1111 esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban zajlott az úgynevezett „pozsonyi” csata: a magyarok a mai Pozsony térségében tönkreverték a hatalmas, nyugat-európai – elsősorban bajorokból álló – sereget. A csata tulajdonképpen Pannónia, azaz a dunántúli térség birtoklásáért folyt, de a magyar győzelem jelentősége már túlmutatott ezen. 907. július elején eldőlt, hogy nemcsak az egykori Pannónia, hanem bizony az egész Kárpát-medence Árpád népéé, akik új hazára leltek a Duna és Tisza mentén, a Balaton partvidékén, Erdély hatalmas erdőségei és fennsíkjai között. 1111 év telt el azóta, de a magyarságot senki nem űzhette el innen: ez a föld a miénk…

A Keleti Frank Királyság erejét a frankok, a svábok, a szászok, és a bajorok adták, de a magyarok által szétzilált Morvaország egy része, illetve Karintia is hozzá tartozott. 902-ben a bajorok tőrbe csalták, és orvul megölték Kurszán magyar vezért és kíséretét. A magyarok és németek háborúskodásának közvetlen kiváltó oka ez volt, persze a cél Pannónia – illetve a Kárpát-medence – birtoklása.

907 tavaszán Gyermek Lajos, keleti frank király úgy gondolta: ha elég nagy sereget tud összegyűjteni, egyetlen támadással kiszoríthatja a magyarokat a Kárpátokon túlra, vissza, az Etelközbe. Enns várába és térségébe hirdetett hát gyülekezőt: ide özönlöttek heteken keresztül a frank, sváb, szász és bajor katonák, de küldött nehézfegyverzetű lovagokat a német egyház, sőt, a pápa is. Ennsburg környékén 907 júniusára hatalmas, egyes források szerint 80 – 100 ezer fős német sereg gyűlt össze. Három napon keresztül miséztek Isten kegyelméért, és segítségéért a keletről jött veszedelem ellen, majd megindultak a magyarok szállásterületei felé. A németek két hadoszlopa 907. június 17-én indult el az Enns folyó partján fekvő vártól, de a magyar gyepűelve őrei erről csak 10 nappal később szerezhettek tudomást. A magyar törzsszövetség élén Álmos fia, Árpád fejedelem állt. Az ő feladata volt a német invázió megállítása. A hadjáratról csupán a bajor évkönyvekből, illetve a küzdelem során elesett német előkelőségek nekrológjai alapján van tudomása az utókornak, magyar krónikák ebben az időszakban még nem léteztek.

„Egybehívták mind a férfiakat, és hadat üzentek a magyaroknak. A Duna mindkét partján megindultak a bajor előkelők harcra kész és támadó seregei. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolták. Luitpold őrgróf, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Thietmar salzburgi érsek pedig a délin vonult. A Dunán a bajor urak hajóhada haladt előre, amely folyami hajók egyrészt a bajor katonákat, másrészt az élelmet szállították. De a magyarok sem maradtak tétlenek és gondtalanok. Jó előre felkészültek, és mindent, mi hasznukra lehetett – élelmet, katonákat, fegyvereket, lovakat – jó előre készenlétbe helyeztek, s mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, keményen ellenálltak.”

Miután egyes német előkelőségek halálát a nekrológok június utolsó napjaira teszik, feltételezhető, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A magyar hadat becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovas alkotta.A portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a Duna déli partján haladó bajor sereget, miközben színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar érsek erőit. A magyarok cselvetése eredményes volt: Pozsony térségében a portyázó előőrsök bevezették a német támadókat egy völgybe, majd a környező magaslatokról már a magyar fősereg támadt rájuk: tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A 907. július 4. napi, első csatában az egyházfők seregeinek java része elpusztult, miközben az utánpótlást szállító Sieghart hajóiból néhány szintén a magyar – tüzes – nyilak áldozatául esett. Így írtak erről a bajor krónikások:

„Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a rendelkezésre álló legnagyobb számú lovassággal a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni az arcvonalat, nagy erővel támadnak, és hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjakból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehézfegyverekkel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, távol vannak, már ott is teremtek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A megfáradt bajor sereget támadják, fölébük kerekednek, eltiporják, legyilkolják őket.”

Persze nem csak a német csapatoknak voltak veszteségeik. A történetírók szerint, a csata forgatagában Árpád vezér is halálos sebet kapott. Az összeszokott nomád sereg azonban, vezére nélkül is megállta a helyét, és szó szerint tönkreverte a német hadat: „Augusztus idusának az ötödik napján a magyarok, éjjel a Dunán, titkon átúsztattak. Gyermek Lajos legátusát, Luitpoldot, Izangrim étekfogó mestert egész csapatával, 15 vezérrel együtt a táborban megölték. A rákövetkező napon azokkal végeztek hasonló módon, könnyedén és erőfeszítés nélkül, kik az eseményeket látva, halálra váltan a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan dúlt a harc az égiek haragvásának közepette. A bajor nemesség legnagyobbrészt elpusztult, a köznépet számolás nélkül vágták le a magyarok. Luitpold, Bajorország keleti részének vezére, a bajor fejedelmek nemzetségének ősatyja három püspökkel, három apáttal, 19 bajor előkelővel együtt életét vesztette.”

„A magyarok nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek. Megfékezésükre Gyermek Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjtötte, és újabb csapatokkal egészítette ki a mellette maradt tartalékból, nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről. A magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el a sereg egy részét, ahonnan szemmel lehetett tartani az ütközetet. A magyarok menekülést színleltek, a mieink pedig elkeseredetten üldözni kezdték őket, ám ettől alakzataik felbomlottak, a csatarend szétesett. A látszatra menekülő magyarok a lesvetés helyére vezették a katonáinkat: ahogy elhaladtak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva, váratlanul rárontottak a mieinkre. A mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolták, Lajos király Passauba menekült.”

A korabeli sváb évkönyvben ilyen bejegyzést is találni: „907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” „907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.” A salzburgi évkönyv is hasonlóan emlékezik meg a csatáról: „907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján.”A magyar törzsszövetség ezzel a csatával biztosította nyugati határait, és három emberöltőn keresztül, kalandozásokkal tartotta rettegésben a keresztény világot, amely évtizedek alatt sokszor miséztek úgy a nyugat-európai templomokban: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”…

Dr. Papp Attila

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.