Nem akarok többet sírni,
mégis könnyemet hullatom.
Túl annyi magányos órán,
pokolra kívánom bánatom.
Én még élni szeretnék,
szívből köszönni: „Jó napot!”
A vidámság jó barát volt egykor,
magamra most vajon miért hagyott?
Minden nap szent elhatározás,
a szomorúságom elhagyom.
De szertefoszlik e nagy fogadkozás,
mire delet üt az óra a falon.
Hogy mi okozta a változást,
miért bújt elő a fájdalom?
A két szemedbe néztem úgy tíz után,
és éreztem, vége van, feladom.
A délután már csak csordogál,
estig talán még kibírom.
Az éjszaka leple is rám talál,
ha könnyes pilláim lecsukom.
Égi mezőkön járok már,
fürkészve szemedet kutatom.
Egy végtelen hosszú pillantás,
mielőtt földi otthonom elhagyom.
A vágyam is lassan tovaszáll,
úgy látszik nem lesz már vigaszom.
De ott, nicsak, egy kunyhó vár,
és Isten köszön rám: „Jó napot!”
