Majnek Antal nyugalmazott kárpátaljai püspök egy adományokat szállító út résztvevőjeként, a munkácsi karitász egyik munkatársát kísérve jutott el a front közelébe, Harkiv és Zaporizzsja térségébe, ahol személyesen tapasztalhatta meg a háborúban élők valóságát. A pusztítás közvetlen közelében nemcsak romos házak, megfogyatkozott közösségek és kilátástalanság fogadta őket, hanem az élet újrateremtésének apró, megrendítő jelei is.
A Kárpátaljáról induló csapat a hosszú utat pedig szinte megállás nélkül, mintegy tizenöt óra alatt tette meg. Az utak egészen a front közeléig jó állapotban vannak: a főutak több helyen négysávosak, jó minőségűek. A korszerű infrastruktúra azonban nem jelent biztonságot. Egy, a frontvonaltól mindössze 14 kilométerre fekvő település felé haladva például az út fölé kifeszített, hálószerű védőborítás alatt közlekedtek, amely valamelyest védelmet nyújthat a dróntámadások ellen. A járműben drónradar is volt, amely többször jelezte, hogy drón halad el fölöttük, bár magukat az eszközöket nem látták.
A veszélyt a vidék épületei is világosan jelezték. Azokon a településeken, amelyeket korábban elfoglaltak az orosz erők, majd az ukránok visszafoglaltak, sok lakóház megrongálódott vagy teljesen kiégett. A közintézmények szinte kivétel nélkül sérüléseket szenvedtek. A pusztítás ellenére azonban megkezdődött a fokozatos újjáépítés.
A püspök számára az egyik legmeghatóbb látvány az volt, amikor egy megtámadott település központjában néhány asszony virágokat ültetett. „Én ebben látom az élet szeretetét és a reményt, a reménységet. Hogy nem csak élni akarunk így, úgy, amúgy, hanem szépen szeretnénk élni.” A virágültetés apró gesztusnak tűnhet egy háborús övezetben, mégis azt jelzi, hogy az ott élők nem csupán túlélni szeretnének, hanem otthont teremteni, és hinni abban, hogy a jövő nem merül ki a pusztítás következményeinek elviselésében.
Az út során egy másik élmény is mély nyomot hagyott Antal atyában. Egy olyan faluba érkeztek ugyanis, ahol a környékbeli településekkel ellentétben egyetlen szétlőtt házat sem láttak. Óhatatlanul felmerült a kérdés: miért maradhatott épen éppen ez a falu, miközben a harcok mindkét irányból elérték őket? A települést az orosz előrenyomulás és az ukrán visszafoglalás során is elkerülték a harcok.
A helyiek sem tudtak erre magyarázatot adni. Egy dolgot azonban biztosan állítottak: a faluban mindenki imádkozott. Majnek Antal számára ez az eset a hit erejéről szóló személyes tapasztalat lett. Meggyőződése, hogy Isten megmutathatja a hatalmát, ha egy közösség tagjai ennyire bíznak benne. A falubeliek azóta is rendszeresen összegyűlnek imádkozni, és nem szégyellik megvallani, ami velük történt.
A zaporizzsjai látogatás során püspök úr a háború egyik legfájdalmasabb, kevésbé látható következményével szembesült: a mélyszegénységgel és az emberek kiszolgáltatottságával. Az Irgalmas Atya katolikus székesegyházat övező hatalmas parkban, a fák alatt emberek tömegei várakoztak segélyre. Nem véletlenül húzódtak a lombok alá: a fák valamelyest védelmet nyújtanak a drónok megfigyelésével szemben. A látogatók száma így is megdöbbentő volt: már a délelőtti órákban 2000–2500 ember fordult meg a központban, remélve, hogy segítséghez juthat. A várakozók többsége nő volt, sokan a front elől menekültek el gyermekeikkel vagy idős szüleikkel.
A székesegyház munkatársai a nagyobb szállítmányok elmaradása ellenére is igyekeznek élelmiszert biztosítani a rászorulóknak. A kamionok már nem mernek eljutni a térségbe, így a közösség főként pénzadományokra, tehetősebb magánszemélyek felajánlásaira és saját erőforrásaira támaszkodik. Néhány szerzetes és önkéntes minden éjszaka több mint kétezer kenyeret süt a rászorulók számára, akik minden egyes nap tömegesen jelennek meg.
A kárpátaljai püspököt az döbbentette meg leginkább, hogy a sorban állók milyen súlyos nélkülözésben élhetnek, ha naponta órákat képesek várakozni mindössze egyetlen kenyérért. Ez a tapasztalat és ez a látvány az egész út legfájdalmasabb emlékévé vált számára. Emberek ezrei állnak sorban órákon át azért az alapvető élelmiszerért, amelyet békeidőben mindenki magától értetődőnek tekint.
A helyzetet súlyosbítja, hogy sokan anyagi okokból nem tudnak nyugat felé menekülni, még akkor sem, ha volna hová menniük. A szegénység a menekülés lehetőségét is elveszi az emberektől.
Majnek Antal szerint a háború valóságát nehéz pusztán a híradásokból megérteni. A személyes tapasztalat olyan részleteket tár fel, amelyek a távolból, a médián keresztül nem láthatók.
A püspök arra figyelmeztet, hogy a háború következményei nem állnak meg a szétlőtt épületeknél. A túlélőkre szegénység, nélkülözés, bizonytalanság és sok esetben hosszú távú kiszolgáltatottság vár. „Ez az igazi háború, amit a rossz ellen vívunk a jóval.” – Ezért a béke iránti felelősséget nem lehet kizárólag a politikai vezetőkre vagy a harcoló felekre hárítani: az egyéneknek és a közösségeknek is fel kell ismerniük saját szerepüket.
A front közelében a hit nem szünteti meg a veszélyt, és önmagában nem tölti meg az üres éléskamrákat. Mégis erőt adhat ahhoz, hogy valaki útnak induljon a rászorulókért, hogy egy közösség újra virágokat ültessen, kitartson vagy hogy éjszakáról éjszakára megsüljön az a több ezer kenyér, amely másnap talán egy család egyetlen biztos élelme lesz.
A teljes beszámoló a Bizony, Isten YouTube-csatornán tekinthető meg: https://youtu.be/brA5cSjpHf8
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
