A hanganyag meghallgatható itt is a vasárnapi élő rádióadás után.

A Tanácsköztársaság bukásakor a volt külügyi népbiztos, Kun Béla saját maga vezette repülőgépen menekült. A Vérmező fölött tett egy kört, és olyan alacsonyan szállt, hogy a sétáló polgárok még ékszerekkel zsúfolt zsebeit és borostás, sápadt arcát is tisztán láthatták. A fiktív történettel Kosztolányi Dezső így örökítette meg a kommün bukását, legismertebb regényében, az Édes Annában. A valóságban azonban a volt népbiztosok különvonaton menekültek Bécsbe, aki pedig itthon maradt, igyekezett elbújni. Volt már „dicsőséges forradalom” és nevezték „rémuralomnak” is. A Magyarországi Tanácsköztársaság.

kep81
Forrás: www.fortepan.hu

„Négy nap mult el, mióta nem írtam és azóta bekövetkezett olyasvalami, ami Magyarország történetének szégyenfoltja lesz.[…]Elmondják, hogy Pesttel megszakadt a telefonösszeköttetés, de annyit még tudtak beszélni, hogy megtudják, mi történt? A hír igaz. Az utcán rohanó, vöröskatonák és söpredék ordítanak, autók száguldanak és vörös plakátokat kezdenek kiragasztani.” Ezeket a rezignált sorokat Kozma Miklós százados, az Magyar Távirati Iroda későbbi elnöke és belügyminiszter vetette papírra két nappal a kommün március 21-i kikiáltása után. A Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttét  nem kísérték akkora tömegmozgalmak, mint az első forradalomét. Vezetőinek zöme pár hete még a budapesti Gyűjtőfogház celláiban raboskodott, akik a szociáldemokraták balszárnyával megegyezve vették át a hatalmat Károlyi háta mögött, ráadásul Károlyi lemondásáról is hamis sajtóhírt tettek közzé. Károlyi erről a sajtóból értesült, a hírt azonban nem ekkor, hanem csak sokkal később cáfolta meg.

„Mindenkihez!” – ezzel a  címmel jelent meg a fővárosi falragaszokon a Forradalmi Kormányzótanács kiáltványa, amelyben közölték a hatalomátvétel tényét és deklarálták a proletárdiktatúrát. „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat” – fogalmaztak már az első mondatban. A két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, a hatalmat pedig a Forradalmi Kormányzótanács vette át, élén a korábbi minisztereket felváltó népbiztosokkal. A külügyi népbiztos, Kun Béla kivételével a szociáldemokratákhoz tartoztak, és csak a népbiztos-helyetteseket delegálták a kommunisták közül. Kezdetben 17 népbiztos volt volt, az április eleji átalakítás következtében viszont már 35, amellyel a magyar történelem legnyagyobb létszámú kormányává váltak. A Forradalmi Kormányzótanács elnöke Garbai Sándor, volt kiskunhalasi kőműves lett, de a legfőbb hatalom és a tényleges irányítás  kezdettől fogva a külügyi népbiztosi poszt birtokosának, Kun Bélának a kezében volt.

ReklámTas J Nadas, Esq
kep82
Forrás: www.fortepan.hu

A következő napokban feloszlatták a régi közigazgatási és önkormányzati szerveket, helyükön pedig járási, városi és vármegyei szinten egyaránt munkás-, katona-, és földművestanácsokat hoztak létre direktóriumi vezetőkkel és intézőbizottsági tagokkal. Rendeletben szabályozták a választásra jogosultak körét is, amelybe minden 18. életévét betöltő férfi és nő beletartozott, de kizárták a papságot, a kereskedőket és mindenkit, aki „nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmazott”. Az április 7–8-án tartott tanácsválasztásokon, amelyeken a fővárosban és a nagyvárosokban többnyire titkosan szavaztak, a falvakban viszont nyíltan, az összlakosság negyede, körülbelül 2,2 millió ember vett részt. A régí bírósági szervezetet is feloszlatták, helyette pedig három tagból álló forradalmi törvényszékeket állítottak fel. Ráadásul gondoskodtak arról is, hogy ezekben mindenhol proletár túlsúly legyen.

A március 26-án megjelent IX. számú rendeletben az ipari-, bánya-, és közlekedési üzemeket köztulajdonba vették. Eszerint mindazon üzemek „amelyek munkáslétszáma 1919. március hó 22-én a húszat meghaladta, társadalmi vezetés és munkaellenőrzés alá kerülnek”. „Magyarország földje a dolgozók társadalmáé” hirdette már az április 3-án megjelent a rendelet a földtulajdonról. A kárpótlás nélkül elvett – többnyire 50–200 holdon felüli – közép- és nagybirtokokat ugyanakkor nem osztották fel a parasztok között, hanem azokon szövetkezeteket hoztak létre. Ezzel pedig nemcsak keresztülhúzták a parasztság legfőbb vágyát, de el is fordították őket a diktatúra támogatásától.

kep83
Forrás: www.fortepan.hu

Március 26-án új karhatalmi szervet hoztak létre, a Vörös Őrséget. A többségében volt csendőrökből és rendőrökből álló intézmény megbízhatóságát ugyanakkor erősen – megkérdőjelezték, ezért a fegyveres szervezetek sorát még ugyanebben a hónapban bővítették a künöféle terrorcsapatokéival. A Cserny Józsev által vezetett első különítmény a korábbi Batthyány-palotában került, az előterébe ágyúkat helyeztek, az őrséget pedig komoly fegyverarzenállal látták el.

„A pesti ember tudta, hogy egy halk megjegyzés, egy loppal való odatekintés, egy akaratlan arcrándulás elegendő, hogy a vérebek megrohanják, erődítményükbe hurcolják és a pincében végezzenek vele. Mégis olyan általános volt a rémület s annyira hihetetlen ez a város belsejében berendezkedett zsiványuralom, hogy a kíváncsiak ezrei mentek megnézni, óvatosan a túlsó gyalogjáróról pislogatva át.”– olvashatjuk Molnár Jenő visszaemlékezésében. A főhadiszállás mellett karhatalmi alakulatok rendezkedtek be a főváros több pontján és a nagyvárosokban is szerveződtek fegyveres csoportok. Eredetileg csak a Szamuely Tibor-féle terrorcsapat tagjait hívták „Lenin fiúknak”, az elnevezést utóbb „szervesült” és a lakosság a legtöbb  fegyveres csoportra használta. „A terror elitcsapata”, ahogy többen nevezték őket a külsőségeiben is eltért a többi csoporttól. A Vörös Riport Film fennmaradt híradóiban könnyen felismerhetők: jellegzetes bőrkabátjuk, bőrnadrágjuk, tányérsapkájuk és katonai felszereléseik, például kézigránátok, gyalogsági ágyúk, aknavetőik voltak. A Szamuely Tibor, Cserny József, Korvin Ottó és mások vezette csoportok szerepe a „burzsoázia” elleni harc mellett az volt, hogy fellépjenek az országszerte szárba szökő ellenforradalmi megmozdulásokkal szemben, és biztosítsák a lakosság passzív magatartását. A pogromok forgatókönyve többnyire a következő volt: ahol a Tanácsköztársaságot és a proletárdiktatúrát veszély fenyegette, oda leutazott Szamuely Tibor a páncélvonatán, néhány tucat Lenin-fiúval és vörösőrrel, és az ellenforradalmárokat – többnyire statáriális úton, jogszerű bírósági tárgyalás nélkül kivégezték. A budapesti királyi főügyész, Váry Albert alig fél évvel a rendszer bukása után, megkísérelte a vörösterror áldozatainak a lehető legaprólékosabb összegyűjtését és dokumentálását. Munkája eredményeképpen 587 főre taksálta a halálos áldozatok számát, adatgyűjtését azonban szükséges számos helyen pontosítani. Amíg az áldozatok mintegy 62%-a valóban a vöröskatonák, illetve különféle terrorcsapatok szadista akcióinak esett áldozatul, fontos distinkció, hogy 108 esetben (18%) fegyveresen is szembeszegültek az új renddel, és ezek jelentős része pedig klasszikus lövöldözésben vesztette életét.

kep84
Forrás: www.fortepan.hu

A korabeli elitellenes légkörben sor került túszgyűjtő akciókra is. Ennek apropóját a Vörös Hadseregnek a román hadsereggel szembeni április közepi veresége adta. A túszok gyűjtésével a Forradalmi Kormányzótanács a vereség miatt várhatóan fellángoló ellenforradalmi megmozdulásoknak próbálta elejét venni. A túszok neveit a lakásjegyzékből, az Országos és Nemzeti kaszinók névjegyzékéből állították össze, a Tanácsköztársaság alatt letartóztatottak létszáma pedig meghaladta az ezerötszáz főt. A zömében húsvéti ünnepekre időzített letartóztatási hullám áldozatai a békeidők „hagyományos” elitjéből került ki: egykori képviselők, miniszterek, a történelmi arisztokrácia grófi és bárói tagjai, gazdasági vezetők, vállalatigazgatók, ügyvédek, kereskedők, állami tisztviselők, papok, hírlapírók, földbirtokosok, katonatisztek és egyetemi tanárok voltak. Őket előbb a Markó utcai-, majd a budapesti Gyűjtőfogházban őrizték. „Önök ellen nincsen semmi konkrét vád. Az önök egész élete folytatólagosan vád tárgya előttünk. S minthogy mint túszok, értékes zálogok kezünkben, itt tartjuk önöket. Ha nekünk a hajunkszála meggörbül, vagy ellenforradalom ütne ki, önök lennének az elsők, akik lógnának.”– ezekkel a szavakkal válaszolt a letartóztatások indokát firtató kérdésekre a fogház politikai biztosa, László Jenő. A legszerencsésebb foglyok csak pár napot, esetleg néhány hetet töltöttek fogságban, sokan viszont csak a rendszer augusztus eleji bukásakor szabadultak.

kep85
Forrás: www.fortepan.hu

A kezdettől fogva felemásan fogadott rendszer belpolitikai stabilitása mindvégig ingatag és változékony volt. A korábbi társadalmi-politikai elit tagjai és a régi rend hívei mellett a földosztás elmaradása miatt csalódott és az egyházellenes akcióktól idegenkedő parasztok sem támogatták. Társadalmi bázisa jobbára az ipari munkásokra és a bányászokra terjedt ki. A legitimációt jelentő „északi hadjáratot”, a Felvidék egy jelentős részének visszafoglalását, a lakosság kitörő örömmel fogadta, ugyanakkor a közkatonák, a tisztek és a katonai vezetés tagjainak érzelmei helyett a politikai vezetőket nem revíziós célok, hanem a világforradalom támogatása és a szovjet Vöröshadsereggel való egyesülés motiválták. Annál nagyobb volt a csalódottság, amikor a párizsban ülésező békekonferencia annak fejében, hogy a román hadsereg kiürítse a Tiszántúlt a Vörös Hadsereget visszarendelését kérte Kun Bélától. Amit a forradalmi kormányzótanács feje az országszerte megszaporodó ellenforradalmi felkelésekre is tekintettel teljesített. A legnagyobb, június közepén, a Duna–Tisza közén kirobbant felkelésen már csak komoly katonai erők bevetésével és kemény megtorló intézkedésekkel tudtak úrrá lenni. A tűzharcban egyedül Dunapatajon 48-an haltak meg, a megtorlás során ez utóbbi helyen 15, Kecskeméten pedig 20 embert végeztek ki. Új legitimációt a románokkal szembeni sikeres katonai akció jelenthetett volna. A vörös hadsereg románokkal szembeni támadása ugyanakkor pár nap alatt összeomlott, a román hadsereg átkelt a Tiszán, és akadálytalanul özönlött a főváros felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, de a kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött.

A népbiztosok zöme különvonattal Bécsbe menekült, a maradók perekkel és hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekkel néztek szembe, a legrettegettebb Lenin-fiúk közül pedig többeket még ebben az évben kivégeztek.

kep86
Forrás: www.fortepan.hu

A Tanácsköztársaság emlékezete mindvégig felemásan alakult, és a korszak rövidsége ellenére napjainkig egyoldalú véleményeket generál. Amíg az elmenekült vezetők többnyire a korszak eredményeit hangsúlyozták, a véres és erőszakos akciókat pedig tompították, az októbrista emigráció tagjai közül Jászi Oszkár és Garami Ernő is kárhoztatta a Tanácsköztársaság erőszakos „árnyoldalait”. A Horthy-korszak történészei és történetpolitikusai szemében a kommün mindvégig antikorszaknak és a magyar történelem mélypontjának számított. A második világháborút követően viszont fordult a kocka, és a szovjet hivatalos ideológia szerint ez a 133 nap a magyar történelem csúcspontjává avanzsálódott. Az új irányzat (amelynek egyik legfőbb ideológusa, Andics Erzsébet volt) a „dicsőséges” Tanácsköztársaságot a „Horthy-fasizmus” rémtetteivel állította szembe. A Tanácsköztársaság „születésnapját”, március 21-ének emlékét a magyar országgyűlés 1959-ben hivatalos ünneppé is tette. A hatvanas évek végétől megfigyelhető lassú professzionalizálódás eredményeként a történettudomány produktumai közt már szakszerűbb és elfogulatlanabb munkák is megjelenhettek, a rendszerváltás óta pedig teljes mértékben megszabadult ennek a korszaknak a kutatása is az elvárt hivatalos ideológiai „béklyóktól” és fogalomhasználattól. Ugyan a történetírás fősodra ma ezt a korszakot többnyire a magyar történelem folyamatosságán esett „törésként” mutatja be, sokoldalú, objektivitásra törekvő és új alapkutatásokra épülő monografikus feldolgozása évtizedek óta várat magára. A szakmai hozzáállás mellett a mai közbeszédben, és a világhálón zajló „fórumokon” gyakran ugyanolyan egyoldalú – jobbára az egykori támogatók és ellenzők azonos érvkészletén alapuló – véleményekkel találkozunk, mint 1919-ben. Ezekkel azonban a szakmáját professzionálisan végző történészeknek nincs, és remélhetőleg nem is lesz dolga.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 123–132.

Bödők Gergely: Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921. Kommentár. 2011/3. 15–31. (http://kommentar.info.hu/attachment/0001/426_kommentar1103.pdf)

Bödők Gergely: A Lenin-fiúkról és gyászos örökségükről. (http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20160321_bodok_gergely_a_lenin_fiukrol_es_gyaszos_oroksegukrol)

Bödők Gergely: A nagy törés – A Tanácsköztársaságról 96 év távlatából. (http://mandiner.hu/cikk/20150801_bodok_gergely_a_nagy_tores_a_tanacskoztarsasagrol_96_ev_tavlatabol)

A hanganyag meghallgatható itt is a vasárnapi élő rádióadás után.

Previous articleSzabó Lőrinc: Az üdvözült lány
Next article458. honismereti rejtvényjáték – 2016.04.10.
Bödők Gergely
1983-ban született Dunaszerdahelyen. A révkomáromi Selye János Gimnáziumban 2001-ben tett érettségit követően egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte történelem-politológia szakon. 2012-től az egri Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza. Érdeklődési területe az első világháború hatása, a magyarországi vörös-és fehérterror, a Magyarországi Tanácsköztársaság és a huszadik század első felének magyar történelme. Tanulmányai a Kommentár, a Múltunk, a Limes és a Rubicon folyóiratban jelentek meg, ez év nyarától a www.mandiner.hu internetes portálon is publikál. 2015 novemberétől a Mikes Kelemen Program clevelandi ösztöndíjasa.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.