1956-ban Magyarországon Nagy Imre és az „új kurzus” hívei ismét erőre kaptak. A kommunista párton belül a bomlási folyamat felgyorsult. Nem lehetett az ellenfeleket, a kissé másképpen gondolkodókat elsüllyeszteni, sőt még az esetleges kiközösítésük is gondot okozott. Az Irodalmi Újságban pedig egyre bátrabban szólaltak meg a Nagy-párti, vagy másképp gondolkodó kommunista írók, akik célja nem a rendszer megváltoztatása volt, hanem annak emberibb arcra való pofozása. Valójában, a kommunista párton belül a sztálinisták és a „népinek” mondhatók néztek farkasszemet egymással. Ilyen irányzattal indult a Petőfi Kör is, amely március 17-én tartotta első fontos gyűlését. A június 27-i gyűlésükön mintegy 5000-6000 ember vett részt, és egyre keményebb hangon bírálták a kommunista párt sztálinista szárnyát. A hallgatóság részéről felvetődött Trianon és a Magyarországot megszálló szovjet csapatok és a nyugati határzár lebontásának kérdése is Június 30-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága elítélte a Petőfi Kör (kommunista) pártellenes – valójában sztálinista ellenes – magatartását és felfüggesztette. A lavina azonban megindult, és egyre nagyobb erővel sodorta el az útjába esőket. Július 18-án „egészségi állapotára” hivatkozva „lemondott” Rákosi. Valójában a Kreml váltotta le a Magyarországon tartózkodó Mikoján vezényletével. A párt első titkára Gerő Ernő lett, míg Hegedűs András maradt a miniszterelnöki tisztben. Ez csak újabb olaj volt a tűzre, de a szovjet elvtársak úgy gondolták, ha a pirosászt felcserélik tökászra, akkor a viharzó tenger lecsendesül. Az egyre felhevülő társadalmi események kizárólag Rákosi „hibáiból” táplálkoztak, mondogatták egymásnak. Nem voltak hajlandók szembenézni azzal a ténnyel, hogy a véreskezű zsarnok által elkövetett „hibáknak” maguk is bűnrészesei voltak, és az elégedetlenség nem kizárólag a „vezír” ellen irányult. Jól látták ezt, mert Jurij Andropov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete ezt írja augusztus 29-i jelentésében: A jugoszláv elvtársak nem kendőzik el a tényt, hogy nincsenek megelégedve Gerő a MMP KB-ba főtitkárrá való jelölésével.

A magyarországi elvtársak aggodalmáról a következőt jelenti:

A MMP vezetősége által elkövetett hibák vezettek némely párttag mai komoly elégedetlenségéhez. Mindenekelőtt, a párt aktivistáit az aggasztja, hogy Rákosi elvtárs személyi kultusza, kedvező körülmények között újra életre kaphat, és a tisztességes kommunisták üldözése ismét megkezdődhet.”

petofi-kor
Petőfi Kör

Az Ausztriából kivont szovjet csapatok kapcsán többen és többen hangoztatták a magyarországi kivonulásuk szükségességét is. 1956 tavaszán/nyarán lebontották a jugoszláv-magyar határon a műszaki határzárakat. Sor került az osztrák-magyar határzár lebontására is, melyet szeptember 19-én fejeztek be. Idézet egy  Hruscsov körlevéből, mely szerint a kelet- és nyugatnémet kormányok Németország egyesítéséről tárgyaltak. Ezek olyan tények és események voltak, amelyeket nem szabadna a szőnyeg alá seperni. Márpedig pontosan ez történik. Sztálin halála után elindult a szovjet rendszer újjáépítése, mely jó irányban haladt, de érzelmeink nem engedik, hogy e tényt képesek legyünk tényszerűen feldolgozni, mert szabadságharcunkat vérbe fojtották. Magyarország 56 nyarán, vagy legalábbis a nagy városok olyanok voltak, mint egy felbolydult méhkas. Szinte minden nap történt valami. Valami felemelő. Az a hír járta, hogy a szovjet csapatokat hazánkból is kivonják. Erre utalhatott Berija is 1953-ban, mikor azt mondta Rákosinak: „A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre.” Tele voltunk ujjongással, várakozással!  Hogy ez miért nem történt meg, vagyis miért nem történhetett meg arra később visszatérünk.

Tehát mikor kezdődött el az erjedés a magyar társadalomban, amely végül is az október 23-i forradalomba torkollott? Tehetnénk föl a kérdést. Vannak történészek, akik az erjedés kezdetét 1945-ben, a bolsevik mitológiában felszabadulásnak nevezett esemény környékén keresik. Mások az 1953-as Rákosi Mátyás–Nagy Imre miniszterelnök-cserétől – illetve ezt megelőzően Sztálin halálához kötve – számítják a forradalom erjedését. Míg megint mások a változás pillanatát 1956 nyarának eseményeiben vélik megtalálni. A különböző felfogások mögött komoly szemléletbeli különbözőségek húzódnak meg. Vannak történészek, akik a történeti folyamatot a politikai változások tükrében szemlélik, míg mások a társadalomban lezajló látens folyamatok vizsgálatát helyezik előtérbe, amelyek nem mindig esnek egybe a politikában megmutatkozó látványos, időnként robbanásszerű változásokkal.

xx-kongresszus
XX kongresszus

1956 februárja, az SZKP XX. kongresszusa s az ott elhangzó hruscsovi titkos beszéd, s ennek hatására a magyar kommunista párton belül újra fellángoló hatalmi harc, úgy tűnt, Nagy Imre és hívei erkölcsi győzelmét jelenti. Ennek alapján vallja sok történész, hogy a magyar ’56 gyökerei a XX. kongresszushoz nyúlnak vissza, amelynek előfeltétele Sztálin halála volt. Ha a magyar kommunista párt történetét a magyar társadalom történetével azonosítjuk, az állítás még igaz is lehetne. Ha ezt a tételt elfogadnánk, el kellene fogadnunk azt is, hogy az 1956. évi nyári, majd őszi lengyel események s a magyar ’56 törekvései a szocializmus megreformálását célozták. Vagyis azok az egyszerű emberek, akik Pozna¬ban vagy október 23-án Budapesten az utcára mentek, későbbi, ’68-as terminológiával élve: az emberarcú szocializmus győzelméért tüntettek, majd fogtak fegyvert. Ez a felfogás azt feltételezi, hogy 1945 és 1956 között a lengyel, illetve a magyar társadalomban alapvető változások mentek végbe, s a lengyel párt, illetve a MDP politikájának hatására valóban megindult a két társadalom a szocialistává válás útján. Kinek-kinek magának kell eldöntenie azt a kérdést, hogy egy társadalom el tudja-e fogadni a totális terrort mint eszközt, s ezt az ellene irányuló terrort, mint kikerülhetetlent, a maga érdekének vallja-e.

Lori Az 1945–1956 közötti lengyel és magyar tíz év ezt a tételt aligha igazolja. Épp azért kell a tízéves előzményről s azon belül a permanens terrorról részletesen beszélni, hogy világossá váljék: a Rákosi–Sztálin-féle kommunista terror tíz éve után egy társadalom, amelynek csupán töredéke „revizionista kommunista”, nem azért megy az utcára, hogy azokat ültesse a hatalomba, akik az ellene irányuló terror részesei voltak. Viszont együtt megy velük, mert ettől a politikától elfordultak. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov 1956 nyarán meglátogatta a Székesfehérvárott állomásozó szovjet Különleges Hadtestet. Andropov ott világosan megfogalmazta, hogy a magyar helyzet további éleződése esetén sor kerülhet egy esetleges szovjet katonai beavatkozásra. Andropov feltételezhette azt is, hogy az osztrák békeszerződés, modellként funkcionálhatott Nagy Imre gondolkodásában. Andropov azzal is tisztában volt, hogy a magyar belpolitikai válság nem lokális válság. Hiszen folyamatosan érkeztek a hírek Lengyelországból, Kelet-Németországból, 1956-ban Bulgáriában sor került a Cservenkov–Jugov miniszterelnök-cserére stb. A válság tehát nem lokális, hanem a szovjet hódoltságra kiterjedő általános politikai válság volt, s ez felkeltette a Nyugat érdeklődését is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a szovjet hódoltságban az újabb politikai válságot az 1953-as mintára ismét Moszkvából vezérelt személycserékkel kívánják túlélni. Csakhogy amíg azt a folyamatot 1953-ban a szovjet politbüro vezényelte le, 1956-ban az újabb személycseréket már nemcsak és nem kizárólag a Kremlben határozták el, hanem a társadalmak követeléseit is figyelembe kellett venni. Ez történt Lengyelországban, s október 23-ról 24-re virradóan Magyarországon is.

yurij-andropov
Yurij Andropov

Jövő héten folytatjuk, közeledvén a forradalom kitöréséhez. Akkor is sok érdekességre majd derül fény.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.