20. A Horthy-korszak 8. (A külpolitika, revízió 2.)

A hanganyag a vasárnapi élő adás után itt is meghallgatható.

A Felvidék déli sávjának német-olasz döntőbíráskodás által való visszakerülését a magyar társadalom kitörő lelkesedése kísérte. Az eufórikus szólamok közé fals hangok legfeljebb csak amiatt szűrődtek be, hogy sokan voltak, akik elégedetlenek voltak a visszakapott terület nagyságával és még ennél is többre tartottak volna igényt. Ezt a véleményt a politikai elit jelentékeny része – köztük Bethlen István – is osztotta. Az elégedetlen magyar politikusok véleményét Adolf Hitler a revízió előkészítésekor zajló tárgyalásokon azzal szerelte le, hogy kijelentette: „aki enni akar, annak a főzésből is ki kell vennie a részét”. Már eddig is, az 1. bécsi döntés után pedig még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy újabb területi nyereségeket csak Németország segítségére alapozva lehet majd a jövőben elkönyvelni. A magyar politika ezért különböző engedményekkel iparkodott a német fél további támogatását biztosítani. Az Imrédy Béla vezette magyar kormány engedélyezte a német kisebbség náci jellegű szervezetének, a Magyarországi Németek Népi Szövetségének (közkeletű nevén a Volksbundnak) a megalakulását, 1939 januárjában pedig – német biztatásra – kilépett a Népszövetségből. Emiatt a Szovjetunió átmenetileg megszakította a diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal.

A magyar revízió következő célja Kárpátalja visszaszerzése volt, amelynek katonai úton való megszerzéséhez is készültek tervek. Berlin ugyanakkor jóváhagyta, hogy a régió Magyarországhoz kerüljön. Kárpátalja birtokba vétele 1939. március 15 és 18 között zajlott le, akkor amikor Németország gyámsága alatt az önálló Szlovák Köztársaság is megalakult. A visszaszerzett terület nagysága közel 12 ezer négyzetkilométer, amelyen 700 ezer lakosa élt. Ahogy az eseményről a pesti hírlap egyik publicistája beszámolt: „A csekély számú magyar haderő a magas hóval borított hegyek között, zimankós időben az ukrán terroristák kétségbeesett ellenállási próbálkozásait rendkívüli támadó készséggel gyorsan törte meg, s szinte menetrendszerű pontossággal nyomult előre az ezeréves magyar határ felé, ahol a lengyel csapatok testvéri kézfogása várta. A Felföld bércein magyar zászló leng: a honvéd kitűzte a nemzeti lobogót Verecke fölé, s az ősi Kárpátalja hazatért az anyaország örök határai közé.” Az öröm ellenére fontos leszögezni, hogy szemben az első bécsi döntéssel, amelyben a magyar nemzetiség aránya túlnyomó volt, a „visszatért” Kárpátalját nem lehetett nemzetiségi érvekkel alátámasztani. A magyarság aránya a területen mindössze 5–10% volt, a ruszin lakosságé pedig 70–75% közé volt tehető. Ezért volt különösen sajnálatos, hogy az új miniszterelnöknek, Teleki Pálnak nem sikerült az az elképzelése, hogy a visszakapott területnek autonómiát biztosítson.

Csehszlovákia területi „megnyirbálását” és egy német protektorátus alatti bábállam létrehozását követően Németország következő célja Lengyelország lerohanása volt. Annak a fejében, hogy a német csapatok használhassák az észak-magyarországi vasútvonalakat, a maradék Szlovákiát felajánlotta Magyarországnak, amit ugyanakkor a magyar politikai vezetés elutasított. Ebben a hagyományos lengyel-magyar barátság mellett az attól való félelem is húzódott, hogy ezzel a magatartásával Magyarország elveszítené a nyugat – mindenekelőtt Nagybritannia – jóindulatát. Ráadásul miután Hitler magyar segítség nélkül is – ekkor még szövetségesével: Sztálinnal együtt – lerohanta Lengyelországot, Teleki Pál titokban még magyar légiót is szervezett, Magyarország pedig északi határainak megnyitásával tömegesen fogadta be a títezrével érkező lengyel menekülteket.

A hovatovább háborúba sodródó Európát látva kulcsfontosságúvá vált a fegyveres küzdelemre való felkészülés. Ezt szolgálta az egyik korábbi adásunkban említett győri program is, amely öt év alatt egymilliárd pengőt kívánt részben a hadseregfejlesztésre, részben pedig infrastruktúrális fejlesztésekre fordítani. Teleki Pál politikájának az egyik célja politika ugyanakkor a „fegyveres semlegesség” megőrzése volt egészen a háború végéig, emellett a maximális területi revíziót is igyekezett elérni. A közvélemény szemében a legfontosabb területnek – a magyar történelemben játszott különleges szerepe miatt – Erdély számított. Erdély visszaszerzésére 1940 nyarán nyílt esély, amikor Hitler a magyar-román feleket a vitatott területről tárgyalások megkezdésére utasította. A magyar-román egyeztetésekre Szörényvárban (vagy Turnu Severinben került sor), 1940 augusztus 16–24-e között. A magyar delegáció 70 ezer négyzetkilométernyi területet követelt vissza, amelynek viszont román többsége volt. A román álláspont viszont egyedül az erdélyi magyar lakosság kitelepítését illetve a magyar területek autonómiáját javasolta. A vélemények különbözősége miatt – a csehekkel két éve folytatott komáromi vitákhoz hasonlóan – ezek a tárgyalások is eredmény nélkül zárultak. Ismét Németországra és Olaszországra hárult hát a feladat, hogy döntsenek a vitatott területről.

A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hirdették ki. A határozat értelmében Magyarországhoz került 43 ezer négyzetkilométernyi terület 2,5 millió lakossal. Az 1941-es magyar statisztika szerint ennek 52%-a volt magyar, 38%-a román és 10%-a német. Az 1930-as román statisztika szerint ugyanakkor a román lakosság tett ki 49%-ot, a magyarok aránya 38%-ra, a németeké pedig 13%-ra rúgott. A relatív magyar többség ugyanakkor a visszakerült területen egyértelműnek tűnik. Dél-Erdélyben mintegy 400 ezernyi magyar maradt, akik keserűen vették tudomásul a döntést, sok ezren pedig megkezdték az Észak-Erdély visszakerült terültére való átköltözésüket.  Magyarországhoz a döntéssel több mint egymillió román került. Észak-Erdély és a Székelyföld visszakerülését talán még a Felvidékinél is nagyobb eufória kísérte. A fokozatosan birtokba vett területeknek köszönhetően újra Magyarországhoz tartozott Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagykároly és Marosvásárhely. A Kolozsvárra bevonult Horthy Miklós így köszöntötte a kincses város lakosságát az ünnepi dísszemlén: „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar! Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat! Sorsuk felett őrködünk! Ismerem az erdélyi faj kemény, ellentálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az ott felnőtt ifjúságra is, kiket az új sorsfordulón, nagy nemzeti céjaink odaadó szolgálatára hívok fel, a haza és egész Európa javára.”

Az első bécsi döntéstől eltérően a másodikat nem fogadta akkora nemzetközi elismerés. A döntés jogosságát Románia mellett – aki azt rákényszerített diktátumként értelmezte – az Egyesült Államok és Nagybritannia is megkérdőjelezte, így legitimitásához kétségek férkőztek. A Horthy Miklós nevéhez  kapcsolódó kultusz mindenesetre a revíziós sikerek éveiben újabb jelzővel, az országgyarapító kormányzóéval bővült. Annak, hogy Észak-Erdély és a Székelyföld visszatért ára is volt: a Volksbund a német kisebbség egyetlen törvényes hazai szervezetévé válhatott. De ezzel még a német-olasz döntöbíráskodás honorálása nem ért véget: Magyarország belekezdett harmadik zsidótörvénye előkészítésébe, 1940. novemberében pedig csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez is. Az egyetlen olyan szomszédos államnak, amelyre Magyarország még támaszkodhatott Jugoszlávia számított, akinek képviselőivel 1940. december 12-én írták alá a magyar-jugoszláv „örökbarátsági szerződést”, amely nem bizonyult hosszú életűnek. A németellenes belgrádi fordulat miatt négy hónappal később Adolf Hitler Jugoszlávia lerohanását határozta el, és ebben számított a magyar fél aktív részvételére is. A cserébe ajánlott Délvidék visszaszerzése a magyar politikát nehéz választás elé állította: Ha a magyar állam csatlakozik, újra egykor birtokolt terület térhet vissza, a nyugati hatalmak viszont borítékolhatóan Magyarország ellen fordulnak. Ha elutasítja, a nyugat szimpátiáit megőrizheti, a lépés a magyar társadalom előtt lesz nehezen magyarázható, ráadásul kiteszik az országot a német megszállás veszélyének. 1941 tavaszára az önálló magyar külpolitizálás kontúrjai kezdtek végleg elmosódni. Nagyjából ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi-politika, amelyet Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve – egyéb magánéleti bajoktól is indíttatva – öngyilkosságot követett el.

Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot, ezzel tehát Jugoszlávia megszűnt. Másnap, április 11-én, a magyar honvédség átlépte a magyar határt és a szerb fegyveresekkel vívott szórványos csatározásokkal néhány nap alatt elérte a régit is. Sőt, a magyar gyorshadtest német alárendeltségben még ezen is túlment. A katonai akcióért cserébe Magyarország visszakapta Bácskát, a baranyai háromszöget és Muraközt.  A 11, 5 ezer négyzetkilométeren 1 millió harmincezer ember él. Közülük – a magyar statisztika szerint – 39% volt magyar, 19% német és 16% szerb. A szerb statisztika ettől eltért, ők 30%-os magyar arányt és 43%-os délszláv arányt mutattak ki.

Magyarország a többlépcsős revíziós politika következtében visszaszerezte a Trianonban elveszített területek 40%-át. Az ország kiterjedése 93 ezer négyzetkilométerről 172 ezer négyzetkilométerre nőtt, lakosainak száma pedig elérte a 14, 6 millió főt. A visszacsatolt terülteteken élő nagyszámú nemzetiségi lakosság miatt a nemzetiségek aránya az országban 21% lett. Közülül legtöbben a románok voltak, 7,5%-al, a németek 5%-al, a ruszinok közel 4%-al és a szlovákok majdnem 2%-al.

A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta ugyan a Délvidék nagy részét is, és kiteljesítette a revíziót, de elveszítette a nyugat jóindulatát, amit a diplomáciai kapcsolatok megszakítása jelzett. A Nyugat ugyanis – fenyegetései ellenére – nem üzent azonnal hadat, egyelőre Nagybritannia is csak a diplomáciai kapcsolatokat függesztette fel Magyarországgal. A Birodalmi Németország járszalagjára való kerülés, azaz a fegyveres-semlegesség taktikájának totális csődje csak a Szovjetunió elleni június 26-i hadiállapot deklarálásával realizálódott.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 247–252.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Kalligram kiadó, 2009.

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély. 2. kiadás, Budapest, Jaffa Kiadó, 2015.