Az előző két adásunkban már elkezdtük, azt a műsorváltoztatást, amelyben az októberi hónap adásaink kalendáriumi rovatunkat arra használjuk fel hogy az 1956-os forradalom és szabadságharcunk érdekes és kevésbé ismert részleteibe nézhessünk bele. Talán ezek is hozzásegítenek minket, fiatalabb nemzedéket az akkori eseményekbe való jobb belátásába és azoknak a megértésében. Ma is ebben a szellemben folytatjuk a forradalom kirobbanásához vezető utak feltárását és azoknak a tényszerű ismertetését, a teljesség igénye nélkül.
A cikkíró szerint, amelyet a Szittyakürt folyóiratban jelentetett meg és amelyből az előző két részben is e témát jártuk körül, szerinte 1945. április 4-től az egyre fokozódó kommunista terror hatására a társadalom döntő többsége – s ezen belül az 1953-tól egy fizikai létében is fenyegetett, a hatalom közvetlen gyakorlásából kiszorult kommunista kisebbség – egységesen szembefordult a rákosista bolsevik hatalommal. A forradalmat megelőző évtizedben ugyan a konfrontációs hajlam permanensen jelen volt a társadalom egyre növekvő hányadában, de szervezettség híján nem csúcsosodhatott ki sem nagyszabású demonstrációban, sem tüntetésben, még kevésbé felkelésben. Más egyéb – például a jobboldalon belüli politikai ellentétek – miatt már csak azért sem, mert Sztálin haláláig a diktatórikus gépezet a szovjet hódoltság egész területén készen állt az azonnali és hatékony visszacsapásra.
Kriszta 1953 után, részben a szovjet–jugoszláv viszony változásának hatására, a szovjet utódlási harcok közepette, az osztrák békeszerződés visszfényében a hódoltság területén a diktatúrák meggyengültek, s így nyílott mód rövid időn belül kétszer is a rendszeren és hatalmon belüli fokozatos elitcserére. Ezt a nyugati hatalmak, s benne a történelem eseményei által megosztott magyar emigráció is, az enyhülés és a lehetséges együttműködés jeleként értelmezte. Az első esetben – 1953-ban – Magyarországon ezt a cserét még Moszkva vezényelhette le. Ekkor még a hatalmi eliten belül történt változás időleges megkönnyebbülést hozott a társadalom nem kommunista többsége számára is. Az 1955-ös magyarországi visszarendeződés tehát sértette az úgynevezett revizionista kommunisták s a társadalom nem kommunista többségének érdekeit is. Ez a restaurációs kísérlettel egybekötött érdeksérelem hozta létre a különböző ideológiájú és érdekű csoportok érdekazonosságát, s ennek a közeledésnek lett a szimbóluma Nagy Imre. A tét pedig nem volt kisebb, mint Rákosi és csoportja távozása a hatalomból.
Ez a sajátos érdekazonosság 1956 őszén már szervezeti keretek formájában is megmutatkozott. Ekkorra már megerősödött az ellenzéki kommunista Petőfi Kör, amelynek háromtagú vezetősége viszont jelképezte a szervezeten belüli politikai küzdelmet. A vezetőség egyik tagja akkorra már egyértelműen Nagy Imre híve volt, a másik egy doktriner Rákosi-hívő, aki a forradalom idején gyáván remegve a Parlament alagsorában bolyongott, majd a forradalom és szabadságharc után a megtorlások egyik legfontosabb vezéralakja lett, a harmadik pedig ugyan a Nagy Imre-vonalhoz húzott, de november 4-e után kiegyezett a Kádár-rendszerrel. 1956 októberében azonban alakult egy másik, ugyancsak Nagy Imrét favorizáló szervezet, amelynek a jelentőségét a mai napig sem becsüljük meg igazán. Ez a szervezet a szegedi indíttatású s az egész ország egyetemista mozgalmait összefogó MEFESZ volt. A MEFESZ fogalmazta meg az október 23-án legendássá vált 16 pontot. Bár ők maguk is a kommunista Nagy Imrét követelték a miniszterelnöki székbe, általános céljaik nem a szocializmus megreformálására, hanem a polgári demokrácia alapjainak lerakására irányultak. Amikor tehát október 23-án a budapesti tömegek a lengyel események hatására a MEFESZ szervezésében, a Petőfi Kör politikai irányításával az utcára özönlöttek, szinte kizárólag csak a közvetlen célban, a rákosista vezetés eltávolításában voltak közös nevezőn.
A hangadó kisebbség – az ún. revizionista kommunisták – a tüntetés céljaként a Rákosi-utód Gerő leváltását s Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését akarták elérni. Ebből következik az is – s ezt az események igazolták is –, hogy a Petőfi Kör szellemi irányítói október 24-től, tehát Nagy Imre kinevezése után a forradalom továbbfolytatásának már nem látták értelmét. Számukra a reformból forradalomba való átmenet már nem volt a program tartozéka. A Petőfi Kör programját és célkitűzéseit a tüntető tömeg már október 23-án este meghaladta. Ennek az estének volt egy politikai értelemben vett szimbolikus pillanata. A tömeg követelésére este kilenc óra körül végre megszólalt a Parlament erkélyéről Nagy Imre. Beszédét az „elvtársak” megszólítással kezdte. A téren szorongó közel 200 ezer fős tömeg zöme – szociológiai értelemben véve óriási reprezentáció – szinte egyhangúlag hördült fel: nem vagyunk mi elvtársak. Ez a reakció világossá tette minden értő számára, hogy a nép még csak tévedésből sem valamifajta megreformált szocializmusért ment ki az utcára tüntetni.
Nagy kérdés – és soha meg nem válaszolható –: ha 24-re virradólag nem jelenik meg Budapest utcáin a szovjet katonai erő, s a nép maga dönthetett volna sorsáról, merre és meddig fejlődtek volna az események. A szovjet beavatkozás azonban megtörtént, ami egyben azt is jelentette, hogy a kibontakozó forradalom egyik pillanatról a másikra szabadságharccá változott. Budapest a harcok színhelye lett, s a forradalmat szülő társadalompolitikai kérdések, amiket Szabó Miklós is megfogalmazott a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen elmondott felszólalásában, háttérbe szorultak az agresszor elleni harc kérdése mögött.
A magyar forradalom és szabadságharc egyik legbonyolultabb kérdésével állunk szemben. Az új miniszterelnök, Nagy Imre és az őt hatalomba követelő társadalom viszonyának kérdéséről van szó. Nagy Imrének – mint a politikai szféra abban a pillanatban legfontosabb emberének – október 24-től két problémával kellett szembenéznie. Kezelnie kellett a szovjet–magyar viszonyt, méghozzá olyan helyzetben, amikor a szovjetekkel való szembefordulás nemcsak addigi életének megtagadása lett volna, hanem szakítást és azonnali háborút is jelentett Magyarország és Szovjetunió között. Ugyanakkor párbeszédet kellett folytatnia az őt hatalomba követelő társadalommal, amely viszont barikádokat emelve, a kezében fegyverrel harcolt már 24-én éjszaka a miniszterelnök alá tartozó belügyi csapatokkal és az őket támogató szovjet egységekkel. A dilemma lényege világos volt: a magyar belügyi csapatok annak a kormánynak a csapatai voltak, amelynek Nagy Imre volt a miniszterelnöke, s azokkal szemben használták fegyverüket a kormány védelmében, akik a miniszterelnököt a hatalomba követelték. S hogy még keservesebb legyen a miniszterelnök leckéje: egy-két nap elteltével Nagy Imrének azt is tudnia kellett, hogy vidéken, ahol a tüntető nép fegyvertelenül állt szemben a fegyveres kormányerőkkel, az ő csapatai lőnek az őt „tegnap” még kormányra követelő tüntetőkre. S látnia kellett azt is: ha nincs a bolsevik diktatúra által létrehozott tanácsrendszer mögött fegyveres erő, a bolsevik állam e fontos szervezetei úgy dőlnek össze, mint a kártyavár.
Ezek az ellentétek, akár kül-, akár belpolitikai jellegűek, könnyen belátható: nem a Nagy Imre–Rákosi-vita s nem a XX. kongresszus problémáinak a következményei. Egy évtized gúnyanyaga kapott lángra. Hiszen a magyar forradalom egyik legfontosabb ismérve épp az – s ez ellentmond mindenfajta szocialista teóriának –, hogy vidéken, ahol nem folyt fegyveres harc, az önkormányzati típusú szervezetek létrehozásával egyik pillanatról a másikra végbement a polgári célkitűzéseket megfogalmazó társadalmi forradalom. Vagyis a vidéki Magyarország négy nap alatt megteremtette az alulról felfelé építkező, önkormányzatra épülő államot. A fővárosban kibontakozó fegyveres szabadságharc tehát, amelyet az egész ország támogatott, a nemzeti függetlenség visszaszerzésének követelését, a vidéki Magyarország önkormányzati típusú felépítése pedig a polgári demokrácia megteremtésének a polgári igényét jelentette. A forradalom jellegéről, a kezdetek forrásvidékéről évtizedeken keresztül nem lehetett Magyarországon tisztázó vitát folytatni. Pedig az igazi kérdések és néha válaszok már 1956 decemberében megfogalmazódtak. Vámos Imre írta 1956 végén: „Külföldi megfigyelők, szakértők és okoskodó »kremlinológusok« Sztálin halálával meg a huszadik pártkongresszussal magyarázzák azt a bomlást, amely a zsarnokság szerkezetében egyre láthatóbb módon megmutatkozott. Nem ismervén a szellem legyőzhetetlen erejét, politikai taktikának és következménynek tekintették azt a jelenséget, ami a valóságban minden forradalom előkészítője: a szellem lázadását. Ez a lázadás már a sztálini időben megkezdődött, a párton kívül és belül egyaránt. Nem véletlen, hogy az a folyamat, amelyet »liberalizálásnak« vagy »olvadásnak« nevezett el a köznyelv, Lengyelországban és Magyarországon indult meg elemi erővel, ahol az irodalom a szabadság és a nemzeti önfenntartás bátor igéit hirdette minden korban.”
Kevésbé patetikusan fogalmazott a cikkíró : „A csökkenő életszínvonal megváltoztatta az ország politikai képét. 1945-ben még a munkás- és agrárproletárok tömegei hittek abban, hogy a társadalmi és gazdasági haladás motorja, érdekeik harcos védelmezője a Kommunista Párt. Ezért kapta a párt az 1945-ös választáson a szavazatok tizenhét és fél százalékát. 1947-ben lényegileg még megtartotta hadállásait, bár ekkor már nemcsak a bizalom játszott szerepet, hanem egyes rétegek, csoportok opportunizmusa is. Ez a helyzet olyan mértékben változott, amilyen mértékben a párt egyeduralkodóvá vált. Lassanként teljesen eltűnt a bizalom, és helyébe a karrierizmus, az opportunizmus és a kényszer lépett. Ez tartotta össze a pártot… A propaganda a nép gondoskodásának és érzületének durva arculcsapása volt. A legreakciósabb rendszerek sem tartották olyan korlátoltnak a népet, mint a kommunista párt, amely állítólag a munkásosztályt képviseli.”
A forradalom kitörésének ezek is okai voltak.
