A következő 5 hét alatt , a kalendárium rovatunk keretében az 1956-os forradalom és szabadságharcunk érdekes és kevésbé ismert részleteibe nézhetünk bele. Talán ezek is hozzásegítenek minket, fiatalabb nemzedéket az akkori eseményekbe való jobb belátásába és azoknak a megértésében . Ma a forradalom és szabadásgharc, történelmi előzményeit boncolgatjuk  − Radics Géza leírásából tallózva amelynek címe “ A zsarnokság vérrel és könnyel áztatott négy éve “.

Minden forradalomnak és szabadságharcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek nem ok nélkül kockáztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előzményeit is ismerjük, amelyek kibontakozásához vezettek. Igen, kibontakozásához és nem kirobbanásához. Tudni kell ugyanis, hogy forradalmak és szabadságharcok csak ott jöhetnek létre, némi eséllyel, ahol egy bizonyos fokú szólásszabadság is van. Teljes zsarnokságban történhet egy lázadásszerű helyi robbanás, amelynek esélye sincs a széleskörű kiterjedésre, mert a hatalom könyörtelenül elfojtja. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc gyökerei ama folyamatban keresendők, amely Sztálin halála után vette kezdetét a szovjet zsarnoki birodalomban.

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a magyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kommunisták az 1947-es választásokon sok csalással – a kék lapokkal ott is annyiszor szavaztak, ahányszor akartak – megkaparintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását. A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellenségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatáborokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósítása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. A magánvagyont elkobozták, és állami tulajdonba vették. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték. A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztották, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátástalanságba és reménytelenségbe űzött parasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy nagyon egyszerűen már nem volt mit beszolgáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

1945 februárjában, amikor az ország nagyobb része már szovjet megszállás alá került, a magyarországi kommunista helytartói létrehozták a Politikai Rendészeti Osztályt, mely az év végéig volt hivatalban, majd átvedlett a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya, ÁVO néven ismert hírhedt karhatalommá, mely a belügyminiszter alatt működött. 1948-ban új nevet adtak ennek a szervezetnek, s mint Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) működött tovább. Országszerte, az ÁVH parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető, vagy rendfenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek” nyilvánítottakkal számolták egy sorba. Amikor ezekből kifogytak, sorra kerültek a munkások és az általuk földhöz juttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, melyet korábban a kommunistáktól kaptak, és nem akartak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok egy részének (csendőrök, katonatisztek, rendőrök és hadbíróknak) sem, mert „hazatérésük” után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.

avh

1953 június 13-án és 16-án egy kihallgatásra  került sor a Kremlben. Szovjet részről 13-án  Molotov, Hruscsov mellett részt vett Lavrentyij Pavlovics Berija,  az akkori belügyi és állambiztonsági miniszter, míg 16-án Kiszelevvel és Bojkoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.[5 Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához így őt kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának, amint a későbbiekből kiderült, ez hiba volt.

Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Új Kurzust” Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, és a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének. Ez, ha másért nem is, már csak azért a csodával volt azonos, mert 1952-ben, még Sztálin életében Nagy Imre „begyűjtési miniszter” volt, aki a padlásokat felsepertette. A kényszermunkatáborok felszámolása mellett, részleges vagy teljes amnesztiát adtak a politikai foglyok egy részének, megkülönböztetett figyelembe véve a meghurcolt és elítélt kommunistákat. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták. Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak eltávolították, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt , így a Kremlből nem akadályozták Nagy Imrét. Nagynak közgazdász képesítése volt, és öregségére a magyarsága is egyre inkább ébredezett, míg Rákosi a véreskezűséggel tűntette ki magát.

Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, majd vonakodva ugyan, de beleegyezett. 1954. május 5-én megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták. A helyzet azonban nem javult, s mert az „új kurzus” sem hozta meg a várt eredményeket – legalábbis a moszkvai elvtársak szerint –, ezért a magyarországi vezetőket 1955. január 8-ra újra a Kremlbe rendelték. Ez alkalommal a fejtágítón már Nagy lett a főbűnös, s mert nem volt hajlandó önbírálatot gyakorolni, és nem volt hajlandó beismerni hibáit sem, sőt lemondással fenyegetett – ami elfogadhatatlan vakmerőségnek számított a bolsevik gyakorlatban, merénylet a rendszer ellen – ezért a mindenható párt legveszélyesebb ellenségévé lépették elő így legnagyobb támogatója, Malenkov is ellene fordult. Április végére kiszorították minden tisztségéből, sőt a pártból is kizárták. Rákosi és ötös fogata (Rákosi, Gerő, Hegedűs, Farkas és Révai) ismét teljhatalmú úr lett. Megkezdődött az erőszakos visszarendeződés úgy az ipar, mind a mezőgazdaság területén. Többtízezer parasztot hajtottak a termelőszövetkezetekbe. Az életszínvonal egyre mélyebbre süllyedt, és általános volt az elégedetlenség. A pártfegyelem azonban fellazult. Magyarország elindult a forradalom kibontakozása irányába. Nagy Imre gazdaságpolitikájának számos támogatója volt a párton belül, sőt a Központi Bizottságban is akadt egy-kettő. Azonban, sztálini módszer alkalmazására Rákosi nem kapott engedélyt Moszkvából. Nem, mert Moszkva ebben az időben már olajfaágat lengetett a jugoszláv zsarnok, Tito orra alatt, és a Nyugattal való „megbékélés” is jó vágányon haladt. Tudni kell, hogy a nép széles rétege nem tudta, hogy mindez miért történik.

apart
Rajk László, Gerő Ernő, Kossa István, Kovács István, Kádár János, Rákosi Mátyás, Révai József és Nagy Imre (b-j)

Ahhoz, hogy a magyarországi események érthetőbbek legyenek, szükséges a moszkvai fejlemények áttekintése is. Sztálin halála után a szovjet felső vezetőinek egyik legnagyobb aggodalma és igyekezete volt, hogy közülük egyik se kaparinthassa meg a korlátlan hatalmat. A zsarnok huszonnégy éves uralkodása alatt a szovjet belügynek hat vezetője volt. Egy se halt meg természetes halállal..  Az előzőekben szó esett Berijáról, akit annak ellenére, hogy ő volt a belügy vezetője, tehát az ő kezében volt a hatalom, mégis 1953. június 26-án letartóztatták, aztán koholt vádak alapján még azon év decemberében ki is végezték. Berija eltávolítása után Malenkov lett a miniszterelnök, majd 1953. szeptember 13-án Nikita Hruscsovot választották meg a Szovjet Kommunista Párt első titkárának. Malenkov Berijához hasonlóan látta a gazdasági tennivalókat, melyet Hruscsov és a többiek is elfogadtak, és közös megegyezés, döntések alapján kormányoztak.

Nos, e vezetőség új alapokra kívánta helyezni a Szovjetunió és a csatlós országok viszonyát, valamint a Nyugattal is a megegyezés lehetőségét kereste. E képletbe Jugoszlávia is beletartozott. Amint tudjuk Josip Broz Tito a maga útját kívánta járni, és 1948-ban függetlenítette magát Sztálin „atyáskodásától”. Támogatásért a Nyugathoz fordult, így lett a kommunista zsarnok „Amerika láncos kutyája”, melynek hirdetésében az egyik főkolompos Rákosi volt, aki Rajk Lászlót koncként dobta be a „szent” ügy érdekében, akit jó viszony fűzött Titohoz. Rajk, mint belügyminiszter az ÁVH alapítója volt. 1948-ban külügyminiszter lett, és 1949-ben kémkedés koholt vádja alapján letartóztatták, még abban az évben ki is végezték. A vád előkészítésében Rákosi és Kádár személyesen is részt vett. Kádár Rajk kivégzésén is jelen volt.

A Szovjetunió és a Nyugat viszonya is fokozatosan enyhült, bár nem volt zökkenőmentes, enyhén szólva sem. Esetenként e folyamatot a Nyugat egyik-másik határozata is megnehezítette. Ilyen volt például 1954 késő őszén, amikor Amerika elhatározta Nyugat-Németország felfegyverzését. Hruscsov szeptemberben még a kereskedelmi áruk hatásos termelésének híve volt, „de decemberre, miután Nyugat-Németország felfegyverzése közzé lett téve, megváltoztatta véleményét, és a nehéziparra fektette a hangsúlyt.  Moszkva tehát a Nyugat eme lépésére azzal válaszolt, hogy felfokozta fegyverkezését. Ismét a nehéziparra fektette a főhangsúlyt. Ez okozhatta Nagy Imre kiebrudalását 1955 januárjában és az „új kurzus” felszámolását, valamint Malenkov lefokozását és Hruscsov előretörését. Amerika e lépését már csak azért is nehéz megérteni, mert ebben az időben a megszállócsapatok – szovjet, amerikai, angol és francia – Ausztriából való kivonásának tárgyalása jó úton haladott. Elképzelhető, hogy a fegyvergyárosok a katonaság leépítésében nem sok üzletet láttak?

1955. május 9-én Nyugat-Németországot bevették a NATO-ba, melyre a szovjet válasz a Varsói Szerződés volt öt nappal később, május 14-én. Mindennek ellenére megszületett az egyezmény a megszállócsapatok Ausztriából való kivonásáról – amelyet 1955 decemberére be is fejeztek –, valamint a 9626 német hadifogoly hazabocsátásáról. A magyar hadifoglyok és 1200 politikai fogoly, valamint a kényszermunkatáborokban sínylődők tízezrei is ekkor szabadultak. Moszkvát nagyon zavarhatta, hogy Nyugat-Németországot bevették a NATO tagállamai közé, ezért Hruscsov kereste a lehetőségét, hogy az ezzel keletkezett veszélyes katonai és politikai helyzetet valahogy orvosolja. 1955. szeptember 8 és 14-e között fogadta a nyugat-német kancellárt, Konrád Adenauert.

Nagylépésekben így érkeztünk el 1956 sorsformáló, eseményekben gazdag évéhez. Február 14-e és 25-e között tartotta a Szovjet Kommunista Párt a XX. Kongresszusát, amelyre csak a párt kiváltságos tagjai és a csatlós-országok vezetői kaptak meghívást. A kongresszus végén a lényegről, a legfőbb eseményről nem nyilatkozott senki. A magyarországi elvtársak is a legnagyobb csendben tértek haza. Volt okuk az aggodalomra. De amint, hol az egyik, hol egy másik magas rangú szovjet politikusból kibuggyant egy-egy kurta megjegyzés, melyek némi betekintést adtak a történtekbe, Hruschov egyenesen már a sztálinizmus teljes felszámolását célozta meg beszédében, amely nagyon élesen hasított a magyarországi pártvezérek elvtársi öntudatába. Hruscsov beszélt a személyi kultusz (sztálinizmus) bűneiről, az 1937-es vérengzésekről, amikor a kommunista párton belüli „tisztogatás” kb. 750 000 elvtárs életét oltotta ki, amiért mindnyájuknak bocsánatot kell kérni, mert ők maguk is, a bűntettnek részesei voltak, hangoztatta a párt első titkára. (Hruscsov beszédét 30 évvel később hozták nyilvánosságra.)

A 750 000 kommunistának pedig azért kellet meghalni, mert ők voltak az I. Világháború után létrejött szovjet-német szövetség érintett tisztségviselői. A gazdasági és politikai ügyek kezelői. A szovjet katonatiszteket német katonatisztek képezték ki. Miután az Egyesült Államok-kormánya elhatározta a Németország elleni háborút, a nagy terv érdekében 1936-ban keleti szövetségest keresett. Roosevelt elnök azt ígérték Sztálinnak, ha felbontja Németországgal kötött szerződéseket, akkor az USA minden károsodást, kiesést pótol. Igen ám, de mi legyen az esetleges németbarát tisztviselőkkel és tisztekkel? Sztálin a biztosra ment! Kiadta a parancsot! Hruscsov és társai elvégezték a mészárlást.

 

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.