A második világháborúban győztes államokat képviselő külügyminiszterek és külügyminiszter helyettesek először 1945. szeptember 20-án ültek össze, Londonban, hogy döntsenek a háborút követő békékről. Ahogy az első világháborút követően, a vesztesek a tárgyalásokról ezúttal is hiányoztak. Ennek ellenére Magyarországon újra béke-előkészítő munka vette kezdetét, a miniszterelnök, Nagy Ferenc vezetésével pedig 1946 nyarán magyar delegáció tárgyalt Moszkvában, Washingtonban, Londonban és Párizsban. Az 1947-es párizsi békeszerződés.
Magyarországnak a szovjetekkel kötött fegyverszüneti szerződés értelmében vissza kellett vonulnia az 1938 előtti határai mögé. Ugyanebben az évtől komoly béke-előkészítő munka kezdődött. Az ország háborús veresége nemcsak valószínűsítette, de szinte bizonyossá tette, hogy azok a területek, amiket az ország 1938-tól négy lépcsőben visszakapott, nem fognak megmaradni. Azzal kapcsolatban, hogy Magyarország milyen álláspontot kövessen, a politikai mező különböző pártjai eltérő véleményeket fogalmaztak meg.
Azt, hogy a helyzetbe bele kell törődni és le kell mondani a revíziós nyereségekről leghatározottabban a kommunista párt szereplői fogalmazták meg. Ahogy azt főideológusuk, Révai József is megfogalmazta, az ország feladata ettől kezdve az, hogy „minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbségekkel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk.”. Bizonyos értelemben ugyanezt képviselték a szociáldemokraták is. A revíziónak a két világháború közötti két programjával kapcsolatban – t.i. hogy az első világháborút követő békeszerződésben minden elveszített terület kerüljön vissza az országhoz, vagy csak a magyar nemzetiség által többségében lakott területek – a Kisgazdapárt képviselői ez utóbbi mellett tették le voksukat. A magyar lakosság által többségében lakott ámbár távolabbi magyar területek esetében – mint amilyen a Székelyföld is volt – autonómiát tartottak kívánatosnak.
A kisgazdákhoz hasonlóan a Nemzeti parasztpárt álláspontja is az etnikai elv érvényesítése volt. Kovács Imre így fogalmazott: „sovinizmus az ezeréves határok követelése, aki ezt követeli, az nemcsak soviniszta, de népellenes, antidemokratikus is, s mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából, a társadalomból. De nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.” Ugyanezt képviselte ekkor született esszéiben a Nemzeti Parasztpárhoz kötődő Bibó István is. Komoly vita a felvidéki magyarok hovatartozásáról alakult ki. Miután az Eduard Benes vezette prágai kormány a német kisebbség mellett a magyarokkal szemben is kitelepítéseket szorgalmazott és erőszakos asszimilációs politikát képviselt, a magyar kormány 1946. február 27-én lakosságcsere egyezményt kötött a csehszlovák vezetéssel. Az egyezmény keretein belül ugyanakkor jóval kevesebb szlovák települt Magyarországról Csehszlovákiába, mint ahány magyar nemzetiségű lakos érkezett. A cseh kormány ezen túlmenően magyarok tízezreit deportálta Csehország és Morvaország távoli vidékeire.
A térség jövőjéről a későbbi győztesek közül már a második világháború folyamán is többen körvonalazták elképzeléseiket. Az amerikaiak a háborút követően demokratikus politikai rezsimek hatalomra segítését tartották kívánatosnak, az osztrák-magyar határszakasztól eltérően pedig mindenhol a trianoni békeszerződésben rögzített határok etnikai szempontú korrekciójáról gondolkodtak. A nemzetek közötti konfliktusok minimalizálását – ahol szükséges – lakosságcserével is igyekeztek volna elősegíteni. A britek Magyarország északi határait illetően még ennél is tovább mentek és ott lényegében az első bécsi döntésben rögzített vonalat tartották kívánatosnak. A jövőbeni déli határ nyomvonaláról ugyanakkor nem fogalmaztak meg határozott véleményt, Erdély jövőjét pedig több lehetséges forgatókönyvet követő konföderációban képzelték el. Churchill, aki egyre inkább egy egységesülő Európa-képet hirdetett, a Monarchia helyén a kossuth-i koncepcióhoz hasonlatos demokratikus berendezkedésű Dunai-konföderációt körvonalazott. Az amerikaiaktól eltérően az új Magyarország vezetőségében a szociáldemokraták mellett a korábbi konzervatív-liberális vezetőkre is építettek, így az új Magyarországon Bethlen István is szerepet kaphatott volna. A szovjet álláspont ugyanakkor nem osztott semmiféle nyugati-típusú, esetleges angolszász orientációjú konföderációt Oroszország nyugati határai mentén. Mivel Románia besszarábiai területeire a szovjetek továbbra is igényt tartottak, a román vezetést Erdéllyel kívánták kárpótolni, de szakértői felvetették egy esetlegesen szovjet bábáskodás alatt álló független erdélyi állam létrehozását is. Magyarország északi és déli határszakaszain pedig lényegében a trianoni határok visszaállításának elvét hirdették. Az ország jövendő belpolitikájában a britektől és az amerikaiaktól eltérően nem a demokratikus erőkre, hanem a baloldali pártokra támaszkodtak volna, különösen pedig a kommunista párt vezető szerepét és a fokozatos szovjetizálás programját hirdették. Az egymással is konkuráló koncepciók közül utóbb a szovjet tervek és elképzelések érvényesültek. 1944 őszén Churchill is beletörődött, hogy az ország a Szovjetunió érdekszférájába kerüljön. Mindezek mellett az 1945. február 11-i jaltai egyezmény ugyanakkor leszögezte, hogy az egyes népek szabad, demokratikus választásokon dönthetnek jövőjükről.
A jövőbeni határokról tanácskozó Külügyminiszterek Tanácsa 1945. szeptember 20-án ült össze Londonban. Résztvevői a győztes országok külügyminiszterei és külügyminiszter-helyettesei voltak. Különösebb viták nélkül döntötték el, hogy Magyarország déli-, északi-, és nyugati határain az 1938 előtti – azaz a trianoni – határokat állítják vissza. Erdély esetében ugyanakkor brit és amerikai részről is felmerült, hogy a románok és magyarok által is követelt régió jövőjéről alaposabb elemzés után döntsenek. Ezt támogatta egyébként a francia külügyminiszter is. A szovjetek ugyanakkor hallani sem akartak erről, és ezt az álláspontjukat képviselték az 1945 őszét követő külügyminiszter-helyettesek 1946 áprilisi egyeztetésein és a Külügyminiszterek Tanácsának májusi vitáin is. Az előbb elenyésző francia, a mérséklődő brit, és a tavaszra magára maradó amerikai álláspont miatt 1946. májusában már arról hoztak döntést, hogy minden határszakaszon a trianoni határok állíttatnak helyre.
A magyar kormány a magyar álláspont bemutatása érdekében minden érintett nagyhatalommal tárgyalt 1946 áprilisa és júniusa között. A magyar delegáció első útja Moszkvába vezetett. A fogadtatás szívélyes volt, a román-magyar jövőbeni határral kapcsolatban a magyar fél egy maximális – 22 ezer km-i – és egy ennek feléről – azaz 11 000 km2 – szóló koncepciót mutatott be, amit a szovjetek nem elleneztek. Holott a Külügyminiszterek és helyetteseik ülésein ezt kategorikusan elvetették és a jövőbeni magyar-román határ vonala nagyrészt eldöntött volt már ekkorra. A tárgyalások emellett nem voltak teljesen eredménytelenek: 1948 végéig – több lépcsőben – összesen 600 ezer magyar hadifogoly térhetett haza a Szovjetunióból és csökkentették az ország jóvátételi kötelezettségét is. Washingtonba a magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc vezette delegáció, június 8-án érkezett meg. Az amerikai tárgyalások a moszkvaihoz képest sokkal őszintébbek voltak. Az amerikaiak közölték, hogy az „erdélyi kérdés” a szovjetek akaratából alakult úgy, ahogy alakult, és ha ugyan újra felvetnék a szovjetek a határok kérdését, támogatnák a magyar álláspontot, de ennek amerikai felvetésétől elzárkóztak. A magyar delegáció június végi londoni tárgyalásai sem jártak sikerrel. A britek korrekt módon ismertették a háború utáni terveiket és kiemelték ők is a szovjet fél hajthatatlanságát, amiért a határok kérdésének újratárgyalását teljesen értelmetlennek találták. Nem sikerült elérni azt sem, hogy a határon túli magyar kisebbség helyzetének a javítása érdeképen a britek figyelmeztessék a cseheket, vagy lépéseket tegyenek a felvidéki magyarokat ért üldöztetések leállításának irányába. De nem kapták meg a kért garanciákat az erdélyi magyarok autonómiájára vonatkozó kívánsággal kapcsolatban sem. Aligha véletlen hát, hogy az eddigi kudarcoknak köszönhetően június 25-én a francia fővárosba már egy teljesen reménytvesztett és hitehagyott magyar delegáció érkezett. A párizsi tárgyalások a korábbiakhoz hasonlóan nem jártak eredménnyel.
A békekonferencia 1946. július 29-én kezdődött. A magyar delegációt vezető Gyöngyösi János külügyminiszter ugyanakkor mintegy 22 ezer km2 igénylésével területi követeléseket fogalmazott meg és Székelyföldnek autonómiát kért. Törekvései, annak ellenére, hogy utóbb mérsékelte azokat, nem jártak sikerrel: a végleges határokról döntő szeptember 5-i ülésen a trianoni határokat állították helyre. Ezen ráadásul a csehek kérésére még annyiban módosítottak, hogy Pozsonnyal szemben a Duna túlpartján 3 települést – Dunacsúnt, Horvátjárfalut és Oroszvárt – Csehszlovákiához csatoltak. A békeszerződés súlyos szankciókat rögzített: a magyar hadsereg létszámát 65 ezer főre maximálta, Magyarország 300 millió dolláros kártérítést volt köteles fizetni a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának együttesen. Ugyanakkor a szerződés rendelkezett arról, hogy 3 hónapon belül Magyarországot a fegyveres erőknek el kell hagyni, igaz, a Szovjetuniónak fenntartotta a jogot, hogy az ausztriai megszállási övezetben tartózkodó csapataival való kapcsolat fenntartására hivatkozva ettől eltekintsen.
Gyöngyösi János, külügyminiszter a párizsi békekonferencián elmondott beszédében így fogalmazott: „Mint legyőzött nemzet képviselője, de egyszersmind mint az emberiség jövője miatt aggódó ember, először is két megjegyzést szeretnék tenni: ha a békeszerződés a háború befejezése, tehát szükségszerűen súlyos következményei vannak a legyőzöttek számára, ugyanakkor azonban a jövő alapja is, új kezdet, eszköz arra, hogy kiküszöbölje a feszültséget okozó körülményeket, hogy lehetővé tegye az elpusztított országok újjáépítését, a sokat szenvedett népek felemelkedését és a szétzilált nemzetközi élet helyreállítását. A békeszerződés világos hatás a múlt és jövő között. Mindnyájunk érdekében figyelembe kell tehát venni a múlt hibáinak felszámolását és egy jobb jövő megalapozásának feltétlen szükségét. A békeszerződések megtorló elemeinek egyensúlyban kell tehát lenniük az építő lehetőségek biztosításával.” Az, hogy a „jobb jövő megalapozása” és az építkezés komoly feladatokkal jár, sejthető volt. Szekfű Gyula, aki a Horthy-korszak fő történetpolitikai ideológusának szerepétől eljutott addig, hogy a háborút követően moszkvai nagykövetséget vállalt, így fogalmazta meg Magyarország háború utáni feladatait: „ezek után pedig egyszersmindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának. Magyarországnak csak egyetlen kívánsága lehet, a nálunk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük.”
A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a Külügyminisztérium épületében. Illyés Gyula a szerződés aláírását így örökítette meg: „[…] Gyöngyösi leült az asztal elé. Csak a kezét láthattam, az elmozdult térdek és könyökök ágsűrűjéből. Saját töltőtollát vette elő, írni kezdett. Mintha hirtelen vihar tört volna ki, mintha az ég minden tájékán száz és száz villám villant és ismétlődött volna: a világító készülékek egymás hegyén-hátán csapták erre a kézre vad fényüket. Ez a vihar azonban dörgéstelen volt. Csak a felvevőgépek monoton rokkasuhogása hallatszott. Az embernek arra kellett gondolnia, vész nélküli lesz-e ez a vihar előtti pokoli villámjáték, az embernek a távoli magyar tájakra kellett gondolnia, bár egy csattanás nélkül vonulna el fölöttük a vész, immár örökre. A kéz megfeszült, a megfeszültség nyugalmával rótta a betűket. Az utolsónál, az s-nél (mert Gyöngyösi János magyarul írta alá a nevét), hirtelen megrándult, széles kanyarodást tett. Befejeződött.”
Ma nem a trianoni, hanem a párizsi békeszerződés van érvényben. Ahogy ez köztudott, ez sem lett igazságosabb. Az országban egyre erőteljesebb kommunista térnyerés következett be. Kezdetét vette a hazai németek – és folytatódott a határontúli magyarok – kálváriája is. A következő éveket határon túli magyarokat ért sérelmek, át- és kitelepítések, reszlovakizáció, adminisztratív elnyomás és hontalanság kísérte. A határon túli magyarokat ért atrocitások mellett a trianoni és a párizsi békeszerződés igazságtalanságairól a Rákosi-korszaktól kezdve évtizedekig nem lehetett beszélni.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 297–305.
Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.
Horváth Péter: Az 1946-os párizsi békekonfeencia
A csehek eredetileg 7 falvat követeltek, hamis információt adva a szövetségeseknek. Mikor Rakovszky György altábornagyot mint szakértőt hallgatták meg, ő megcáfolta a cseh követeléseket, s mikor azok még tovább hazudtak, akkor katonai térképeket mutatott be az I.VH. előttről, melyeket cseh térképészek készítettek. Ezután a csehek már nem tudták a hazugságaikat tovább csaholni. Így maradt meg négy falú Hazánknak‼