Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Tímea az erdélyi Körösfőn, gazdag magyar népi kultúrában nőtt fel, a nagyváradi tanítóképző után a kolozsvári egyetem pszichológia szakára járt, Amerikában pedig pénzügyi tanulmányokat folytatott. Családja, közössége és egyes tanárai olyan útravalót adtak neki, amiből azóta is építkezik, illetve alapít és vezet több diaszpóra szervezetet, többet között Észak-Amerika egyetlen magyar nyelvű színházát. A PTE Diaszpóra Projekt Hálózat Világmagyarság Network Platform előadása után beszélgettünk.
A gyermekkori élmények határozzák meg mostani munkásságomat – mondtad az előadáson. Kifejtenéd?
A kommunizmus idején születtem és nőttem fel a kalotaszegi Körösfőn, amikor nem nagyon lehetett beszélni magyarságról, de minket úgy neveltek, hogy legyünk büszkék a kultúránkra és azt vigyük tovább. Nagyon gazdag ott a népi kultúra: nagyon szép a népviseletünk, a varrottasaink, a faragásaink. A nagyszüleimtől tanultam meg főzni, varrni; abban az időben mi gyerekek menet közben lestünk el mindent. Emellett apukám egy nagyon tehetséges ember volt, nagyon szépen rajzolt. Ha megkértem, hogy rajzoljon nekem valamilyen alkalomból, mindig olyasmit kaptam tőle, amit el sem tudtam képzelni, minden rajza rácsodálkozást jelentett számomra. Ezek a rajzok most is velem vannak és azt üzenik nekem: adjunk többet, mint amit elvárnak tőlünk. Ez az egyik jellegzetesség, amit tőle kaptam: száz plusz százalékosan csináljam, amibe belekezdek. Úgy gondolom, valami attól lesz nagyon jó mások számára is, akár tudat alatt is, ha abba beletesszük az apró simításokat is. Azt tapasztalom, hogy az emberek értékelik ezt, mert ettől alakul ki bennük is egy projekt kapcsán az életre szóló élmény. Ez azért nagyon fontos, mert soha nem tudhatjuk, kit mivel érintünk meg. Kaliforniában egyre több a harmadgenerációs magyar, és annyi minden van, amivel foglalkozhatnak, de rá kell vezetnünk őket arra, hogy a magyar gyökerek fontosak, azokkal is foglalkozni szükséges. Nekünk az a dolgunk, hogy elültessük és gondozzuk a magokat. Az, hogy melyik mikor szökken szárba, csak később derül ki. Egyik-másik lehet, hogy csak tíz év múlva, de akkor is meglesz az eredménye. Úgy érzem, hogy az az energia, amit belém fektettek a szüleim, a nagyszüleim, tanáraim és az egész falu – mert akkoriban úgy tartották, hogy egy egész falu szükséges egy gyerek felneveléséhez –, illetve mindaz, amit később Nagyváradon kaptam, nem állhat meg nálam, annak tovább kell áramlania, nekem abból tovább kell adni – ez az én legfontosabb motivációm.
Mesélj azokról a meghatározó nagyváradi évekről.
A kommunista rendszerben korlátoltabbak voltak a lehetőségek a továbbtanulásra, a képességek fejlesztésére. Nekünk, akik Körösfőre jártunk iskolába, az egyértelmű továbbtanulási lehetőség a bánffyhunyadi gimnázium volt, de lehetőség volt szakiskolába, esetleg a kolozsvári Brassai vagy Báthory gimnáziumba felvételizni. Az egyik magyar országos tanulmányi verseny – olimpiásznak hívtuk akkoriban – után azonban a magyartanárnőm, Tonk Mária javasolta, hogy ne válasszam a megszokott utat, inkább gondolkozzak el azon, mit is szeretnék tanulni igazán és ő majd segíteni fog, hogy az megvalósuljon. A tanítóképző mellett döntöttem, és onnantól kezdve minden tanárom mellém állt, külön órákon igyekeztek felkészíteni a felvételi vizsgákra. Apukám is azt mondta, ne törődjek semmivel, csak tanuljak és próbáljam meg a felvételit. Elkísért Nagyváradra is, de mivel a felvételi napjai alatt zajlott az iskolai ballagás is, és szerette volna, hogy első tanulóként személyesen vegyem át a díjat, ezért aznap reggel visszamentünk Körösfőre. A ballagást végül lekéstük, de az ünnepségen részt vehettem, este pedig együtt utaztunk vissza Nagyváradra. Apukám a vasútnál dolgozott, és egy nyitva hagyott vonat ajtót akart behúzni, amikor a szerelvény épp egy kanyarban haladt el, ő pedig kirepült és meghalt. Utolsó képem apukámról, hogy repül a levegőben… Ez az emlék minden nap velem van, minden nap gondolok rá és ez is meghatározza azt, amit csinálok: a képzőben például azért tanultam annyira komolyan, mert úgy voltam vele: nagyon drága árat fizetett az apukám, hogy én oda bekerüljek.
Akkoriban egyébként csak két magyar nyelvű tanítóképző működött Romániában, és mindkettőbe rendkívül nehéz volt bejutni. Nagyon magas színvonalú oktatás folyt bennük. A nagyváradiba kilenc megyéből érkeztünk, bentlakásban laktunk, s miközben a tanárok igyekeztek minél több tudást belénk sulykolni, nagyon odafigyeltek ránk iskolán kívül is; szüleinket is pótolva. Minden tanár nagyon figyelt rám is, óvatosak voltak velem, különösen apukám halálos balesete miatt, de azért is, mert eléggé félénk, szégyenlős gyerek voltam. Kicsi koromban, ha valaki látogatóba jött hozzánk, volt rá példa, hogy bebújtam az asztal alá, és ki sem mentem onnan, amíg az illető el nem ment. Nagyon kevés emberrel tudtam vagy akartam kommunikálni. Szüleim közül anyukám volt a szigorúbb, neki is mindig igyekeztem szót fogadni, jó gyerek lenni.
Hogyan lett a félénk kislányból színpadi “nagyasszony”, rendező és elnök?
Ahogy nőttem, a szégyenlősség kezdett elmúlni, de azért továbbra is visszahúzódó maradtam. Még most is, ha társaságban vagyok, és van valaki, aki gyorsan reagál az éppen beszélő személyre, megesik, hogy nem igazán tudok bekapcsolódni a társalgásba, mert nem szeretek belevágni mások szavába. Ettől függetlenül, tény, hogy a felvételire való készülődéssel kezdődött az az – eleinte nem tudatos – folyamat, hogy egyre inkább kitoltam a határaimat, a komfortzónám egyre tágult. Az önálló élet pedig egyre inkább rákényszerített az újabb és újabb helyzetek, kihívások megoldására. Tizennégy éves voltam, amikor elkerültem otthonról. A tanítóképző eleinte nagyon nehéz volt, mindent románul tanultunk, én pedig egy színmagyar vidékről érkezve, nem tudtam jól románul. A ‘89-es forradalom után megváltozott a helyzet, egyszerűbb lett minden, alig hittem el, hogy immár nem kell éjjel-nappal tanulni meg izgulni. De én utána is nagyon keményen tanultam, a képzőben alaposan felkészítettek a szakmára. Mégis, a kihelyezések során szinte mindannyian egy-egy összevont osztályt kaptunk valahol vidéken, én például Kalotaszegen. A kevés városi hely versenyvizsgára volt fenntartva. Ősszel elmentem versenyvizsgázni Kolozsvárra. Kedvenc tételeimet kaptam, vagy húsz oldalt teleírtam, első lettem, így én választhattam a kincses városban meghirdetett két álláslehetőség közül. Ez akkoriban óriási dolognak számított, nekem pedig egy megerősítés volt arra vonatkozóan, hogy a kemény munka megtermi gyümölcsét. Pár év múlva tudtam meg az egyik nagyváradi osztálytársnőmtől – akkoriban telefonok se nagyon voltak vidéken –, hogy a magyartanárunk, Pál Jenő tanár úr mennyire örült ennek a sikernek. Őt ugyanis a kolozsvári tanfelügyelő felhívta, a dolgozatomat dicsérte és annak kapcsán Pál tanár úr munkájához is gratulált. Pál tanár úr igazi székely ember volt, egyik példaképem, akitől rendszeresen kaptunk erkölcsi nevelést is. Szófordulatain azóta is rendszeresen derülünk.
Mi történt később? Miért és hogyan kerültél Amerikába?
Miközben Kolozsváron tanítottam, beiratkoztam a Babes-Bolyai Tudományegyetemre, gyógypedagógiát és pszichológiát tanulni. A munkás éveimet otthon, Erdélyben képzeltem el és hogy a nyelvtudás se legyen akadály, az egyetemen román szekción tanultam. Viszont közben folyamatosan szűntek meg a tanítói-tanári posztok, egyre kevesebb volt a magyar gyerek, a gazdasági helyzet pedig egyre rosszabb. Egyre inkább arra jutottam, hogy külföldre kellene mennem tovább tanulni. Szerettem volna doktorálni pszichológiából, megtanulni jól angolul és még magasabb szinten végezni azt a munkát, amit elkezdtem. A barátaimnak is elmondtam a tervemet, mire az egyik szólt, hogy hallott egy nekem való amerikai nyári kulturális csereprogramról. Hihetetlen gyorsan történt minden: harmadéves koromban, februárban történt ez a beszélgetés, június elején pedig már itt voltam Amerikában. Bebizonyosodott az az állítás, hogy ha valamit nagyon akarsz, akkor az egész világegyetem összeesküszik, hogy az megtörténjen. Nem muszáj előre tudni, A-ból B-be hogyan fogsz eljutni, elég annyit tudni, hogy A-ból B-be akarsz eljutni, a Jóisten majd gondoskodik róla, hogy az meg is valósuljon.
Azon a nyáron a michigani Grand Rapids városba kerültem egy tízhetes nyári ifjúsági táborban dolgoztam, utána pedig hat hét szabad program következett. A táborban megismert barátokkal elmentünk Wisconsinba dolgozni egy hónapot, majd két hetet utazgattam a keleti parton. Utána hazamentem és folytattam az egyetemet. Amikor a román tanszékvezető meglátott, azt kérdezte: “Miért jöttél haza? Miért nem találtál magadnak egy Johnt és maradtál ott?” Meggyőződésem volt, hogy viccel. Hazajöttem, hogy befejezzem az egyetemet, válaszoltam. Végül is, nem lenne tisztességes, hogy egy kemény felvételi vizsga után, ami korlátozott számú helyre szólt, csak úgy otthagyom az egyetemet, elvéve valakitől a továbbtanulási lehetőséget – gondoltam tovább magamban.
Hasonló volt a helyzet, amikor következő évben ismét ajánló levelet kellett kérnem a tanszékvezetőtől, aki így szólt: “Még egyszer adok neked ajánlólevelet, de ha újra visszajössz, többet nem fogok.” Meggyőződésem volt, hogy ezúttal is viccel, de azért elkezdett erősödni bennem az a gondolat, hogy talán neki nem is fontos, hogy azok, akik elkezdték az egyetemet, be is fejezzék a képzést és ezáltal hasznos láncszemei legyenek a társadalomnak. Idővel egyre nagyobb csalódást jelentett számomra ez a gondolat. Úgy éreztem, nincsen velünk különösebb tervük, mindegy, hogy megyek vagy maradok… Egyik Erdélyből elszármazott magyar ismerősöm, akinek több mint 10 évvel később elmeséltem mindezt, meggyőződéssel állapította meg: “Persze, hogy akarták, hogy maradj kint, mert akkor egy jó magyarral kevesebb lesz otthon…” Én akkor ebbe bele sem gondoltam.
Ezek szerint másodszor is hazatértél?
Igen, befejeztem az egyetemet, letettem a nyelvvizsgákat és próbáltam eldönteni, hogyan tovább. A ‘90-es évek elején a román gazdasági helyzet elég bizonytalan volt, hatalmas volt az infláció, folyamatosan édesanyám anyagi támogatására szorultam. Noha jó módú családból származtam, volt rá eset, hogy kiürült a pénztárcám. Édesanyám Magyarországon élt és saját üzletet vezetett. A gazdasági helyzet ott sokkal stabilabb volt, így nem értette, hogyan fogyhatott el olyan gyorsan a pénz, amit korábban adott nekem. Szigorúan nevelt; volt, hogy kijelentette: “Több pénzt nem adok”. Ilyenkor kénytelen voltam felhívni nagybátyámat, akié volt akkoriban a környék egyik legjobb vendéglője, a híres Kurucz csárda, és kértem, hozzon nekem kaját. Vagy bekopogtam a szomszédba azzal, hogy: “Mit eszünk vacsorára?”. A jó román szomszédasszony sírt, amikor harmadszor is útra keltem, s azóta is az egyik legjobb barátnőm.
Mindeközben Amerikában nyaranta azt láttam: kiszámítható az élet; ha valaki dolgozik, képes önállóan megállni a saját lábán, bármihez kezdhet. Ez vezetett végül oda, hogy arra a következtetésre jutottam: inkább Amerikában folytatnám, ott Phd-zem. 2000-ben már úgy jöttem Dél-Kaliforniába, hogy itt maradok. Találtam egy szponzort, aki alkalmazott és szponzorálta a zöldkártyámat. A pszichológia PhD továbbra is álmom maradt, de mivel nem ismerték el az otthoni diplomát teljes egészében, így inkább pénzügyi szakon folytattam a tanulmányaimat, amúgyis nagy űrt éreztem magamban a pénzügyi tudás terén. Először beiratkoztam egy személyi pénzügyek kurzusra; és a képzés annyira érdekesnek tűnt, hogy a végén már el tudtam képzelni magam pénzügyi tanácsadóként, így utánanéztem, hogy mit kellene ahhoz tanulnom, és eldöntöttem: az UCLA-n szeretnék közgazdaságtant és könyvelést tanulni. A UCLA az Egyesült Államok egyik legelismertebb felsőoktatási intézménye, amelyet rendszeresen az ország top 10 egyeteme között tartanak számon. Hogy oda bekerüljek, tudtam, hogy az odavezető úton a legfontosabb, hogy bizonyítványaim a maximálisak legyenek. 2008-ban befejeztem az egyetemet, közben a Merrill Lynch-nél voltam gyakornok, de éppen akkor az amerikai gazdaság fejre állt, elkezdődtek az elbocsátások, nekem pedig azt tanácsolták: ne akarjak befektetési bankár lenni, ahogy terveztem, hanem inkább a számvitelt tanuljam tovább és akkor mindig lesz munkám. Egy évbe, rengeteg tanulásba és több órás vizsgákba telt, mire sikerült megszereznem az ún. CPA licence-t (mérlegképes könyvelői igazolvány). Több CPA cégnek is dolgoztam, míg végül létrehoztam a saját cégemet, azóta magamnak dolgozom, rugalmas beosztással, ezért tudok a magyar ügyekkel ennyit foglalkozni. Ha adószezon van, akkor nagyon dolgozom, de egy színházi előadás előtti hónapban szinte semmi időm nem jut a fizetett munkámra. Ha másnak dolgoznék, ezt nem néznék el nekem.
Így már az is kiderült, honnan az energiádon túl az időd és szakmaiságod egy színház és egy alapítvány létrehozásához és vezetéséhez. De menjünk vissza időben: mikor, hogyan kapcsolódtál be a helyi magyar közösségbe?
Az első években egyáltalán nem jártam a magyar közösségbe, egyszerűen nem volt mikor: dolgoztam és egyetemre jártam, semmi szabadidőm nem volt, de a magyarság mindig is érdekelt és egy idő után elkezdett hiányozni, mint a víz vagy a fenyőillat. Ahogy az előadáson is említett Abraham Maslow-piramisa mutatja: amikor az ember egy új világban próbál helytállni, az anyagi szükségletei és a biztonsága megteremtésével van elfoglalva, nem az önmegvalósításával, vagy a magyarságával. Amikor már kezdtek kialakulni a dolgaim, felkerestem a magyar közösségeket, és elkezdtem járni a rendezvényeikre. Hamarosan beszerveztek egy március 15-i ünnepi megemlékezésre a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban, utána minden rendezvényre meghívtak fellépőként, majd megkértek, hogy állítsam össze én a műsort. Közben beszerveztek egy színházi előadásba: a Hyppolit, a lakájban voltam Terka. Sokat vezetek, jó esetben egy órára lakom a Magyar Háztól, de gyakran előfordult, hogy két és fél órába telt elvezetni a próbákra, ezért úgy tanultam meg a szerepemet, hogy felmondtam nemcsak a saját szövegemet, hanem a partnereimét is, és vezetés közben visszahallgattam. Így óhatatlanul megtanultam partnereim szerepét is, és ha valaki elakadt, tudtam neki segíteni.
Közben meghalt Szörényi Éva, az ‘56-os rendezvények nagyasszonya, és utána az öreg cserkészek összeültek megbeszélni, hogyan tovább, ki fog ezután szavalni. Szoboszlai Sanyi bácsi engem javasolt, arra hivatkozva, hogy nekem akkora memóriám van, mindenki szerepét tudom. Azóta minden évben felkérnek szavalni az ‘56-os szobornál. Így kerültem a színpadra. Láthatták, ha valamit elvállalok, lelkiismeretesen megcsinálom, és tetszett is nekik az eredmény. Szerintem nagyon sokat számít az, ha valakire úgy bízhatsz rá valamit, hogy biztos vagy benne, jól megcsinálja. Ez nagyon nagy segítség egy közösség életében, amikor minden önkéntes alapon működik. Ezt látták bennem, ezért hívtak meg újra és adtak egyre nagyobb és nagyobb feladatokat.
Akár egy egész színház vezetését? Ez konkrétan hogyan történt?
Los Angelesben valaha élénk színházi élet folyt, olyan meghatározó színművészekkel, mint a Kossuth-díjas Szörényi Éva vagy Szeleczky Zita. Abban az időben, 500-600 ember vett részt egy-egy rendezvényen, de a létszám aztán folyamatosan csökkeni kezdett, ahogy Amerikában mindenütt. Amikor én a Thália Stúdió utolsó előadásában szerepeltem, kb. 300 fő körül voltak a nézőtéren. Bokor Balázs akkori főkonzul úr szervezett egy konferenciát arról, hogy merre tart a nyugati parti magyar közélet. Engem is felkértek, hogy a fiatalok képviselőjeként tartsak egy előadást. Arról beszéltem, mennyire fontos, hogy a fiatalok átvegyék a stafétabotot az idősebb generációtól, ahogy a Kárpátok Néptáncegyüttes esetében is történt: amikor Magyarországra költöztek a vezetők, a jelenlegi vezető, Varsányi Csaba testvére, Schachinger Lívia átvette azt. A Thália Stúdió igazgatónője, Óss Enikő is visszaköltözött Magyarországra, és felszámolta a színházat, miközben mi, akik szerepeltünk az utolsó előadásban szerettük volna folytatni a színjátszást. A konferencia szünetében többen odajöttek hozzám, köztük a főkonzul úr és az akkori újság, a Magyar Napló főszerkesztője azzal, hogy nagyon jó dolgokat mondtam, “és megvan, te fogod újra szervezni a színházat”. Mivel a nonprofit szervezetek működtetésében már elég jártas voltam könyvelőként, örömmel vállaltam az új színház bejegyzését és vezetését is. Lelkes csapatként indultunk, és amikor felvetettük az anyagiak kérdését, Szoboszlai Sanyi bácsi annyit mondott: “Ne törődjetek vele, ti csak csináljátok, én segítek”. Így lettem 2011-ben Sanyi bácsival és néhány lelkes társammal együtt én is egyik alapítója a mai színháznak, ami köszönetünk jeléül Szoboszlai Sándor nevét viseli, mert ő segített legtöbbet anyagilag.
Mitől lett (újra) népszerű és sikeres a mai magyar színház?
Korábban általában vígjátékot, vagy valamilyen prózai darabot mutattak be. Mi azt érzékeltük, hogy az emberek ki voltak éhezve a nagyobb zenés produkciókra, mint például az operettre, ezért első előadásunkként kitűztük a Mágnás Miskát, és kibéreltünk egy 330 férőhelyes színházat, ami végül csordultig tele lett. A darab által előírt szereposztás mellett beszerveztük a cserkészeket és a néptáncosokat is. Az évek során éppen ez volt a célom: minél több embert behívni az előadásokba, mert akkor többen magukénak érzik az előadást, elhívják rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket, így megtelik a színház, többen válnak részeseivé a magyar kultúrának. Aki már részt vett egy előadásunkban, az részt akar venni a következőben is, és én senkinek sem mondok nemet. Mindenkinek megköszönöm, hogy jelentkezik, és igyekszem találni neki való szerepet. Ha mást nem, rábízok egy magyar zászlót, amivel kifejezheti a magyar haza iránti szeretetét. Olyan is van, aki még díszmagyart is tart otthon és szívesen behozza, hogy részt vehessen az előadásban, hogy egy csapatba tartozónak érezhesse magát. Ezért vagyunk ilyen sokan színpadon és ezért mennek teltházzal a rendezvényeink. A Marica grófnőből például két előadást is be kellett mutatni, sőt, a későbbiekben mertük vállalni még a Csárdáskirálynőt is, ami egyébként az első nagyszínpadi rendezésem lett.
Sokan megkérdőjelezték, hogy képesek leszünk-e technikailag bemutatni. A Csárdáskirálynőt, első magyarországi bemutatójának 100. évfordulóján mindenütt ünnepelték. Miután megnéztem a gálákat, arra gondoltam, miért ne tudnánk mi is megpróbálni? Visszajöttem Kaliforniába és felvetettem az ötletet a többieknek. Akkor már annyian voltunk a csapatban, hogy ketten is tudtak Szilviát, illetve Stázit énekelni, ezért az előadáson belüli váltott szereposztás mellett döntöttem: az egyik jelenetben az egyik énekes jött be, a másikban a másik. Kezdetben értetlenül néztek rám, amikor ezt javasoltam, de én nem féltem attól, hogy a nézők ezt nem fogják érteni, hisz a darabot és a szereplőket jól ismerik. Az intuícióm beigazolódott, az előadásnak hatalmas sikere lett. A fellépők hálásak voltak, mert mindenkinek jutott tehetségéhez méltó szerep. Innentől viszont felmerült a kérdés: hogyan lehet ezt a szintet überelni?
Mivel, hogyan sikerült?
Majdnem egy évig morfondíroztam azon, mi legyen a következő előadásunk. Felfedeztem Kálmán Imre Chicagói hercegnő című darabját, ami a diaszpóra számára aktuális témát fogalmaz meg, hiszen a magyar és az amerikai kultúra találkozásáról szól, és az a tanulsága, hogy legyünk toleránsak a különböző kultúrák iránt, de legyünk büszkék arra, ami a miénk. Ideálisnak találtam. Ennek is nagyon nagy sikere volt. A végén körülbelül ötvenen voltunk a színpadon és a csoportképen is látható, hogy mindenki milyen boldog, hogy mekkora élményt jelentett ez mindenki számára. Nem beszélve a 330 férőhelyes, pótszékekkel bővített nézőtérről. Összességében, egy-egy színházi rendezvényünk 400-450 embert mozgat meg, ami óriási teljesítménynek számít itt Dél-Kaliforniában.
Visszatérve a nehézségekre: sosem voltak személyi vagy anyagi gondjaitok? Van még valami egyéb titkod, ami a sikerek mögött állhat?
Azokra a szerepekre, amelyeket a helyi művészek nem feltétlen tudnak megcsinálni, vendégművészt hívunk Magyarországról. A költségvetést okosan kell és lehet megoldani, emiatt nem szabad elengedni a meghívás gondolatát, mert a repülőjegy, helyi utaztatás, szállás és ellátás nem olyan ördöngősen sok pénz. A fellépésért nem szoktunk sokat fizetni. Azoknak a művészeknek, akiket meghívunk, szívügyük a magyarság, tudják, hogy önkéntes alapon, alacsony költségvetésből dolgozunk, így kellő alázattal segítik munkánkat. Dánielfy Zsolt Jászai Mari-díjas színművész például, a rendezésben és a forgatókönyvek elkészítésében is rendszeresen segíti munkánkat. Valamennyiünk jóbarátja és mentora. Igényessége, lenyűgöző szakmai tudása példaértékű mindannyiunk számára. Fő bevételünk a jegyárusítás, adományok a közösség tagjaitól, illetve pályázatokon elnyert összegek.
Ami a személyes kihívásokat illeti, én is megéltem olyan nehézségeket, amelyekről meggyőződésem, hogy Isten pont azért adta nekem, hogy később létre tudjak hozni akár lehetetlennek is tűnő dolgokat. És csodás tanáraim is voltak. Például, a kolozsvári egyetemen Varga Jenő László híres pszichológus az egyik hipnózis órán feltartott egy ceruzát, és megkérdezte, ki hiszi azt, hogy nem tud eltörni egy ceruzát egy ujjal. Feltartottam a kezem, mire kihívott az osztály elé, és megkérdezte, hogyan törném el, majd rávezetett, vagyis kihozta belőlem azt az erőt és sebességet, amely szükséges volt ahhoz, hogy az eltörjön. Amikor két darabban leesett a földre, az osztálytársak elkezdtek tapsolni, majd később kiderült: többen is úgy gondolták, nem tudják megtenni, de nem mertek jelentkezni. Amikor Varga tanár úr kezembe adta a kettétört ceruzát, azt mondta: “Az életed során, ha majd valamiről úgy érzed, nem tudod megcsinálni, jusson eszedbe ez a ceruza.” Azóta is megvan, Amerikába is magammal hoztam, és még mindig erőt tudok meríteni belőle, ha szükséges. Sőt, e példából okulva, igyekszem másokat is bátorítani, inspirálni. Mert valóban, mindannyian többre vagyunk képesek, mint amit tudunk és hiszünk magunkról. Legyünk hálásak mindazokért a barátokért, mentorokért, akik jószándékkal vannak irántunk és ne feledjük: ha kihívásokkal is küzdünk, ha úgymond kagyló is az út, ha beletesszük a munkát abba, amin dolgozunk, gyöngy lesz az eredmény.
Mi a legutóbbi és legújabb gyöngyszemed?
Célunk elsősorban a gondolatébresztés, másodsorban a szórakoztatás, ezért az utóbbi időben igyekszem olyan produkciókat létrehozni, amelyek mindkettőt szolgálják. A Magyar Kultúra Napja alkalmából mutattuk be a “Himnusz a békéről” című legutóbbi előadásunkat, ezzel is kifejezve együttérzésünket a Kárpátaljai magyar honfitársainkkal. Az előadás első része a “Gyöngykaláris” volt, azaz a magyar kultúra gyöngyszemei, ez alkalommal a kortárs irodalomra fókuszálva, megzenésített versekkel. Ebben a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze, a Szilágy megyéből származó Újhelyi Kinga volt nagy segítségemre, aki nagyszerű tehetségével magával ragadta a közönséget. Az ünnepi műsor második része komédiákból, bohózatokból, sanzonokból, kuplékból állt, melyek az 1920-30-as évek budapesti világába röpítették a közönségünket, akik imádják a nosztalgiázást.
A következő, október 4-i előadásunk egy teljesen egyedi műsor lesz minden előzőhez képest, ugyanis egy teljes produkciót hívtam meg Magyarországról. A “Bor, mámor, szerelem” egy kilenc szereplős vígjáték, teletűzdelve a legszebb operett slágerekkel. Játszanak benne színművészek a Veszprémi Petőfi Színházból, a székesfehérvári Vörösmarty Színházból, sőt még a Budapesti Operettszínházból is. Úgy tudom, már több mint százszor bemutatták a darabot Magyarországon. Jómagam már kétszer is megnéztem és meggyőződésem, hogy a Los Angeles-i magyar közönség imádni fogja Váradi Eszter Sára összeállítását, aki a székesfehérvári Vörösmarty Színház közkedvelt művésze. Annyira kerek a történet, hogy nem szabad szétszedni, ezért ebbe nem tudok beépíteni helyi szereplőket. Előtte lesz azonban egy egyórás előadásunk, amelynek témája a magyar történelmi zászlósorozat bemutatása, “Ereklyém, kincsem, fegyverem” címmel; helyi szereplőkkel, valamint a Kárpátok Néptáncegyüttes, a Reményik Sándor Keresztény Magyar Iskola és a cserkészcsapatok tagjaiból verbuválódott Kürtőskalács Banda zenei közreműködésével. A gyönyörű hímzett zászlók már elkészültek, lelkesen készülünk a bemutatóra és célom az is, hogy más rendezvényeinken is felállítsuk, illetve más államokban működő diaszpóra közösségekbe is elvigyük, bemutassuk őket. A történelmi zászlók magyarságunk jelképei, amelyek, ha köztünk vannak, jobban megismerjük hogyan is változtak az idők során jelképeink, és tudatosul bennünk miből is tevődünk össze mi, magyarok.
Gyakorlatilag ezért is, illetve gyökereink mélyebb megismerése érdekében hoztam létre 2019-ben a Dél-Kaliforniai Magyar Örökség Alapítványt.
A színház bemutatása után kérlek, részletezd az alapítvány munkáját is. A trianoni megemlékezések most, június elején amúgyis nagyon aktuálisak…
Hosszú évek óta tartunk Trianon megemlékezést a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. Kezdtük a Trianonról szóló versekkel és kapcsolódó énekekkel, majd ott is igyekeztem valami újat adni. Így jöttek létre 2019-ben a “Magyar Kálvária”, 2020-ben az “Áldott légy nemzetem, áldott légy magyar nemzet!”, 2021-ben a “Tiszán innen, tengereken túl – Lelkem, érzésem örökséget kapott…” című emlékműsorok. A honlap segítségével pedig igyekszünk az emlékműsorokban felvetett témákat mélységében is bemutatni a helyi közösségnek és a világ magyarságának.
Ha a részletek is érdekelnek, elárulom, hogy a “Magyar Kálvária” programot a sátoraljaújhelyi azonos nevű trianoni emlékmű meglátogatása ihlette, amit szerettem volna másokkal is megosztani, így lett az emlékmű bemutatása és rajta keresztül az elszakított területek városai nevezetességeinek feltárása a 2019-es évi megemlékezés alapja. Az emlékbástyák három oldalán van egy-egy tábla egy-egy elszakított városról, alatta pedig egy-egy idézet. Mi bemutattuk ezeket a táblákat és hozzátársítottuk az adott város magyar büszkeségeit, képes formában, zenei alátámasztással. A műsort akkora érdeklődés követte, hogy kérésre a DVD változatát is elkészítettük, amelyeket különböző workshopokon mutatunk be, a résztvevők személyes ismereteit is bevonva. E projekt szerves folytatása a honlapunkon a Kárpát-medence magyar örökségének bemutatása Elszakított területek címmel, ahol már körülbelül száz település, illetve nemzeti érték került bemutatásra. Nagyon jól jönne némi segítség ennek folytatásához…
2020-ban, a Trianoni Békediktátum aláírásának 100. évfordulója környékén lehetőségünk nyílt online összekapcsolódni a világ számos területén élő magyarsággal, így készült el az “Áldott légy…” emlékműsor, amelyben az Egyesült Államokban, Kanadában és a Kárpát-medencében élő magyarok tettek tanúságot hazaszeretetükről és összetartozásukról. Ennek mintájára készült el a következő évben a “Tiszán innen…”, immár kanadai magyar szervezetekkel való együttműködésben.
Emellett a Magyar Házban és más helyeken is szervezünk irodalmi esteket, illetve részt veszünk a nemzeti ünnepi megemlékezéseken. A Magyar Házban természetesen, mint szervezők is. Továbbá részt veszünk a Magyarok Kenyere programban is, amelyet a liszt kis tarisznyákban történő szétosztásával igyekeztünk népszerűsíteni, és eljuttatni a 15 millió búzaszem jelentőségét és üzenetét Észak-Amerika nyugati régiójának minél több magyar közösségéhez. Végül megemlíteném az Erdélyi Helikon bemutatását is, ami erdélyiként szívügyem lett. Ismerjük meg azt, ami a miénk. A helikonista írók tiszteletére szervezett emlékműsort több nyugati parti városban is bemutattuk. Külön örömmel fogadtuk a Phoenixi Magyar Református Egyház erdélyi származású vezetőjének, Demeter Zsoltnak a meghívását, aki, teljes egészében az ügy mellé állt, lelkesen szervezte meg az arizonai közösséget és vett részt szereplőként is a műsorban. E munkában Medgyessy Éva marosvásárhelyi irodalomtörténésszel dolgozom együtt – ő is egy igazi példakép, akitől rengeteget tanulok.
Végül néhány szót a Magyar Házról, ahol mindez elkezdődött…
A Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház a térség kulturális központja, amely több mint száz éve szolgálja a környék magyarságát. Pereházy Miklós elnök mellett, 2010 óta a szervezet kulturális vezetője vagyok. Az általam szervezett rendezvényeken mindhárom korábban említett szervezet részt vesz, a nemzeti megemlékezéseken pedig a Kárpátok Néptáncegyüttes is jelen van; nemcsak fellépőként, hanem szervezőként is. Erre utalnak a plakátokon elhelyezett logók is. Igyekszünk mindenkivel összedolgozni, amennyire csak lehet.
Több református egyház is működik itt: az ontarioi, a hawthorne-i, a hollywoodi és a San Fernando Völgyi református egyház. Velük is igyekszünk együttműködni. A nemzeti ünnepi megemlékezésekre például mindig felkérünk egy lelkészt imát mondani. De több rendezvényünket, irodalmi összeállításunkat vagy tematikus kiállításunkat, mint például a kárpátaljaiaknak szánt adománygyűjtési akcióval egybekötött kiállításunkat is elvittük az ontarioi és a hawthorne-i közösségbe, de még a Las Vegas-i református egyházközösségbe is.
A 17. számú Könyves Kálmán cserkészcsapat a Hollywoodi Református Egyházhoz tartozik. A Szent István Katolikus Egyház szép temploma és közösségi terme a 8. számú Julianus Barát és 49. számú Árpádházi Boldog Erzsébet cserkészcsapatok székhelye. Cserkészeinkkel rendszerint a nemzeti ünnepi megemlékezéseink alkalmából szervezett koszorúzásnál szoktam találkozni a város különböző pontjain található emlékműveinknél. Továbbá szeretném megemlíteni az Amerikai-Magyar Baptista Gyülekezetet, amelynek vezetői és tagjai rendszeresen megtisztelik jelenlétükkel nemzeti ünnepi megemlékezéseinket, támogatják közösségünket.
Közös erővel, összefogással sikerült segíteni a Los Angeles környéki januári tüzek károsultjait is, amikor a San Franciscó-i, San Diegó-i, phoenixi, de még a keleti parti magyar egyházaktól, illetve szervezetektől is érkeztek adományok. Hálás köszönet mindazoknak a közösségi vezetőknek, szervezeteknek, valamint Magyarország Los Angeles-i főkonzulátusának az akció támogatásáért. Dr. Gróf István főkonzul fantasztikus ember, aki sokat tesz azért, hogy a helyi magyar közösség szervezetei sikeresen együttműködhessenek. Csak akkor tudunk nagyot alkotni, ha összefogunk, ha egymásnak nem versenytársai, hanem segítői vagyunk. Pereházy Miklós, a Magyar Ház elnöke erélyes, határozott ember, esetleges konfliktusokat is felvállal, de döntéseiben mindig a helyi magyarság érdekeit tartja szem előtt. Én szeretem őt, mert rendkívül művelt, olvasott ember és többször tapasztaltam, hogy kiáll azok mellett, akiket megtámadnak vagy valamely okból hátrányos helyzetbe kerülnek, legyen az anyagi vagy emberi, lelki természetű probléma. Nem mondom, hogy mindenben egyetértünk, de mindent megbeszélünk. Ha szeretettel vagyunk egymás iránt, nincs akadály, mindent meg lehet oldani. Az emberek érzik, ha jó szándékkal, valódi szeretettel vagyunk irántuk. Sokszor használjuk ezt a szót, de amikor tényleg szeretettel viszonyulunk valakihez vagy valamihez, akkor bármi létrejöhet. Bármennyire is közhelyesen hangzik, a szeretet valóban csodákat tud művelni.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
