A hanganyag meghallgatható itt is a vasárnapi élő rádióadás után.

A Tanácsköztársaság bukásakor a volt külügyi népbiztos, Kun Béla saját maga vezette repülőgépen menekült. A Vérmező fölött tett egy kört, és olyan alacsonyan szállt, hogy a sétáló polgárok még ékszerekkel zsúfolt zsebeit és borostás, sápadt arcát is tisztán láthatták. A fiktív történettel Kosztolányi Dezső így örökítette meg a kommün bukását, legismertebb regényében, az Édes Annában. A valóságban azonban a volt népbiztosok különvonaton menekültek Bécsbe, aki pedig itthon maradt, igyekezett elbújni. Volt már „dicsőséges forradalom” és nevezték „rémuralomnak” is. A Magyarországi Tanácsköztársaság.

kep81
Forrás: www.fortepan.hu

„Négy nap mult el, mióta nem írtam és azóta bekövetkezett olyasvalami, ami Magyarország történetének szégyenfoltja lesz.[…]Elmondják, hogy Pesttel megszakadt a telefonösszeköttetés, de annyit még tudtak beszélni, hogy megtudják, mi történt? A hír igaz. Az utcán rohanó, vöröskatonák és söpredék ordítanak, autók száguldanak és vörös plakátokat kezdenek kiragasztani.” Ezeket a rezignált sorokat Kozma Miklós százados, az Magyar Távirati Iroda későbbi elnöke és belügyminiszter vetette papírra két nappal a kommün március 21-i kikiáltása után. A Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttét  nem kísérték akkora tömegmozgalmak, mint az első forradalomét. Vezetőinek zöme pár hete még a budapesti Gyűjtőfogház celláiban raboskodott, akik a szociáldemokraták balszárnyával megegyezve vették át a hatalmat Károlyi háta mögött, ráadásul Károlyi lemondásáról is hamis sajtóhírt tettek közzé. Károlyi erről a sajtóból értesült, a hírt azonban nem ekkor, hanem csak sokkal később cáfolta meg.

„Mindenkihez!” – ezzel a  címmel jelent meg a fővárosi falragaszokon a Forradalmi Kormányzótanács kiáltványa, amelyben közölték a hatalomátvétel tényét és deklarálták a proletárdiktatúrát. „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat” – fogalmaztak már az első mondatban. A két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, a hatalmat pedig a Forradalmi Kormányzótanács vette át, élén a korábbi minisztereket felváltó népbiztosokkal. A külügyi népbiztos, Kun Béla kivételével a szociáldemokratákhoz tartoztak, és csak a népbiztos-helyetteseket delegálták a kommunisták közül. Kezdetben 17 népbiztos volt volt, az április eleji átalakítás következtében viszont már 35, amellyel a magyar történelem legnyagyobb létszámú kormányává váltak. A Forradalmi Kormányzótanács elnöke Garbai Sándor, volt kiskunhalasi kőműves lett, de a legfőbb hatalom és a tényleges irányítás  kezdettől fogva a külügyi népbiztosi poszt birtokosának, Kun Bélának a kezében volt.

kep82
Forrás: www.fortepan.hu

A következő napokban feloszlatták a régi közigazgatási és önkormányzati szerveket, helyükön pedig járási, városi és vármegyei szinten egyaránt munkás-, katona-, és földművestanácsokat hoztak létre direktóriumi vezetőkkel és intézőbizottsági tagokkal. Rendeletben szabályozták a választásra jogosultak körét is, amelybe minden 18. életévét betöltő férfi és nő beletartozott, de kizárták a papságot, a kereskedőket és mindenkit, aki „nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmazott”. Az április 7–8-án tartott tanácsválasztásokon, amelyeken a fővárosban és a nagyvárosokban többnyire titkosan szavaztak, a falvakban viszont nyíltan, az összlakosság negyede, körülbelül 2,2 millió ember vett részt. A régí bírósági szervezetet is feloszlatták, helyette pedig három tagból álló forradalmi törvényszékeket állítottak fel. Ráadásul gondoskodtak arról is, hogy ezekben mindenhol proletár túlsúly legyen.

A március 26-án megjelent IX. számú rendeletben az ipari-, bánya-, és közlekedési üzemeket köztulajdonba vették. Eszerint mindazon üzemek „amelyek munkáslétszáma 1919. március hó 22-én a húszat meghaladta, társadalmi vezetés és munkaellenőrzés alá kerülnek”. „Magyarország földje a dolgozók társadalmáé” hirdette már az április 3-án megjelent a rendelet a földtulajdonról. A kárpótlás nélkül elvett – többnyire 50–200 holdon felüli – közép- és nagybirtokokat ugyanakkor nem osztották fel a parasztok között, hanem azokon szövetkezeteket hoztak létre. Ezzel pedig nemcsak keresztülhúzták a parasztság legfőbb vágyát, de el is fordították őket a diktatúra támogatásától.

kep83
Forrás: www.fortepan.hu

Március 26-án új karhatalmi szervet hoztak létre, a Vörös Őrséget. A többségében volt csendőrökből és rendőrökből álló intézmény megbízhatóságát ugyanakkor erősen – megkérdőjelezték, ezért a fegyveres szervezetek sorát még ugyanebben a hónapban bővítették a künöféle terrorcsapatokéival. A Cserny Józsev által vezetett első különítmény a korábbi Batthyány-palotában került, az előterébe ágyúkat helyeztek, az őrséget pedig komoly fegyverarzenállal látták el.

„A pesti ember tudta, hogy egy halk megjegyzés, egy loppal való odatekintés, egy akaratlan arcrándulás elegendő, hogy a vérebek megrohanják, erődítményükbe hurcolják és a pincében végezzenek vele. Mégis olyan általános volt a rémület s annyira hihetetlen ez a város belsejében berendezkedett zsiványuralom, hogy a kíváncsiak ezrei mentek megnézni, óvatosan a túlsó gyalogjáróról pislogatva át.”– olvashatjuk Molnár Jenő visszaemlékezésében. A főhadiszállás mellett karhatalmi alakulatok rendezkedtek be a főváros több pontján és a nagyvárosokban is szerveződtek fegyveres csoportok. Eredetileg csak a Szamuely Tibor-féle terrorcsapat tagjait hívták „Lenin fiúknak”, az elnevezést utóbb „szervesült” és a lakosság a legtöbb  fegyveres csoportra használta. „A terror elitcsapata”, ahogy többen nevezték őket a külsőségeiben is eltért a többi csoporttól. A Vörös Riport Film fennmaradt híradóiban könnyen felismerhetők: jellegzetes bőrkabátjuk, bőrnadrágjuk, tányérsapkájuk és katonai felszereléseik, például kézigránátok, gyalogsági ágyúk, aknavetőik voltak. A Szamuely Tibor, Cserny József, Korvin Ottó és mások vezette csoportok szerepe a „burzsoázia” elleni harc mellett az volt, hogy fellépjenek az országszerte szárba szökő ellenforradalmi megmozdulásokkal szemben, és biztosítsák a lakosság passzív magatartását. A pogromok forgatókönyve többnyire a következő volt: ahol a Tanácsköztársaságot és a proletárdiktatúrát veszély fenyegette, oda leutazott Szamuely Tibor a páncélvonatán, néhány tucat Lenin-fiúval és vörösőrrel, és az ellenforradalmárokat – többnyire statáriális úton, jogszerű bírósági tárgyalás nélkül kivégezték. A budapesti királyi főügyész, Váry Albert alig fél évvel a rendszer bukása után, megkísérelte a vörösterror áldozatainak a lehető legaprólékosabb összegyűjtését és dokumentálását. Munkája eredményeképpen 587 főre taksálta a halálos áldozatok számát, adatgyűjtését azonban szükséges számos helyen pontosítani. Amíg az áldozatok mintegy 62%-a valóban a vöröskatonák, illetve különféle terrorcsapatok szadista akcióinak esett áldozatul, fontos distinkció, hogy 108 esetben (18%) fegyveresen is szembeszegültek az új renddel, és ezek jelentős része pedig klasszikus lövöldözésben vesztette életét.

kep84
Forrás: www.fortepan.hu

A korabeli elitellenes légkörben sor került túszgyűjtő akciókra is. Ennek apropóját a Vörös Hadseregnek a román hadsereggel szembeni április közepi veresége adta. A túszok gyűjtésével a Forradalmi Kormányzótanács a vereség miatt várhatóan fellángoló ellenforradalmi megmozdulásoknak próbálta elejét venni. A túszok neveit a lakásjegyzékből, az Országos és Nemzeti kaszinók névjegyzékéből állították össze, a Tanácsköztársaság alatt letartóztatottak létszáma pedig meghaladta az ezerötszáz főt. A zömében húsvéti ünnepekre időzített letartóztatási hullám áldozatai a békeidők „hagyományos” elitjéből került ki: egykori képviselők, miniszterek, a történelmi arisztokrácia grófi és bárói tagjai, gazdasági vezetők, vállalatigazgatók, ügyvédek, kereskedők, állami tisztviselők, papok, hírlapírók, földbirtokosok, katonatisztek és egyetemi tanárok voltak. Őket előbb a Markó utcai-, majd a budapesti Gyűjtőfogházban őrizték. „Önök ellen nincsen semmi konkrét vád. Az önök egész élete folytatólagosan vád tárgya előttünk. S minthogy mint túszok, értékes zálogok kezünkben, itt tartjuk önöket. Ha nekünk a hajunkszála meggörbül, vagy ellenforradalom ütne ki, önök lennének az elsők, akik lógnának.”– ezekkel a szavakkal válaszolt a letartóztatások indokát firtató kérdésekre a fogház politikai biztosa, László Jenő. A legszerencsésebb foglyok csak pár napot, esetleg néhány hetet töltöttek fogságban, sokan viszont csak a rendszer augusztus eleji bukásakor szabadultak.

kep85
Forrás: www.fortepan.hu

A kezdettől fogva felemásan fogadott rendszer belpolitikai stabilitása mindvégig ingatag és változékony volt. A korábbi társadalmi-politikai elit tagjai és a régi rend hívei mellett a földosztás elmaradása miatt csalódott és az egyházellenes akcióktól idegenkedő parasztok sem támogatták. Társadalmi bázisa jobbára az ipari munkásokra és a bányászokra terjedt ki. A legitimációt jelentő „északi hadjáratot”, a Felvidék egy jelentős részének visszafoglalását, a lakosság kitörő örömmel fogadta, ugyanakkor a közkatonák, a tisztek és a katonai vezetés tagjainak érzelmei helyett a politikai vezetőket nem revíziós célok, hanem a világforradalom támogatása és a szovjet Vöröshadsereggel való egyesülés motiválták. Annál nagyobb volt a csalódottság, amikor a párizsban ülésező békekonferencia annak fejében, hogy a román hadsereg kiürítse a Tiszántúlt a Vörös Hadsereget visszarendelését kérte Kun Bélától. Amit a forradalmi kormányzótanács feje az országszerte megszaporodó ellenforradalmi felkelésekre is tekintettel teljesített. A legnagyobb, június közepén, a Duna–Tisza közén kirobbant felkelésen már csak komoly katonai erők bevetésével és kemény megtorló intézkedésekkel tudtak úrrá lenni. A tűzharcban egyedül Dunapatajon 48-an haltak meg, a megtorlás során ez utóbbi helyen 15, Kecskeméten pedig 20 embert végeztek ki. Új legitimációt a románokkal szembeni sikeres katonai akció jelenthetett volna. A vörös hadsereg románokkal szembeni támadása ugyanakkor pár nap alatt összeomlott, a román hadsereg átkelt a Tiszán, és akadálytalanul özönlött a főváros felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, de a kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött.

A népbiztosok zöme különvonattal Bécsbe menekült, a maradók perekkel és hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekkel néztek szembe, a legrettegettebb Lenin-fiúk közül pedig többeket még ebben az évben kivégeztek.

kep86
Forrás: www.fortepan.hu

A Tanácsköztársaság emlékezete mindvégig felemásan alakult, és a korszak rövidsége ellenére napjainkig egyoldalú véleményeket generál. Amíg az elmenekült vezetők többnyire a korszak eredményeit hangsúlyozták, a véres és erőszakos akciókat pedig tompították, az októbrista emigráció tagjai közül Jászi Oszkár és Garami Ernő is kárhoztatta a Tanácsköztársaság erőszakos „árnyoldalait”. A Horthy-korszak történészei és történetpolitikusai szemében a kommün mindvégig antikorszaknak és a magyar történelem mélypontjának számított. A második világháborút követően viszont fordult a kocka, és a szovjet hivatalos ideológia szerint ez a 133 nap a magyar történelem csúcspontjává avanzsálódott. Az új irányzat (amelynek egyik legfőbb ideológusa, Andics Erzsébet volt) a „dicsőséges” Tanácsköztársaságot a „Horthy-fasizmus” rémtetteivel állította szembe. A Tanácsköztársaság „születésnapját”, március 21-ének emlékét a magyar országgyűlés 1959-ben hivatalos ünneppé is tette. A hatvanas évek végétől megfigyelhető lassú professzionalizálódás eredményeként a történettudomány produktumai közt már szakszerűbb és elfogulatlanabb munkák is megjelenhettek, a rendszerváltás óta pedig teljes mértékben megszabadult ennek a korszaknak a kutatása is az elvárt hivatalos ideológiai „béklyóktól” és fogalomhasználattól. Ugyan a történetírás fősodra ma ezt a korszakot többnyire a magyar történelem folyamatosságán esett „törésként” mutatja be, sokoldalú, objektivitásra törekvő és új alapkutatásokra épülő monografikus feldolgozása évtizedek óta várat magára. A szakmai hozzáállás mellett a mai közbeszédben, és a világhálón zajló „fórumokon” gyakran ugyanolyan egyoldalú – jobbára az egykori támogatók és ellenzők azonos érvkészletén alapuló – véleményekkel találkozunk, mint 1919-ben. Ezekkel azonban a szakmáját professzionálisan végző történészeknek nincs, és remélhetőleg nem is lesz dolga.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 123–132.

Bödők Gergely: Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921. Kommentár. 2011/3. 15–31. (http://kommentar.info.hu/attachment/0001/426_kommentar1103.pdf)

Bödők Gergely: A Lenin-fiúkról és gyászos örökségükről. (http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20160321_bodok_gergely_a_lenin_fiukrol_es_gyaszos_oroksegukrol)

Bödők Gergely: A nagy törés – A Tanácsköztársaságról 96 év távlatából. (http://mandiner.hu/cikk/20150801_bodok_gergely_a_nagy_tores_a_tanacskoztarsasagrol_96_ev_tavlatabol)

A hanganyag meghallgatható itt is a vasárnapi élő rádióadás után.

Avatar
1983-ban született Dunaszerdahelyen. A révkomáromi Selye János Gimnáziumban 2001-ben tett érettségit követően egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte történelem-politológia szakon. 2012-től az egri Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza. Érdeklődési területe az első világháború hatása, a magyarországi vörös-és fehérterror, a Magyarországi Tanácsköztársaság és a huszadik század első felének magyar történelme. Tanulmányai a Kommentár, a Múltunk, a Limes és a Rubicon folyóiratban jelentek meg, ez év nyarától a www.mandiner.hu internetes portálon is publikál. 2015 novemberétől a Mikes Kelemen Program clevelandi ösztöndíjasa.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.