2026. augusztus 29-én volt ötszáz éve annak, hogy 1526-ban lezajlott a mohácsi csata. A Mohács melletti síkon II. Lajos király mintegy 25 ezres serege ütközött meg I. Szulejmán jóval nagyobb, nagyjából 75–80 ezer fős haderejével. A magyar és szövetséges csapatok súlyos vereséget szenvedtek, a király is életét vesztette, és a csata következményei hosszú időre meghatározták Magyarország történetét.
Mohács neve az évszázadok során a nagy nemzeti tragédiák egyik jelképévé vált. Nem véletlen, hogy ma is gyakran használjuk a mondást: „Több is veszett Mohácsnál.”
Érdekes ugyanakkor, hogy maga a szólás ebben a formában nem közvetlenül a 16. századból származik. A régebbi változat szerint „Több is veszett Buda alatt”, ami Buda 1541-es elvesztésére utalt. A Mohácshoz kapcsolódó forma a 19. században terjedt el igazán, és Arany János egyik 1856-ban írt költeményében is megjelenik a jól ismert fordulat.
A mondás azonban mára jóval többet jelent egyszerű történelmi utalásnál. Olyan életbölcsességet hordoz, amely a hétköznapokban is érvényes.
Mindannyiunk életében vannak kisebb-nagyobb veszteségek. Elromlik valami, elveszítünk egy lehetőséget, nem sikerül egy terv, összeveszünk valakivel, váratlan kiadás ér bennünket, vagy egyszerűen csak rosszul alakul egy nap. Az adott pillanatban hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy óriási baj történt.
A „több is veszett Mohácsnál” nem azt jelenti, hogy a problémáink nem számítanak, és nem is azt, hogy minden nehézséget egy legyintéssel kellene elintézni. Inkább arra figyelmeztet, hogy próbáljuk a dolgokat megfelelő arányban látni.
Egy kisebb kudarc nem az életünk vége. Egy rossz döntésből lehet tanulni. Egy elvesztett lehetőség után jöhet másik. Egy vita rendezhető. Sokszor az, ami ma katasztrófának tűnik, néhány hónap vagy néhány év múlva már csak egy történet lesz, amelyre egészen más szemmel tekintünk vissza.
A pszichológiában ezt gyakran perspektívaváltásnak vagy átkeretezésnek nevezik. Ugyanazt a helyzetet egy kicsit távolabbról, más összefüggésben vizsgáljuk. Nem tagadjuk a veszteséget, de nem is engedjük, hogy az egész életünket meghatározza.
Mohács története ebből a szempontból is különleges. Az ország valóban hatalmas veszteséget szenvedett. Mégis tovább élt a magyar nyelv, a kultúra, a hit, a közösség és maga a nemzet is. Ötszáz évvel később még mindig emlékezünk azokra, akik ott harcoltak, és még mindig ugyanazon a nyelven mondjuk ki: több is veszett Mohácsnál.
Talán ez lehet a mai útravalónk is. Ha valami nem sikerül, ha elveszítünk valamit, vagy egyszerűen csak nehéz napunk van, engedjük meg magunknak a csalódást – de utána próbáljunk továbblépni. Tegyük fel magunknak a kérdést: valóban akkora a baj, mint amekkorának most érzem? Tudok-e belőle tanulni? Mi az, ami még mindig megmaradt? Mire tudok tovább építeni?
Mert sokszor nem az határozza meg az életünket, hogy mit veszítettünk el, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami megmaradt.
És ha legközelebb valami bosszúság ér bennünket, talán egy félmosollyal mi is azt mondhatjuk:
No, több is veszett Mohácsnál.
