klubtagok közül, a fiatalok közül pedig sokan hazaköltöztek Magyarországra. Az én generációm pedig elkezdett idősödni, és már kevésbé jár ilyen rendezvényekre. Még most is vannak rendezvények, de sokkal kevesebb. Nyáron továbbra is havonta vannak piknikek, de bulik csak alkalmilag. A nemzeti ünnepeket nem szoktuk külön megünnepelni, mert olyankor átmegyünk a passaic-i magyar templomokhoz, illetve ma már csak a katolikus templomhoz, mert a református templom megszűnt. Manapság 50-100 ember fordul meg egy-egy bulin, és azt érezni, hogy mindenki kezd belefáradni…

Kiss Péter – 2022

Nincs egy másik generáció, aki átvegye? Mi lesz a sorsa így a Klubnak?

Nem nagyon… Kati néni volt az elnök egy jó darabig. Utána engem szavaztak meg, én is vittem két-három évig, de igazából engem a pozíciók sosem érdekelnek, ezért én azt mondtam: ugyanúgy ott maradok és mindent csinálok, ahogy addig, csak legyen valaki más az elnök. Akkor vette át Udvari Melinda. Nem tudom, meddig tudjuk fenntartani a klubot, de az én erősségem az, ha gond van, ha pénz kell, akkor valahogy mindig megoldom…

Tehát úgy érzed, még tudjátok tartani benne a lelket?

Igen, de egyre nehezebben… És tudod, elsősorban nem abba fáradsz bele, hogy dolgozni kell, hanem a rosszindulatú pletykákba… „Miből is van neked új kocsid, mennyit loptatok össze a klubból?” Egyszer, amikor a helyi moldávok kibérelték a Klubot egy rendezvényükre, egy magyar nő  – aki egyébként nem is jár a Klubba nemhogy szervezett volna valaha bármit is  –, kiposztolta: „Nézzétek, ez a Magyar Klub, itt vannak a moldáv cigányok, és nincs semmilyen magyar rendezvény…” Amikor nem  jártam a magyar közösségbe, sosem ért ilyen nemtelen támadás…

Kiss Péter

Akkoriban kezdtél mással, vagyis a podcasttal foglalkozni?

Igen. Egyrészt eljött az a pont, hogy éreztem, váltanom kellene, és éppen akkor jött a Covid-járvány is… Mint már említettem, én nem tudok nyugton maradni… Mivel minden egyes ilyen rendezvényemen a legutolsó szám az Ismerős Arcok Nélküled című száma volt, kitaláltam és meghirdettem a közösségi médiában, hogy aki szeretne, vegyen fel egy részletet belőle, és abból készítek egy videót, és az lesz a mi dalunk, ami összetartja a közösséget a járvány alatt. Akkori viszonylatban eléggé virális lett, kb. 300 ezren megnézték. Utána 2020 áprilisában kitaláltam, hogy készítek egy élő műsort a közösség médiában, és ott „premierezem” ezt a dalt. Az is nagyon jól sikerült, sokan megnézték. Azután megkerestem a New Yorkban élő Patkós Attila barátomat, aki korábban Magyarországon a szegedi Rádió 88-nál dolgozott, hogy készítsünk együtt élő műsorokat. Kisgyerek koromban, a nagymamámnál minden délben, szólt a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsor a rádióban – erről jutott eszembe, hogy legyen a mienk: „Jó ebédhez szól a móka”… Merthogy mindig sokat vicceskedtünk. De ahogy elkezdtünk vendégeket hívogatni, a műsor is elkezdett komolyabbra fordulni…

Egyre komolyabban vettétek a műsort, ahogy gondolom a hallgatók is, nem?

Igen. És mivel úgy látszott, hogy a közösségi média minket is eléggé kontrollál, javasoltam, menjünk át a Youtube-ra. Ott viszont nem akartam ugyanezt a műsor címet, és akkor jött a gondolat: legyen a neve M.Ó.K.A, vagyis Magyarok Óriási Kalandjai Amerikában podcast. Azóta már a 246. műsornál tartunk…

Hogyan választod ki az alanyokat? Ha erre jár valaki Magyarországról, nyilván megkeresed, de mi van akkor, amikor épp nincsen itt senki elérhető?

Mindig van valaki… Most is van vagy tíz-húsz-harminc ember a tarsolyomban, akiket fel kellene keresnem. Rengeteg magyar ember él itt a környéken és egész Amerikában, bármikor fel tudnék neked sorolni tízet, akivel nagyon szívesen el tudnék beszélgetni. Amikor pedig utazunk valahova, akár úgy, hogy DJ-ként meghívnak – voltam így Kaliforniában, Floridában, Georgiában, Ohióban –, akár a családdal – gondolhatod, feleségem imádja, hogy közben dolgozom – akkor mindig találkozom olyan emberekkel, akiket meginterjúzok, összekötve a kellemest a hasznossal. Most is ugyanez lesz Floridában, ahova holnapután indulok és elkészítek ott öt-hat anyagot. Feleségem már nem is jön, mert tudja, hogy ebből sem lesz nyaralás…

Említenél néhányat a beszélgetőtársaid közül? Ki hatott rád a legjobban?

Azokhoz vonzódom, akik valamilyen nehézségből pozitívan tudtak kijönni. Aki elsőként eszembe jut, az Bencsik Arlett, akinek a vonat levágta a lábfejét, és mégis boldog életet él. Aztán ott van Vékony Judit, akinek a fia 26 évesen halt meg balesetben, és ő képes volt összeszedni magát. Vagy a Takarítós Barbi, azaz Fodor Barbara, aki egy nagyon nehéz hátterű családból származik, és miután Amerikába jött, a barátja öngyilkos lett, és ő is eléggé rossz lelkiállapotba került, de elkezdett ingyen takarítani nagyon rossz állapotban lévő lakásokat, segítve másoknak is kikerülni a nyomorból és a depresszióból. Azóta is ezt teszi, és tulajdonképpen Youtube-reklámokból és szponzorokból él. Izgalmas életutat mutatott be például Hufnágel Kapitány, alias Szekeres Péter is, aki repülőgéppilóta, és akinek Indonéziában volt egy saját légitársasága; tőle nagyon sokat tudtam tanulni technikai téren is. Vagy Benkó Ádám, aki Trabantokat exportált Amerikába.

Magamból is kiindulva tudom, hogy mindezt leszervezni rengeteg idő és energia, amit egyedül végzel, gyakorlatilag önkéntes munkában. Hiszen te sem egy stúdióban ülsz, ahol a titkárnőd megszervezi a következő interjúalanyt, igaz?

Igen. Ezt csakis úgy lehet, ha szívből csinálod. A DJ-munka fizetős, bár a barátoknak ingyen dolgozom, viszont a podcast teljes egészében hobbi. Nem is merem összeszámolni, nemhogy a feleségemnek elárulni, hogy mennyibe – havi öt-hatszáz dolláromba kerül, az utazási költségek nélkül… Persze meg lehet ezt olcsóbban is oldani, de nem szeretném. Hozzá kell tennem: ha nem felejtek el pályázni, akkor szoktunk kapni némi támogatást a magyar kormánytól.

És igen, sok az előmunkálat: ha érdekel valaki, akkor föl kell keresni és remélni, hogy ő benne van, mert azért nem mindenki hajlandó beszélgetni. Van például egy lány, aki túlélte a rákot, és akit nagyon szeretnék megszólaltatni, de ő nem akarja, pedig szerintem fontos lenne megmutatni az embereknek, hogy nem szabad feladni… Ha valaki igent mond, akkor pedig meg kell tanulnod, hogy te legyél egy személyben az operatőr, a rádiós, a vágó-szerkesztő, hangmérnök, stb. utána próbálj meg leírást adni az elkészült anyaghoz és egy olyan képet csatolni, amit az embereknek megakad a szemük és persze ügyesen reklámozni sem árt…

Kiss Péter

Mondtad, van egy hosszú listád. Van valaki, akit meg akarsz említeni róla?

Hát, csak óvatosan, mert mi van, ha nem jön össze?… Akiket nagyon szeretnék elérni, azok például Lincoln András tanár-előadó, Gorka Sebestyén rádió személyiség vagy Csupó Gábor animátor-producer…

Van valami titkos, de publikus terved, vágyad?

Sajnos publikus nincs. Az a helyzet, hogy régebben mindig tudtam, mit szeretnék néhány éven belül és aszerint haladtam előre. De mostanra valahogy elvesztettem a fonalamat és az álmaimat is… Tavaly lettem 50 éves, és akkor kezdtem tudatosan rövid és hosszútávú célokat állítani. Most szeretném kitalálni a következő ötven évemet…

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

A cikkben szereplő képek Kiss Péter archívumából származnak.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.