Az első világháború – bár villámháborúnak tervezték – végül öt kontinensen, közel hatvanmillió katona bevonásával zajlott és négy hosszú évig tartott. A Nagy Háborút – ahogy ma is nevezik – többen a „huszadik század őskatasztrófájának” tartják, amely nagymértékben hozzájárult a második világháború kitöréséhez, ezáltal pedig meghatározta az egész huszadik század alakulását. Miért sodródott Magyarország a háborúba? Voltak-e magyar hadicélok? A magyar hadbalépés körülményei és a háborús tervek kudarca.
Az 1914. június 28-án eldördült pisztolylövések kioltották Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége életét. Azt, hogy ebből háború lesz az újságolvasó közönség tudhatta. Azt ugyanakkor, hogy a konfliktus végül világháborúvá terebélyesedik, aligha sejthették sokan.
A világpolitika egyik megosztó „témája” a Balkán volt, vagyis az a kérdés, hogy a Oszmán-török Birodalom alól felszabaduló térség kinek az érdekszférájába kerüljön. A századfordulót követően két nagyhatalmi blokk alakult ki. Az egyik a Német császárság és a Monarchia szövetsége volt, amely 1879-ben jött létre. Ehhez csatlakozott pár évvel később Olaszország is. Ez volt a hármas-szövetség. A másik nagy hatalmi tömböt nevezzük az Antantnak, ez Nagybritanniát, Oroszországot és Franciaországot tömörítette. A Monarchia 1908-ban megszállta Bosznia-Hercegovinát, amit a délszláv területeket összefogó Nagy-Szerbiáról ábrándozó Szerbia elfogadhatatlannak tartott. Titkos, földalatti szerb társaságok alakultak, az állam pedig élvezte a háta mögött Oroszország támogatását is. Az egyik ilyen szervezet volt a Fekete kéz nevű csoportosulás volt, amelynek Gavrilo Princip boszniai szerb diák is a tagjai közé tartozott.
A trónörökös halála nagy megdöbbentést keltett országszerte. De a merényletet követően a Monarchia mégsem üzent azonnal hadat, a válaszreakciót illetően a birodalmi vezetés ugyanis megosztott volt. Azonnali válaszlépéseket a vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf szorgalmazott, amíg a magyar miniszterelnök, Tisza István eleinte ellenezte a hadüzenetet. Legfőbb érve az volt, hogy az azonnali háború kockázatos lenne, mert komoly aggályok mutatkoznak Románia lehetséges reakciójával kapcsolatban. Szerbiának így előbb csak ultimátumot küldtek. Amikor azonban a szerb vezetés elutasította, hogy az összes követelésnek – többek között a nyomozásban való osztrák-magyar részvételnek – eleget tegyen, a Monarchia hadat üzent. Ebben fontos szerepet játszott az a tény is, hogy Európa legerősebb hatalma, a Német császárság, és ennek „feje”, II. Vilmos háború esetén feltétlen támogatásáról biztosította Ferenc Józsefet, és igyekezett maga is a hadüzenet irányába tolni a dilemmát. A hadüzenet elküldésére éppen egy hónappal a merényletet követően, 1914. július 28-án került sor.
Mik voltak a háborús tervek? A Monarchia katonai vezetésének egy része komoly területi követeléseket fogalmazott meg. Conrad von Hötzendorf elfoglalta volna nemcsak Montenegrót, Szerbia egy részét és Albáiniát, de eljutott volna Velencéig és Orosz-Lengyelországot felosztotta volna Bécs és Berlin között. Tisza István ezzel szemben nem, vagy alig fogalmazott meg kismértékű területi követeléseket. Úgy vélte ugyanis, nagy nemzetiségi területek bekebelezésével csak még inkább csökkenne a Magyar királyságon belül eddig is relatív magyar túlsúly.
A német hadvezetés stratégiájának kulcseleme a századfordulón készült Schlieffen-terv aktualizált változatának végrehajtása volt. Ennek a lényege az volt, hogy amíg a Monarchia csapatai legyőzik a szerbeket és feltartóztatják a keletről előrenyomuló oroszokat, addig a német csapatok villámgyorsan legyőzik a franciákat, majd a felszabadult kontingensek keletre szállításával maguk is segítik Oroszország térdre kényszerítését. A közös haditerv számításaiba viszont több hiba is csúszott. Először is a Monarchia nem bírt a szerbekkel, és már a háború első heteiben katasztrofális veszteségeket szenvedett. Másodsorban az orosz vezérkar a kalkuláltnál sokkal hamarabb mozgósította csapatait és már a Monarchia hadüzenetét követően jelentős kontingenseket állomásoztatott nyugati határainál. Harmadsorban – és ez volt a legdöntőbb – a kezdeti sikereket követően a német csapatok gyors előrenyomulása a nyugati fronton – a brit és francia hadsereggel szemben – lefékeződött. A villámháborúnak tervezett küzdelem fokozatosan állóháborúvá merevedett. „Mire a falevelek lehullanak, katonáink otthon lesznek” – szólt a II. Vilmos császárhoz kötődő bonmot. Csak kevesen gondolták volna, hogy sem ezen az őszön, sem a következőkben nem lesz a háborúnak vége.
A hadüzenet híre felemás érzéseket generált. A főváros, a nagyvárosok főterei és utcái megteltek hangos, felvonuló és ünneplő tömegekkel. „Éljen a háború!” – hirdették a táblák feliratai és mindenkin nagy izgalom lett úrrá. A falragaszokat körülállták, a hömpölygő tömegben katonazenekarok játszottak hazafias indulókat, a kávéházakban énekeltek és a szerbek mielőbbi megbüntetéséről szőttek álmokat. A magyar politikai elit szónoklatokat tartottak a tömegeknek és maguk is hitet tettek a háborús elköteleződés mellett.
Ahogy ezt Koch Rudolf, 25 éves budapesti agrármérnök naplójában megfogalmazta: „Július 26. – Ozsonna közben jött a hadüzenet híre. Az emelkedett hangulat még magasabbra hágott, a lelkesedés óriási volt mindenkinél, szónoklatok hangzottak el s a magyar, német, osztrák himnusz egymást váltották, és ilyen lelkes hangulatban indultunk be a városba. Útközben a levélhordó kézbesítette nekem a behívó parancsot. […] Minthogy a vonatom csak holnap reggel indul, este még a kávéházban jöttem össze a d. u. társaságommal. A hangulat a lehető leglelkesebb volt. A cigányok csak a nemzeti himnuszokat játszották, s a közönség állva énekelte azokat. Minden tisztet lelkesen ünnepeltek az emberek, és örömmámorban úszott az egész város, hogy ütött a megtorlás órája. Éjfélkor vetődtem haza, de az izgatottságtól alig tudtam aludni.” – Koch Rudolf, 25 éves budapesti agrármérnök naplójából.
A „vidék Magyarországát” ugyanakkor ez a harcias szellem nem jellemezte. A visszaemlékezésekből kiderül, a paraszti munkát végzők kezdettől fogva idegenkedtek a háborútól. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az a tapasztalat is, hogy a háború az „urak dolga”, jobb abból nekik kimaradni. Másokat pedig a legfontosabb nyári mezőgazdasági munka, a közelgő aratás idegenített el a hadba vonulástól. De a középosztály sem állt egységesen a fegyveres megoldás pártján. A háborúval szembeni fenntartásainak adott hangot Benda Jenő, a Pesti Hírlap publicistája is. „– Éljen a háború![…]A tömegpszichózis úrrá lett a városon, úrrá lett az egész országon. Pedig ebből a háborúból a mi számunkra csak pusztulás és romlás fakadhatott. Ebben a háborúban a magyarnak el kellett véreznie. Ha győzünk, még nyomorultabb szolgái leszünk Bécsnek és Berlinnek. Ha megvernek bennünket, ellenséges, gyűlölködő kis szomszéd népek martaléka válik belőlünk. Milyen átok, milyen ostobaság és milyen rövidlátás kellett ahhoz, hogy az utca mégis mámoros legyen, hogy a halál jegyesei ünnepeljék azt a könyörtelen kaszást, aki később millió számra aratta le őket, hogy nemzeti ünnep külsőségei díszítsék azt a napot, amelyiken a történelmi végzet az első kapavágást tette a magyarság sírba fektetéséhez.”.
Az uralkodó általános mozgósítást rendelt el, amit falragaszokon és a kézbesített behívókkal is nyomatékosítottak. A hadkötelesek kötelesek voltak egy napon belül jelentkezni a számukra kijelölt állomáshelyen. A háború egyik első megtapasztalása – még az öldöklő küzdelem előtt – a zsúfoltság volt. Voltak városok, amik a beözönlő katonák miatt valóságos katonavárosokká alakultak. A főváros mellet ilyennek számított Zalaegerszeg és Székesfehérvár is. A jelentkezettek papírjaik bemutatását követően előbb orvosi ellenőrzésen estek át, majd ki-ki megkapta a csukaszürke zubbonyt, a rohamásót, az alumínium-csajkát és más katonai felszereléseket.
A háborús előrenyomulás megtorpanásával és a kezdeti lendület lefékeződésével fokozatosan állóháború alakult ki. A nyugati fronton sokszor egymástól csak száz méternyire katonák tíz-és százezrei néztek farkasszemet a kiépített erődvonalak mögül. A patthelyzeten mind a két háborús blokk új szövetségesek bevonásával igyekezett úrrá lenni. Természetesen – ahogy az lenni szokott – a háborút területekért vívták, a szövetség ára pedig területek felajánlása volt. Az ígéret fejében szálltak azután síkra az újabb és újabb államok. Előbb Törökország csatlakozott 1914 szeptemberében a Központi Hatalmakhoz. Erőfeszítéseiért Kaukázusi területeket ígértek neki és azt, hogy revansot vehet az Oroszországtól elszenvedett sérelmeiért. Ezt követte 1915 májusában Olaszország hadba lépése, igaz, hogy nem szövetségesei mellett, hanem az Antant oldalán. Az olaszok isztriai, dalmáciai, dél-tiroli és albániai területeket kértek támogatásuk fejében. Ettől kezdve magyar csapatok már legalább három fronton harcoltak. Az olasz front csatáinak elhíresült helyszínei: Isonzó és Doberdó sokáig élénken éltek a túlélők emlékezetében. Az olasz szövetséges hiányát a Monarchia Bulgária maga mellé állításával igyekezett pótolni. Ez utóbbi Macedóniáért cserébe szállt síkra Bécs, Budapest és Berlin oldalán. Románia – amely szintén tárgyalt mindkét oldal képviselőivel – 1916 augusztusában végül az Antant mellett kötelezte el magát. Remélt jutalma Erdély, Máramaros és a Partium megkaparintása volt, amely területekre szövetségeseitől ígéretet kapott.
A háború végkimenetele szempontjából kulcsfontosságú volt az Amerikai Egyesült Államok magatartása, amely 1917. áprilisában – Németország túlságosan nagy megerősödésétől tartva – az Antant szövetségese lett. Az amerikai vezetés ezt azzal indokolta: ha Berlin uralná Európát, előbb-utóbb a tengerekre is kimerészkedne, ahol pedig már komolyan veszélyeztetné nemcsak a brit-, de az amerikai érdekeket is. Amerika hadba lépésének jelentősége csak hónapokkal később mutatkozott meg. A kimerült, – döntően – európai államok között évek óta húzódó háborús küzdelmekben a mérleg nyelvét az Antant oldalára billentette mindaz a támogatás, amit az amerikai nyersanyag és infrastruktúra jelentett.
1918 őszére a Monarchia vezetése is belátta, a vég elkerülhetetlen. A magyar Parlamentben 1918. október 17-én, Tisza István fogalmazta meg, az ekkor már sokak által osztott sejtést: „Ezt a háborút elvesztettük!”. Az, hogy a vereség milyen következményekkel jár, viszont csak kevesen sejthették előre.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 104–112.
- Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Budapest, Osiris Kiadó, 2014.
