“Ady mindenekelőtt végzetes fizikai meghatározottsággal, a felkarmolt seb sajgásával, a terhes asszony vajudásával: magyar, erdélyi magyar és köznemes. Ezt az erdélyiséget mozdulatain, beszédén, pózain, egész testére kiélő lelki formáján láthatták azok, akik közelebbről ismerték. Erdélyi magyar és magyar nemes volt minden sejtjében a magyarság minden elmult századával. Magyar nemes, aki úr a maga portáján (és az egész élet az ő portája volt), aki zsarnok a jóságában, zsarnok a rosszaságában s éppen ezért a zsarnokságáért halálos daccal független. Magyar, akinél csak bravuros megvillanás lehet az akarat, hősi túlzás és azértis vitézkedés a tett, aki elduzzog a közepes könyöklő demokráciától, mint egy megríkatott mesekirály. Magyar, akinek gyötrelem a kifejezés, megmondása a bentörténö világnak. Erdélyi magyar, a nyugati kulturával mélyebben átitatott erdélyi magyarság mély kulturvágyával. Az a lelki alkat, ami Bánfy Dénes, a két Wesselényi és sok tekintetben Bánfy Dezső voltak s amilyeneket az erdélyi kuriák megmaradt multjában még lehet látni.
Soha még költő sajgóbban, gyötrelmesebben magyar és múlt nem volt, mint ő. A múltnak, fajiságának, társadalmi osztályának élő integritása az, ami meghatározza tragikumát s ott van művészete minden gyökérszálánál.
Ez a magyar, ez az erdélyi magyar, ez a magyar nemes, a Verbőczys, öklös, kalodás múltnak ez a fiatal zsarnoka, megnőve a lángész arányában a byroni légió romantikus gigászává, beleszületik a megtatarozott Magyarország zagyva demokráciájába. És amint bitang jószág lett a régi kuria, koldus anakronizmus a régi magyar úr: idejét múlt fényüzés lett a lángész, a világ a kis közepesek tolongó lökdösése lett. A magyar időtlenné vált az új idöben, ahol nem bravúr, nem hősi felbuzdulás, nem valóságot felejtető álom kell. S mert idegen élelmesek árasszák el az élet mezeit, idegennek gyűlöli a demokráciát, félreduzzog a jövő megrohant útjaitól s mindinkább lehetetlenné lesz a vad törtetésben. S mert az új kultúra, nyugat új ideái, a forradalmi igazságok idegen ügyesek kezében hódító fegyeverek lettek, botor érzékenységgel riad el tölők. Ezt a végtelen hontalanságot korban és hazában, ezt a fájó kitagadottságot az élet meghódításából, a piaci versenynek ezt a halálos lehetetlenségét érzi Ady. Nincs többé külön Ady és magyarság. Ady és múlt: beteg megtágulással ő az egész magyarság, az egész múlt, a magyar fátum megteljesedése. Minden nagyszerű időtlensége, vére, temperamentuma, fizikai mivoltának rejtelmes bonyolultsága: minden ennek a fajnak és ennek a múltnak teljes szintézise. Ő nem Ady, nem egyén, ő a magyar, az örök magyar, aki halálos dáridókat tart, ha építeni kellene, duzzog, ha versenyezni kellene, gőgös úr, ha meg kellene alkudni s álmodik, mikor kenyeret kellene keresni. Az ős fatális magyarság teljessége a Toldi Miklósok, Kárpáthy Jánosok fajtájából.
És ebbe a magyarba, ebbe az erdélyi magyarba behullott Párizs, mint egy fogantató márciusi éjszaka s a múltnak, a vérnek, a dacnak fia új elrévüléssel mered a felfedezett életre. Hát van költészet, mely megmondja az élet megfoghatatlan elsuhanásait, van kultúra, mely szépség és korlátlan élet, van megszélesedett emberi jövő, mely nem piszkos verseny tiprása. Nem, és ez nagyon fontos: nem nyugati gondolatokat, nyugati érzéseket, nyugati formákat és kifejező eszközöket adott neki Párizs. Párizs csak a tavaszi szél, mely megmozdítja ezt a dermedt magyart, ezt a fájdalmas minden magyart, hogy faja elátkozott kincseit felássa, hogy eltemetett, eltiport magyar gondolatoknak, magyar szenvedéseknek adjon életet magyar formákkal, a magyar nyelv eddig rejtett eszközeivel.
És itt teljesedik meg a tragédia, melynek szinpadán az egyetemes magyar Ady lesz. Ő a vérbe, idegekbe épített múlt, a végzetesen meghatározott faji ember érzi magában egy újjászületés élet-halálra szóló elhívását. Minden, amit le kell rombolnia: a múlt s fajának dermedt idegzete, önmagában van. Ő a próféta és a megostorozott nép, ő a bíró és a megidézett vádló. Milyen könnyű volt az egészséges, egylelkű Petöfinek ostorozni az elmaradt magyart, mely nem ő volt. De Ady éppen ennek a fajnak a teljessége gyönyörű hibáival, nagyszerű élhetetlenségével, hősies anakronizmusával, végzetes hullásásval. Igy lesz lírája a legegyénibb és legszociálisabb, mert annyira az egész faj, hogy a fajnak tragédiája, vivódása a jövő elött minden mozdulatában személyes ügye. A magyarság az ő belső tragédiája.
És mikor a nyugati ekék felsebzik ezt az ősmagyar televényt, egy nagy születés láza kezdődik. Itt belső gyötrelem az alkotás. Az élet meg nem mondott mozdulásai, formátlan formák, a lélek titkos gyökérszálai tátognak szavak után. És hogy tovamozduló frisseségében adja az életén átvillanó szépet, véréből, husából kell előtépnie új szavakat, meg kell facsarnia az egész magyarságot, hogy új ritmusokba törhesse az új sírást. Ez a megszenvedő fogamzás adja azokat a bizarr, zordon zúgású szavakat, melyek egy új költészetet jelentenek. Igen: éppen ez a sajgó múlt, ez a végzetes faji meghatározottság adja költészetét, mely mégis új, amennyiben a fejlődés folyamán valami új lehet s amilyent a magyar irodalomban csakis Berzsenyi, Csokonay, Katona nevei jelentenek. Mert mégis ő volt a nagy felszabadító, a végzetes megmozdulás, amely után minden szabadság és minden mozdulat lehetséges volt.
És éppen ezért belső tragédia forradalmisága, mert egy éppen benne gyötrödő múlt s egy egész életébe beágyazott fajiság szenvedte azt. Ez a forradalmiság egész más, mint Petőfié. Ez a forradalom először is önmaga ellen, fajtól és mőlttól meghatározott élete föltételei ellen is mozdult s nagy öleléseiben a jövő felé mindig a saját halálát szorította magához. Mert ő először is Zápolya, csak azután Dózsa György, előbb Kárpáthy János, csak azután Kárpáthy Zoltán. Vére és anyaga szerint csak olyan értelemben lehetne forradalmár, mint Bercsényi, a magyar urak eb ura fakós felmozdulásával. De mert benne van egész faja, egész vérével szenvedi a demokráciát s érzi, hogy ő és a magyarság ebben a szemérmetlen versenyben mindig Ézsau marad. Ezért kel fel véréből a vörös nap. Ez már nem Petőfi forradalmisága. Itt nem szabadságról s a francia forradalom burzsoá örömeiröl van szó. A Dózsa György szimbóluma teljes igazságává teljesedik. Kapitalizmus és szabad verseny csak halál lehet Adyra, az egyetemes magyarra. És mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap, mely halált hozna Adynak, az egyénnek, de egyetlen megváltás fájdalmas magyarságának. Neki ez a forradalom bosszús lihegés és gyötrő cilicium. Az ő prófétaságának, forradalmiságának gyökere egy gyötrelmes, termékeny, organikus anakronizmus.
A halódó költöt azzal üdvözölték a megváltozott viszonyok emberei, hogy ime elérkezett az ő forradalma. Vajjon nagy sötét szemei mit mutattak e szavakra? Az egyéni verseny féktelenebb, a fertelmes tőke több kezű mint valaha. Pannonia batárja még arcátlanabb vidámsággal csörtet. És az Ady forradalma? Kijátszott milliók fojtott dühe morajlik.”
1919, Ady halála utáni napon
Szabó Dezső
Egyenes Úton, Tanulmányok
Budapest, 1920
