1941. június 26-án állítólagos szovjet gépek bombázták Kassát. Bár a gépek hovatartozását azóta sem sikerült teljesen megnyugtatóan tisztázni, annyi bizonyos: Magyarország háborús részvételéhez nem fűződött szovjet érdek. A kormányzó, Horthy Miklós ennek ellenére nem sokat várt és már aznap délután döntött, amit másnap a parlament is megerősített. Magyarország és a Szovjetunió között így 1941. június 27-án hadiállapot állt be. Ez azt jelentette, hogy majdnem negyedszázaddal az első világháború utolsó ütközeteit követően Magyarország újra háborúban állt. Magyarország a második világháborúban.
A második világháború már két éve – a Lengyelország elleni 1939. szeptember 1-én indult német támadással elkezdődött. Az ország keleti területeire pedig szeptember 17-étől a szovjet hadsereg vonult be. Lengyelország felosztását a két agresszor az augusztusban kötött Molotov-Ribbentropp paktumban előre eldöntötte. A lengyelek szívós, de esélytelen harcaikat követően szeptember 27-én kapituláltak. A követő évben német csapatok szállták meg Franciaország nagy részét, a szovjetek pedig elfoglalták a balti államokat és Besszarábiát. 1941. tavaszán Németország lerohanta Jugoszláviát és Görögországot, júniusban pedig a Barbarossa fedőnevű támadási tervvel a Szovjetunió ellen fordult.
Azt, hogy Magyarország közvetlenül kapcsolódjon be a háborúba, a németek ekkor még nem kérték. Egy Magyarországra küldött tábornok révén ugyanakkor kinyilvánították, hogy önkéntes magyar hadba lépést szívesen elfogadnának. Ezt ugyanakkor a magyar vezetés egyelőre elutasította és egyelőre csak diplomáciai kapcsolatait szakította meg a Szovjetunióval. A magyar dilemma központi kérdése Németország háborús győzelme volt. Azok, akik Németország háborús vereségét valószínűsítették, a háborúból való kívülmaradást szorgalmazták és a korábbi semlegességi politika fenntartása mellett érveltek. Mások ugyanakkor – beleértve a katonai köröket is – Németország háborús győzelmét vizionálták, és a németek melletti mielőbbi magyar részvételről igyekeztek a kormányzót meggyőzni. Ezt azzal is erősítették, hogy Magyarország szomszédai közül Románia már elköteleződött a németek oldalán, így a magyar revíziós területi nyereségek is veszélybe kerülnek a Führer kegyeiért folytatott versenyfutásban. Ráadásul, ha Magyarország időben lép, talán az összes Trianonban elveszített területét is visszanyerheti.
Ezt a reményt fogalmazta meg Werth Henrik vezérkari főnök is 1941. június 14-én a kormányhoz intézett emlékiratában: „A tengelyhatalmakhoz való csatlakozásunk is kötelességünkké teszi a háborúban való csatlakozásunkat, de ezenfelül még az is, hogy a további országgyarapításunkat is csak akkor remélhetjük, ha továbbra is kitartunk a tengelyhez hű politika mellett, aminek jutalmaképpen biztosan visszakapjuk a történelmi Magyarország egész területét. Erre a német illetékes körök mindig céloztak, és ezt a tengelyhatalma eddigi gesztiói után biztosan remélhetjük is. Annál is inkább csatlakoznunk kell, mert Románia máris lekötelezte magát a háborúban való részvételre. Ezt az ügyes román propaganda már eddig is kihasználta ellenünk. Ha pedig a mi csatlakozásunk elmaradna, akkor nemcsak a Romániával szemben táplált további revíziós igényeinkről kell talán örök időkre lemondani, hanem az eddigi országgyarapodásunk is veszendőbe mehet.”
1941.június 26-án Kassát állítólagos szovjet gépek bombázták. A történettudomány mai állsápontja szerint ezek valóban szovjet gépek lehettek, akik feltehetőleg tévedésből bombázták a várost. Arra ugyanis, hogy Szovjetunió ellen egy újabb állam lépjen hadba, a szovjeteknek semmi szüksége nem volt. Sőt pár nappal korábban, Molotov, a miniszterelnöknek még azt is megüzenték, hogy a szovjetek jóváhagyják a II. bécsi döntést, sőt további magyar területi követelésket is támogatnak Romániával szemben, ha Magyarország távolmarad a háborútól. A szovjet külügyminiszter üzenetét ugyanakkor Bárdossy nem közölte a kormányzóval. Horthy még aznap, június 26-án döntött, amit másnap a parlament is megszavazott. Magyarország ez által 1941. június 27-én hadbanállt a Szovjetunióval. Ezt a furcsa helyzetet egy svájci újság így fogalmazta meg: „Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek”.
A magyar légierő bevetése mellett, a Kárpát-csoportnak nevezett – kintegy 40 ezer fős – hadseregtest nyomult be mélyen szovjet földre. Másik két magyar dandár biztosította az összeköttetést és emellett megszálló tevékenységet látott el. A magyar veszteségek már az első hetekben óriásiak voltak: a kerékpáros és lovas alakulatok kimerültek és a négyezer fős emberveszteség mellett több mint 1200 páncélozott jármű is megsemmisült. A gyorshadtestet ezért visszavonták, tovább csak a megszálló feladatokat ellátó katonai alkulatok maradtak, igaz bővített létszámmal. 1941. december 12-én Magyarország már nem csak a Szovjetunióval, de az Egyesült Államokkal is háborúban állt. Hadat ezúttal sem a nagyhatalom, hanem Magyarország üzent. Ugyanezen év végén az addig győzelmes német támadásokat a szovjet hadsereg Moszkva előterében és Leningrádnál megállította, és ellentámadást is indított. A fokozott magyar részvétel ezt követően vált fontossá a német hadvezetés szemében.
Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt ezért 1942. áprilisától több mint 200 ezer fős hadsereg – a 2. magyar hadsereg került a keleti hadszíntérre, Voronyezstől délre a Don folyó vonalának védelmére berendezkedve. Bár a magyar haderő harmadát kitevő állomány a legjobb magyar eszközöket kapta meg, felszereltségük, ruházatuk és fegyverzetük elmaradtak még a szovjetek szintjétől is. Nemcsak a gyorsan mozgó tüzérütegek hiányoztak de a harckocsik is, a szokatlanul hideg tél pedig szintén nehezítette az ellenállást. A szovjet támadás 1943. januárjában indult. A nagyobb tűzerő és a korszerűbb fegyverzet – különösen a harckocsik terén – hamar kiütközött: a szovjet túlerő két nap alatt áttörte a magyar vonalakat. Jány Gusztávnak a végsőkig való ellenállási parancsa miatt is, a magyar veszteségek óriásiak voltak. A hónap végére a 2.magyar hadsereg 40 ezer katonát veszített, mintegy 60 ezren kerültek fogságba és több mint 35 ezren sebesültek meg. Ezeket a veszteségeket a magyar hadvezetésnek nem sikerült a háború alatt kiheverni.
Arról, hogy mi történt a Donnál az otthoniak nem hazai hírekből, hanem külföldi rádióadásokból értesülhettek. Dr. Somorjai Lajos, a 2. magyar hadsereg túlélő orvosának így emlékezett vissza megpróbáltatásaikra:“Be akarok neked a mi napi életünkről számolni részletesen, hogy úgy ismerd azt, mint mi magunk. Mert, hidd el, az otthoniaknak fogalmuk sincs arról, hogy ez alatt az év alatt mit is álltunk ki. És hogy mit jelent egy hónapon keresztül állandóan menni és menni! Talán hallottak valamit, vagy olvastak kényelmes, meleg ágyban, lefekvés után s elalvás előtt, hogy van orosz tél is a világon, -35 -40 fokos hideggel, süvöltő hóviharral, farkasokkal, megfagyásokkal s partizánokkal! De megérteni, átérezni csak az fogja, aki keresztülment ezen a történelmi nagy visszavonuláson, 1943. január-februárban.”
Az elhúzódó háborúval – ahogy az lenni szokott – romló életkörülmények jártak. Ezt az sem segítette, hogy az ipari teljesítmény ezekben az években nőtt. A nyereséget ugyanis a hadsereg növekvő igényeinek kiszolgálására fordították. A költségvetési egyensúly ellensúlyozására a kormány a fedezetlen papírpénzkibocsátás eszközéhez nyúlt. A mezőgazdasági terményeket a kormányzat zároltatta, és központi elosztást vezetett be. Az első világháború időszakához hasonlóan 1941 őszétől is egyre több terméket újra csak jegyre lehetett vásárolni. Ilyen volt a a kenyér, a liszt, a tej és 1943. januárjától a hús is. Egyre nagyobb hiány mutatkozott a beszerezhető szappan, és tüzelő területén is. A lakosság széles rétegeit sújtó növekvő áruhiány mellett a legrosszabb helyzetbe a hazai zsidóság került. Háttérbe szorításukat már az 1938-as első-, majd az egy évvel később hozott második zsidótörvény is deklarálta.
Az 1941. évi XV. tc. – az úgynevezett 3. zsidótörvény – már megtiltotta a zsidók és nemzsidók házasságát is. Zsidó személlyle kialakított nemi kapcsolat ettől kezdve „fajgyalázásnak” minősült és büntetéssel volt szankcionálható. Egy évvel később pedig már mezőgazdasági birtokaik sem lehettek, akik földtulajdonnal rendelkeztek, azt eladni kényszerültek, az úgynevezett „bevett felekezetek” sorából pedig törölték a zsidó felekezetet. A diszkrimináció következő állomása volt a munkaszolgálat, amelybe felnőtt zsidó férfiakat kényszerítettek. Ők kiegészítő feladatot láttak el nemcsak a hátországban, hanem a harcoló alakulatok mellett is. A háború során több tízezren veszítették életüket közülük is. A környező államok még súlyosabb zsidóellenes intézkedései miatt több mint 100 ezer izrazelita hitfelekezethez tartozó menekült Magyarországra. Legtragikusabb sorsa már ekkor annak a közel 20 ezer főnek volt, akiket a magyar hatóságok galíciába toloncoltak, ahol a németek kivégezték őket.
A döntően kitartásra buzdító és a németek további támogatását hirdető szólamok mellett hangot adtak a rendszer ellenzéki mozgalmainak képviselői is. Köztük kommunista, szociáldemokrata, népi baloldali és konzervatív hátterű személyeket is találunk. 1943. nyarán Bajcsy Zsilinszky Endre és Tildy Zoltán sikerrel jutatta el a Kisgazdapárt memorandumát Kállay Miklós miniszterelnökhöz. Ebben a németektől való eltávolodásra és a háborúnak egy mielőbbi különbékével való befejezésére hívtak fel. Ugyanakkor a volt miniszterelnök, Bethlen István körül konzervatív személyek szőttek terveket a háború utáni Magyarország berendezkedéséről, a demokratizálás tervezett programjáról pedig népi írók és más értelmiségiek folytattak eszmecserét a balatonparti, Szárszón rendezett találkozóikon.
Németország gyengítése céljából a szövetségesek sem zárkóztak el a magyar féllel folytatott tárgyalásoktól. Az 1943. januárjában előzetes fegyverszüneti feltételek azok voltak, hogy Magyarország csökkenté Németország gazdasági és katonai témogatását, a csapatait fokozatosan kivonja szovjet területekről és amint a szövetségesek elérik a magyar határt, átáll az oldalukra. Ehhez az kellett már csak, hogy a szövetségesek Olaszország területén, vagy a Balkánon lépjenek partra. 1943. novemberében ugyanakkor a szövetségesek teheráni találkozóján nem ezt, hanem a normandiai és dél-franciaországi partraszállást határozták el. A döntés az ország háborús átállásában reménykedők terveit szertefoszlatta. Hitler, aki a német hírszerzés segítségével tisztában volt a magyar béketapogatózásokról és kiugrási tervekről 1944 februárjában határozta el szövetségese megszállását. 1944. március 18-án Salzburg mellett Horthyval közölte is ilyen irányú szándékát. A kormányzó felháborodott a várható német lépésen, ugyanakkor arra nem adott parancsot, hogy a bevonuló németeket az ország fegyveres alakulatai ellenségként fogadják. Magyarország megszállására így másnap, 1944. március 19-én került sor. Horthynak az a magatartása, hogy a német megszállás után is kormányzói pozíciójában maradt, még ma is megosztotja a korszakkal foglalkozó történészek táborát. Kétségkívül ezzel a gesztusával legitimálta mindazt, ami az országban történt ezt követően. Úgy vélte ugyanakkor – és erre ígéretet kapott – hogy németbarát kormány kinevezése esetén a német hadsereg ki fog vonulni. Erre azonban utóbb mégsem került sor.
Sztójai Döme, korábbi berlini követ vezetésével szélsőjobboldali kormány alakult, akiket Horthy nevezett ki. Magyarországra érkezett Edmund Wesenmayer is, aki a németek teljhatalommal felruházott képviselője lett. A baloldali és polgári ellenzéki pártokat feloszlatták, több száz személyt pedig a Gestapo letartóztatott, a főispánok és polgármesterek zömét pedig lecserélték. A nem németbarát újságokat betiltották, a zsidó szerzők műveit bezúzták és nőtt a Németországba irányuló élelmiszerek és nyersanyagok mennyisége. A frontra új hadosztály került, amiért a szövetségesek 1944 tavaszától az országot többször bombázták.
A hazai zsidósággal szembeni diszkrimináció folytatódott. Március végétől sárga csillag viselésére kötelezték őket, vagyonukat zár alá vették, üzleteiket bezárták, és ettől kezdve nem izraelita orvos, színész, ügyvéd és tanár nem működhetett az országban. A zsidókérdés – ahogy fogalmaztak – „végső megoldása”, azaz a zsidóság kiirtásának programja Magyarországon 1944. májusától indult. A haláltáborba induló első transzport 1944. május 15-én indult Kassáról Auschwitzba. A holokauszt magyar mérlegébe körülbeül félmillió magyar zsidó halála „került”. A hazai véleményformálók – mint Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök vagy Bethlen István – és külföldi tiltakozásoknak köszönhetően Horthy 1944 júliusában leállította a deportálásokat. Ennek volt köszönhető, hogy a főváros 200 ezer fős zsidó lakossága megmenkült. Összességében a háború végére a hazai zsidóság kétharmada pusztult el.
1944. augusztusában Románia átállt a szövetségesekhez, ami a magyar vezetést is cselekvésre késztette. A kormányzót előbb kormányfőcserére határozta el magát, a szovjetekhez pedig szeptember 28-án magyar fegyverszüneti delegáció indult. A fegyverszüneti egyezmény feltételeit – többek között, hogy Magyarország kiürít minden 1937. december 31-e után szerzett területet és hadat üzen a németeknek – október 11-én írták alá. Az átállást október 15-re időzítették. A német hírszerzés ugyanakkor mindezekkel tisztában volt, így amikor a kormányzónak az átállásról szóló proklamációját a rádióban beolvasták, addigra már elrabolták Horthy Miklós utolsó életben maradt gyermekét, ifj. Horthy Miklóst. A proklamációban Horthy bejelentette, hogy az ország fegyverszünetet kér és beszünteti az ellenségeskedést ellenfeleivel. Az átállásról szóló parancsát ugyanakkor a németbarát katonai körök nem továbbították az alakulatokhoz, így teljes zavar keletkezett, a csapatok pedig a harcok folytatásának parancsát kapták. Az átállók így Dálnoki Miklós Béla, csapataik nélkül mentek át a szovjetekhez, másokat a németek letartóztattak. Horthy másnap visszavonta parancsát és kinevezte az ország miniszterelnökévé Szálasi Ferencet, maga pedig lemondott. Horthy ekkor nem államfőként, hanem gyermeke életéért aggódó apaként viselkedett, ennek fejében ugyanis elengedték fiát a németek. A miniszterelnöki pozíció mellett az államfői posztot a közjogi méltóságokból felállított Országtanács ideiglenes jelleggel a „nemzetvezető” címmel felruházott Szálasira bízta.
A hungarista pártvezér továbbra is a végső győzelemben hitt. Ennek fejében mobilizálta az ország 14 és 70 év közötti férfilakosságát, és új hadosztályokat is felállítottak. A megmaradt hazai zsidóság tagjainak élete is újra veszélybe került, több tízezer munkaszolgálatost hajtottak nyugat felé. A halálmenetek egyikében veszítette életet és a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, Radnóti Miklós is, akinek belső zsebében megőrződött versei közül az egyik ezeknek az erőltetett meneteknek állított emléket:
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, –
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”
A nyilasterrorral szemben szórványos ellenállásokra került sor. Ezek egyikének, a Bajcsy Zsilinszky Endre által vezetett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tervezett felkelését, árulás következtében leleplezték, tagjait pedig letartóztatták, vezetőit kivégezték.
A karácsonyra Budapest körül bezáródó ostromgyűrű elől Szálasi a Bakonyba, innen pedig Kőszegre menekült. Az egyházi vezetőknek, Serédi Jusztinián hercegprímásnak, Mindszenty József veszprémi püspöknek és Ravasz László református püspöknek azt a kérését, hogy az előrenyomuló szovjet hadsereggel szemben a teljesen nyilvánvalóan értelmetlen ellenállás miatt adja fel a fővárost – azaz tekintse Budapestet „nyílt városnak” – a nemzetvezető elutasította. Ennek a döntésének volt köszönhető a városban utóbb rettenetes kárt tevő pusztítás. A szétlőtt házak és a Dunába bukott hidak. A főváros ostroma 1945. február 3-án Budán ért véget.
Magyarország második világháborús mérlege még az elsőnél is jóval elkeserítőbb. Magyarország 14 millió lakosságából 900 ezer fő, azaz az összalkosság 6,2%-a fő hunyt el. Ebből 430 ezerre becsülhető a meggyilkolt magyar zsidók száma és 350–360 ezerre a katonáké. Mellettük a szovjet fogságba esettek száma 600 ezer fő körüli, minden ötödik pedig polgári személy volt, brit fogságba pedig 300 ezren kerültek. A kioltott emberéletek mellett a nemzeti vagyonnak körülbelül a 40%-a veszett el. Rendkívül komoly károkat szenvedett az ország az épületekben és a gazdaságban.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, osiris Kiadó, 2001. 252–270.
Romsics Ignác (Szerk.): Magyarország a második világháborúban, Budapest, Kossuth Kiadó, 2011.
