Egy sikeres 1956-os magyar fáradhatatlanul dolgozik Amerikában a hazai közösségek megtartásán

Somogyi Balázs 1938. június 27-én született Győrött. Apai nagyapja református lelkész volt, míg édesapja, Somogyi Pál Bertalan katonaorvos, aki a Magyar Honvédségben szolgált a II. világháború alatt, többek között a Don-kanyart is megjárta. Édesanyja, Csermez Mária, eredetileg felvidéki, később Győr környéki birtokos családból származott. A II. világháborút Balázs édesanyja családjának győri birtokán töltötte, de a háború végével a szovjet csapatok közeledte miatt a család Németországba menekült. Édesapja ott ortopéd sebészként dolgozott, de közben olyan erős honvággyal küzdött, hogy a háború végét követően visszatelepültek Magyarországra. Bár osztályidegen származása miatt nem kaphatott volna orvosi munkát, a szakemberhiány miatt mégis tovább dolgozhatott. Balázs jól emlékszik az ’50-es évek kommunista világára, az éjszaka közepén megszólaló csengőtől való rettegésre („csengőfrász”), a megélhetési bizonytalanságból is fakadó állandó feszültségre, az óvóhelyek világára, ahol „az emberi valóság kibontakozik”, illetve a család antikommunista meggyőződése és a totalitárius rendszernek való nyilvános megfelelés összehangolásából eredő „skizofrén állapotra”. Az ’56-os forradalom kitörésekor épp csak elkezdte orvosi egyetemi tanulmányait, a harcok alatt végig édesapja mellett dolgozott a Szabolcs utcai kórházban, ahol a főleg lőtt sebekkel érkező sérülteket látták el, nemcsak magyarokat, oroszokat is. A vizuális emlékek maradandó nyomot hagytak benne: ma is tisztán emlékszik egyes jajgató arcokra, például arra is, amikor egy 16 éves lánynak le kellett vágniuk a lábát, vagy ahogy a szomszéd lányt eltemették a kertben.

A forradalom leverése után a család az emigráció mellett döntött. ’57 elején már a kanadai Vancouverben éltek, ahol az apának először a helyi kórházban ígértek állást, de végül Balázs és öccse a faiparban voltak kénytelen dolgozni, édesanyjuk sátrakat varrt, édesapjuk pedig munkanélküli maradt. Az orvosi kapcsolatrendszeren keresztül végül sikerült elérni, hogy édesapja másfél év után New Yorkban kapjon orvosi állást és így az egész család odaköltözött, ahol hamarosan a ma már nem létező Szent Imre Klub köré szerveződő magyar közösség aktív tagjaivá váltak. A Klubhoz számos II. világháborús (ún. DP-s) és ’56-os menekült tartozott; ahol rendszeresen szerveztek bálokat, sporteseményeket és cserkész-összejöveteleket. Balázs is ott találkozott későbbi feleségével, a képzőművész Csillával, az erdélyi neves filmoperatőr, Makay Árpád lányával, aki családjával a II. világháborút követő négy év svájci kitérő után ’52-ben érkezett Amerikába. ’64-ben volt az esküvőjük és Connecticutba költözésük után három lányuk született. Egy unokájuk van, Kristóf. Balázs édesapja szakmáját követve ortopéd sebészként dolgozott egészen 82 éves koráig. Csillával hosszú évtizedeken át a helyi magyar közösségi élet oszlopos tagjai voltak, és ma is azok. A New York-i székhelyű Hungária tánccsoport két évtizedes vezetése mellett, aktív tagjai a Magyar Baráti Közösségnek (MBK) és az ITT-OTT találkozóknak. Balázs a Connecticuti Magyar Kulturális Társaság alapító elnöke, a wallingfordi Magyar Ház kulturális programfelelőse, de számos kulturális eseményt rendeztek saját otthonukban is.

Reklám

A videóban úgy fogalmaztál: az ’50-es években skizofrén helyzetben és állandó feszültségben éltetek, mégsem lettetek pszichés betegek. Kifejtenéd? Általában azok, akik erről az időszakról mesélnek, nem szokták hangsúlyozni ezt, pedig fontos lenne, hiszen ma gyakori, mondhatni majdnem divat pszichés betegnek lenni…és leginkább a nem háborús övezetekben.

Szerintem ennek több tényezője van. A családi viszonyok, a családon belüli élet mindenképpen hozzásegített bennünket ahhoz, hogy egy egészséges életszemléletet alakítsunk ki. Nem volt nálunk fakszni, nem voltunk elkényeztetve, hozzászoktunk a nehézségekhez, sőt, magától értetődőnek is tartottuk azokat. Ez egy olyan időszak a magyar történelmünkben, amikor szükség is volt az ilyen jellegű viselkedésre, mert a környezet valóban embertelen tudott lenni. Az ideológiai követelmények megnehezítették életünket. Sajnos ennek megnyilvánulásait már az Egyesült Államokban is kezdem tapasztalni, de ez egy másik beszélgetés tárgya…

Az ép lélekkel való túlélés nyilván egyéni képesség is, de a család támogatása, általános hangulata is mindenképpen hozzájárult. Mi otthon állandóan megkaptuk az „ellen-gyógyszert”: amikor hazamentünk az iskolából, általában beszámoltunk arról, hogy ott miket hallottunk, és akkor szüleim szépen leültettek, és elmondták: „Édes fiam, ez nem egészen így van, sőt, ez teljesen másképpen van…” És azzal, hogy megkaptuk az ellen-dózist, kialakult bennünk egy olyan tartás, amely az akkori rendszer megnyilvánulásait szinte negatívvá vagy nem létezővé tette. Az egyik nagyapám református lelkész, a másik nagyapám megyei főszolgabíró volt, a rendszer szempontjából tehát reakciós család voltunk, nem is fogadtuk el a népi demokráciát.

A családban mindenesetre ott volt előttünk a példa arra, hogy nem kell mindig a legrosszabbra gondolni, nem kell mindig az élet sötétségére figyelni; látni kell azt is, hogy ebből van kiút. Mi ilyen egészséges hozzáállást tapasztaltunk otthon. Ugyanakkor nagyon sok emberrel találkoztam ’56 után, akik bár ugyanazt élték át, mint mi, később mégis egészen másképp reagáltak. Ez nem egy tudományos, precíz felmérés, de a visszaemlékezésem alapján az a véleményem, hogy legalább 50%-uk teljesen épen élte túl ezt a korszakot, a másik felének viszont voltak problémái. Találkoztam olyan emberekkel, akik szinte elviselhetetlen mértékű honvágyban szenvedtek. Visszaemlékszem egy textiltőtervező fiúra, aki minden dühét, mérgét, elkeseredését úgy vezette le, hogy obszcén magyar kifejezéseket komponált bele az általa tervezett textilmintákba, amelyet az amerikaiak persze nem értettek. Aztán találkoztam olyanokkal, akiknek ajánlottam, ne szívjanak 40 cigarettát naponta, mire azt mondták, nem tudják megtenni, mert akkor nem lesz barátjuk. És olyannal is, aki állandóan visszasírta az anyját, vissza is ment emiatt Magyarországra.

A honvágyra még visszatérünk, de először ’56-ról. Életed legmeghatározóbb eseményének nevezted, ahol „megszoktad a vér, a sebesültek, a halál látványát”. Orvosként könnyebb volt?

Valóban, én azt elfelejteni nem tudom. Annak ellenére, hogy fegyverrel nem harcoltam az utcán, ávósokat nem lőttem le, az a felszabadult légkör, az a pillanatok alatt kialakuló szabadságérzés, melynek nyomát sem tapasztaltuk az előző évtizedek folyamán, felejthetetlen volt. Szerintem a magyar nép akkor tényleg hitt abban, hogy elérkezett a nagy pillanat, megváltozik a helyzet. De hát sajnos ez egyáltalán nem így történt, de ez már történelem…  Akkor én még nem voltam orvos, csak pár hetes medikushallgató, bár nyilván ez és apám jelenléte is számított, viszont alapvetően nem erről van szó, hanem arról, amit már említettem: nem voltunk elkényeztetve, 5-6 évesen megismerkedtünk a kosszal, a nehézséggel, a második világháborús pinceélményekkel, a halálesetekkel, úgyhogy kialakult bennünk az a tudat, hogy ilyen az élet: elég gyakran nehéz, de valami lehetőséget kell találni arra, hogy az ember túlélje ezt, ami a legtöbb esetben sikerült is.

Családod tagjai nemcsak lelkileg épek maradtak, hanem cselekvő energiává fordították a korábban tanult megküzdési stratégiákat. Elsősorban te és feleséged, de Marika húgod is sokat tett és tesz ma is a magyarságért. Azt hiszem, ennek az egész életetekre jellemző, 80  év felett is aktív önkéntességnek köze lehet a gyerekkorban otthon megélt élményeknek is…

Biztosan, bár érdekes módon 18 éves koromig nagyon zárkózott egyén voltam, nem nagyon szerettem másokkal kommunikálni, például publikum előtt megjelenni, egyáltalán megszólalni, és ez úgy oldódott meg, hogy Csordás Gábor református lelkész – aki a megbízható lelkészek sorába tartozott, és ez számomra azt jelenti, hogy az Amerikában működő magyar lelkészek kisebbségének volt tagja –, egyszer közölte velem, hogy nekem kell levezetni a Protestáns Bált. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy feloldódott bennem az a korábbi szörnyű görcs, amellyel sokáig küszködtem, és azóta – amint te is láthattad nemrég a Magyar Napon – nincs problémám azzal, hogy az emberekkel beszéljek, sőt. Ez a készség bennem lehetett valahol mélyen, de csak 18-20 éves koromban jött ki belőlem. Nagyon kevés lelkésznek vagyok hálás, de neki igen.

Első benyomásom szerint a humorod is segít másokhoz kapcsolódni és valószínűleg segített sok mindent túlélni is. Viszont nem tudom nem észrevenni, hogy eléggé felemás véleményed  van az egyház képviselőit illetően. Jól érzékelem? És ez mennyiben befolyásolta a te hitedet?

Apám érdeklődési köre nagyon széleskörű volt, és sokféle emberre kiterjedt, és ezek között volt jó néhány kétséges karakter, amit én már akkor érzékeltem, de csak utólag értettem meg. Például eljárt hozzánk egy Zádor Jenő nevű úriember, aki annak idején a Magyar Püspöki Kar egyik titkára volt. Ő annyira belelátott a püspökség életébe, hogy megundorodott tőle. Látta a sok visszaélést, ezért lemondott a katolikusságáról, és elkezdett komolyan foglalkozni a keleti vallások általa érzékelt valóságaival, és arról írt is; tulajdonképpen buddhistává vált. És jó okkal elcsapott lelkészek is jártak hozzánk – ezek is az aránylag korai gyermekkorom részét képezték.

Ugyanakkor szüleim fontosnak tartották, hogy hittanórára járjunk, elmenjünk templomba. És úgy gondolták, hogy ahhoz, hogy belőlünk ép, egészséges és rendesen gondolkodó és érző emberek legyenek, szükséges elküldeniük református nyári táborokba, így voltunk Tihanyban, Balatonfüreden, Szárszón, többször is. Akkoriban Magyarországon mindenki evangelizált, és a táborokban is feltették azt a kérdést mindenkinek, hogy mikor találkozott Jézus Krisztussal. 14 évesen nehéz erre őszinte választ adni, úgyhogy nagyon sok összekapkodott szerencsétlen sülemény jött ki ezekből a kérdésekből. Egyre tisztán emlékszem. Egy Sándor nevű fiatalember elmondta, hogy amint sétált a Nagykörúton, látott egy sarus, hosszú hajú férfit jönni vele szemben, ő volt a Jézus Krisztus, akivel nagyon melegen üdvözölték egymást. Voltaképpen ez volt az egyetlen válasz, ami nekem ott tetszett, a rengeteg idétlen válasz között. És mint már tudod, Kanadába is úgy kerültünk nehéz körülmények közé másfél évre, hogy egy református lelkész félrevezetett minket. Láttam tehát az emberi gyengeség megnyilvánulását nagyon sok formában, az egyházi személyek között is. Ennek ellenére én is fontosnak tartottam az hitéletet, vagyis azt, hogy az embernek legyen valami hitbéli alapja, amire minden mást ráhelyezhet.

Két évvel fiatalabb Miklós öcséddel eldöntöttétek, hogy a forradalom leverése után mindenképpen elmentek az országból; akkor is, ha a család többi tagja nem követ benneteket. Pedig édesapádat az emésztő honvágy a háború után egyszer már hazavitte Németországból.

Igen, és ezért voltaképpen egy kicsit szégyellem is magam, mert arra kényszerítettük szüleinket, hogy válasszanak köztünk és Magyarország között. Ugyanakkor az ő döntésük is volt. Tudom, hogy hosszú éjszakákon keresztül viaskodtak önmagukkal és egymással, amíg megszületett a döntésük: a család maradjon együtt. És azt is tudom, hogy mindketten, de elsősorban apám nagyon sokat vesztett azáltal, hogy kijöttek, hiszen otthon felmenői ellenére szakmailag nagyon sikeres orvos tudott lenni és elismert társasági ember is volt. Itt pedig elölről kellett kezdeni mindent, jóval alacsonyabbról. Emiatt voltak erős lelkiismeret-furdalásaim, de később, amikor beszélgettem vele erről, meg láttam a fejleményeket, rájöttem: annak ellenére, hogy így alakult, nem volt boldogtalan ember itt sem. Igen, korábban Németországban annyira erős volt a honvágya, hogy voltaképpen már lelki beteggé vált, ezért visszatértünk Magyarországra, de a honvágyát nem hozta ide, Észak-Amerikába, amit máig nem tudok megmagyarázni. Soha nem mondta, hogy jó lenne hazamenni. Egy pillanat alatt elfogadta az itteni új életet, ami számára nagyon keserű volt, különösen eleinte. Annak ellenére, hogy mindent elveszített és többször újra kellett kezdenie, kitartott, újra és újra megpróbálta. Nekem ez nagy a lecke volt: ha elsőre valami nem sikerül, állj neki újra. Ezt az elvet azóta gyakran használtam, és sokszor a javamra vált. Még a másfél éves kanadai kitérő is. Ott ugyanis beleláttunk az egyszerű emberek életébe, és rájöttünk arra, hogy vannak, akiknek egy életen keresztül ugyanazt kell csinálniuk: bemenni egy  vidéki vállalathoz és ott lenni 8 órán keresztül, amiből aztán egy idő után nincs kiút. Gyorsan rájöttem, hogy én semmiképpen sem szeretnék így élni. Szerencsére nem is kellett. Kanada jó lecke volt, de elég volt. Neki köszönhetően egyébként másképp láttuk a nyugati magyar életet is.

Ezt hogy érted?

Magyarországon az embernek nem igazán volt átfogó képe a Nyugaton élő magyarságról. Kanadában aztán láttuk, hogy ez is egy nagyon-nagyon széles skála. Amikor Vancouverbe kerültünk, működött ott egy magyar ház, ahova időnként elmentünk. Voltak, akik annak ellenére, hogy ugyanabban a teremben egymástól pár méterre ültek vagy álltak, nem beszéltek egymással, és elhatározták, hogy egy életen keresztül megtartják ezt a szokásukat, kifejezetten gyűlölik a másik magyart, aki ott volt mellettük, közeli fizikai távolságban. Akkoriban már nem is tudták, mi volt az eredeti oka a gyűlöletnek, de azt tudták, hogy gyűlölni kell a másikat. Ez nagyon szomorú, amelyet még halványan időnként most is tapasztalok, habár már jóval kevésbé meghatározó elem az életünkben itt, mint annak idején volt ott. Akkor rendkívül lehangoló volt. Megértem, hogy voltak emberek, akik azt mondták, olyan helyre nem jönnek vissza, ahol csak gyűlölet van. Aztán ugyanez a tapasztalat megvolt Amerikában is, amelynek magyarlakta területeit akkor még szintén jellemezte ez az ádáz véleménydifferencia, de azóta hála Istennek, erősen megenyhült. Talán azért, mert azok, akik ebben igazán hittek, szépen meghaltak az idő folyamán. Nem mondom, hogy 2023-ban ez már nem létezik, akár Kanadában vagy Amerikában, de sokkal elviselhetőbb manapság, mint amilyen az elmúlt század második felében volt.

Kanadában azt tartotta bennetek a lelket, hogy majd Amerikában másképp lesz. És úgy is lett.

Igen, ez egy szállóigévé vált a családunkban, ezzel biztattuk magunkat és egymást. De Amerikába átjönni sem volt olyan egyszerű, mert apámat megvádolták azzal, hogy párttitkár volt. Vancouverben még az elején lekáderezték a magyarországi életéről, és kiderült többek között: nem antiszemita, és nem is kommunista. Mégis, amikor orvosi kapcsolatai révén végre meghívás érkezett egy New York-i kórházból, és beadtuk a kérelmet az Egyesült Államok konzulátusán, egy héten belül jött a válasz: nem tudnak beengedni az országba. Szerencsére volt egy barát, aki utánanézett: ugyanazzal a névvel létezett egy másik orvos, aki elkötelezett kommunista párttitkár volt. Végül az amerikai szervek is utánanéztek, elismerték és megadták az engedélyt az áttelepülésünkre. Számukra ez nagyon-nagyon sokat jelentett akkor. Én újra tudtam tanulni, szakmailag fejlődni és dolgozni; az ország ilyen szempontból számomra csak jót hozott. Amerikában abban az időben minden attól függött, hogy valaki mennyire volt elkötelezett. Csak attól. Annak ellenére, hogy magyarként kerültem az Egyesült Államokba és a kiejtésemen még ma is, hosszú évek után is érezni lehet, hogy nem ennek az országnak vagyok a gyermeke, semmiféle akadályba nem ütközött a szakmai életem.

Nemcsak a szakmai vágyaid váltak valóra, hanem a magánéletiek is. Például úgy tervezted, hogy neked is magyar lesz az életed párja, és ez sikerült is. Miért volt ez fontos a számodra?

Ezt számtalan eset indokolta. Ha egy magyar férfi elvett egy amerikai hölgyet, legtöbb esetben ugyanaz volt a következménye: nem sikerült házasság. Én viszont olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy amellett, hogy Csillával találkoztam, a Hungária Tánccsoportban hosszú éveken keresztül egy igazi magyar közösség alakult ki; tagjaik közül nagyon sokan összeházasodtak. És ezeknek a házasságoknak a legnagyobb része, legalább 90%-a még mindig funkcionál; ezekre csak a halál tesz majd végső pontot. Ez is egy nagyon fontos része volt és maradt az életemnek, hiszen olyan közegbe kerültem, amelyben emberileg és néptáncosként is pozitív tudtam lenni. Csak jót tudok mondani erről az időszakról. Fiatalságunkat szerencsés közösségben töltöttük el.

Csillával konkrétan a ma már nem létező Szent Imre Klubban találkoztatok és azóta is nagyon jó közösségi munkacsapatot alkottok. Mi motivált benneteket a jó közösségi élményeken túl?

Igen, a Szent Imre Klub volt a New York-i magyarság egyik központi találkozóhelye, ott zajlottak az események, a bálok – itt találkoztam a Pöttyös Bál fogalmával, azelőtt nem is hallottam róla –, itt zajlott a cserkészet és a sportélet is: volt vívó szakosztály, sőt időnként bokszszakosztály is. Az, hogy a közösségi munkába belevágtam/vágtunk, a Hungáriának köszönhető. Ott ismertük fel, hogy tényleg közösségben érdemes dolgozni, számíthatunk a többiekre és közösen alkothatunk valamit. Innen indult a dolog, de azt nem tudom neked megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi volt az, ami kiváltotta bennünk ezt a lelkesedést, azon túl, hogy mindig is fontosnak tartottuk, hogy az itt élő magyarság megtartsa hagyományait, hogy továbbra is magyar vonalon működjön.

A lányaim mindig azzal vádolnak, hogy nekem állandóan vannak nagy gondolataim, de utána a feleségemnek kell azokat megvalósítani. Vagyis szinte rákényszerítem ötleteimet Csillára, és elvárom tőle, hogy ő is részt vegyen ezekben, de az az igazság, hogy Csilla nem bánja. Időnként belefárad, de nem bánja, hogy még mindig teszünk valamit. Most is két olyan kezdeményezést próbálunk megmenteni, amelyek közel álltak ahhoz, hogy megszűnjenek. Most már rájöttem arra, életem ebben a szakaszában a feladatom az kell, hogy legyen, hogy amennyire tudom, megakadályozzam a még létező magyar egyesületek tönkremenetelét, megszűnését.

Mi az a két kezdeményezés, amit jelenleg próbáltok megmenteni vagy feltámasztani?

Az egyik egy 70 éves helyi egyesület, a fairfieldi Pannónia Klub. Minden évben rendeztek egy bált a Café Budapest-Pannóniában, Monroe városban. A klub vezetőségében olyanok is voltak, akiket még apámék és anyámék ismertek Magyarországról, szüleim családjai kapcsolatban álltak az ő szüleikkel. A bál megszűnt, de most úgy néz ki, hogy az anyagi lehetőségek megengedik, hogy megint legyen. Momentán ezen dolgozunk. Először is próbálom velük megértetni, hogy nagy az ő felelősségük, ha hagynak elveszni egy ilyen kezdeményezést. Ha kívülről nézed, nem egy nagy jelentőségű dolog, de az itt élő magyarság szempontjából fontos tényező még mindig. Ha a hagyományokat életben tartjuk, akkor a bál magyarul folyik, magyar zenekar fog muzsikálni, magyar származású szülők gyermekeit tüntetjük ki. Ugyanis a bál bevételéből hagyományosan minden évben kiosztottak 5-6 ösztöndíjat az itt élő magyar származású diákoknak, tehát olyan magyarok gyermekeit támogatták, akik valamilyen formában magyarok maradtak.

A másik voltaképp egy folyamatos dolog, ami szintén az itt élő magyarságot érinti. Miután mi elkerültünk New Yorkból, akkor itt is bekapcsolódtunk a magyar életbe, és a wallingfordi Magyar Ház működését is rendbe kellett kicsit hozni. Ott is ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenéznünk, amelyekre már utaltam: amikor először megérkeztünk és részt vettünk egy közösségi összejövetelen, csak azt hallottuk, hogy különböző módon ordibál egymással két-három ember, akik láthatóan utálták egymást, és ezt a közönség előtt is nyilvánvalóvá tették.
Ellenben azzal, hogy csatlakoztunk a wallingfordi csapat működéséhez, olyan emberek kezdtek el ide járni, akik nem feltétlen üvöltözéssel töltötték napjuk legnagyobb részét. Azóta olyan munka folyik itt, amely azelőtt nem volt. A Magyar Ház sorsa pedig most úgy néz ki, biztosított. 2006-ban már volt egy olyan gondolat, hogy el kell adni, és akkor megjelent egy csapat ember, akik azt mondták, hogy a mi gyermekeinknek szüksége van arra, hogy magyar hagyományokat őrizzenek, és mi velük együtt akarjuk megőrizni ezeket a hagyományokat. Akkor fellendült itt a magyar élet, aztán nagyon sokan ezek közül az emberek közül újra elmaradoztak, de a ház sorsa e pillanatban mégis szilárdnak és biztosítottnak tűnik, úgyhogy senki nem akarja befejezni a munkát. Nemrég váratlan támogatásban lett részünk és megkaptuk az adómentességet is. Az igazgatóság tagja vagyok, magamra vállaltam a kultúrfelelős pozícióját és nagy örömmel végzem.

Milyen kulturális rendezvények zajlanak a Magyar Házban, ezen a mai Magyar Napon kívül?

Próbáljuk folytatni a hagyományőrzést. Például újra beindítjuk a magyar tanítást azoknak, akik meg akarnak tanulni magyarul, vagy régebbi nyelvtudásukat akarják kicsit csiszolgatni. És természetesen a nagy nemzeti ünnepeket is megünnepeljük. Október 23-án megkoszorúzzuk a Magyar Ház sarkára telepített emlékművet; ezen részt vesznek szónokok, nagyon gyakran a magyar konzulátus részéről is. Emellett minden olyan magyar rendezvényt megtartunk, amire lehetőségünk van. Most például egészen hirtelen a nyakunkba esett a Pacsirta nevű női énekes formáció, akiket vendégül látunk másfél hét múlva, mert kiderült, hogy nagyon sok ember lemondta őket, a rendező pedig, aki régi barátunk, kezdett kétségbe esni, úgyhogy hirtelen elhatároztuk, hogy befogadjuk őket még akkor is, ha esetleg az anyagilag nem hozza azt, amire normál körülmények között számíthatnánk. Mulatós zenét játszanak, ez a műfaj nekem nagyon sokat nem jelent, viszont vannak közöttünk sokan, akik ezt szeretik. Aztán október végén jön hozzánk egy régi barátunk, Havas Judit, aki elszavalja Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című monumentális költeményét. Kányádi Sándor is megfordult nálunk, egy ideig nálunk is lakott. Nagyon jó barátom volt, én is meglátogattam, amikor Magyarországon jártam.

A Magyar Házon kívül sok rendezvény zajlott, és zajlik ma is a saját házatokban. Miért?

A mi házunkba valóban nagyon sok próbálkozás, egyéni és családi munka van belefektetve. Most éppen egy házi koncert szervezünk, mert van egy barátunk, aki New Jerseyben él, nem nagyon szereti megnevezni magát, de nagyon jó zongorista, aki könnyűzenével is foglalkozik, őt várjuk, de bárki, aki erre jár és értelmes mondanivalója van, feltétlenül meghívjuk hozzánk is. Ez azért alakult így, mert bizonyos programokat a Magyar Házban a nagyközönség előtt nem tudunk megfelelően bemutatni, mert a közízlés nem feltétlenül kíván vagy tűr el mindent. Ennek megfelelően, ha olyasmiről van szó, amely szűkebb érdeklődés vált ki, akkor nálunk rendezzük meg az eseményt. Ha pedig olyan, hogy a közízlésnek és a közgyűlésnek is megfelel, és felkelti nagyobb tömegek érdeklődését, akkor a Magyar Házban. Például a Pacsirták nagyon jók oda. Viszont nemrég hallottam Zolcer János újságíróról, akiről megtudtam, hogy Gorbacsov ismerőse volt és könyvet is írt róla, úgyhogy ő lesz a következő, akit meghívunk a házunkba. A Magyar Házban vannak olyanok is, igaz, kisebbségben, akik nem beszélik a nyelvet, ezért János előadása nem lenne megfelelő oda. Tehát ez a két helyszín ilyen szempontból jól kiegészíti egymást.

Menjünk vissza a közösségi tevékenységetek kezdeteihez, a Hungária Tánccsoporthoz. Volt egy korábbi, Magyar Rapszódia nevű együttes, azt próbáltátok professzionálisabb alapokra helyezni, de ahogy fogalmaztál, Magyar Kálmán előtt igazából csak amatőrködtetek…

Igen, valóban Kálmán nagyon sokat emelt az együttes színvonalán, hiszen gyerekkorában az Állami Magyar Balettintézet tagja, és nagyon jó mozgású táncos volt. Amikor idejött, és látta ezt a néptánccsoportot, nagyon gyorsan beletanult, és közben tanulmányozta a magyar néptánc legújabb fejleményeit, formáit, és ezeket megtanította nekünk. Nagyon-nagyon sokat tett a Hungária társulat színvonalának emeléséért és eredményességéért. Én is táncoltam egy rövid ideig a Magyar Rapszódia együttesben, és ott voltam, amikor elhatároztuk, hogy nem szeretnénk  így tovább folytatni, és megalapítottuk a saját önálló együttesünket, és engem választottak vezetőnek, amit nagyon sokáig csináltam. A szakmai vezetést Kálmán, a szervezést én vállaltam, és közben a magam módján táncolgattam én is. ’78 körül hagytuk abba. A megszűnés oka az elöregedés, az utánpótlás hiánya. Kálmánék átköltöztették New Jersey államba, és próbálták még egy ideig életben tartani a Hungáriát ifjúsági csoportként, de ott is csak pár évig sikerült.

Mi akkor már Connecticutban éltünk, ami New Yorktól 100 mérföld (160 km), New Jersey-től viszont még ennél is hosszabb volt az út; ennek ellenére péntekenként bevágtuk magunkat a kocsiba, végigtáncoltuk az estét, utána még iszogattunk-beszélgettünk, aztán beültünk a kocsiba, és hazajöttünk. Általában az éjszaka közepén érkeztünk haza; csodálatos véletlen, hogy a sok utazás ellenére soha nem történt semmi bajunk. A magyar népi kultúra művelése életünk részévé vált, éveken keresztül csináltuk ezt, a gyerekeink jöttek velünk, szegényeknek nem volt választási lehetőségük, de egyébként jól elvoltak a többiek gyerekeivel. Soha nem felejtem el, ’77-ben, tehát még a kommunista rendszer idején, meghívtak bennünket egy néptánctalálkozóra Budapestre. Elfogadtuk, felléptünk, és a színpadon közösen elénekeltük, „Éljen a magyar szabadság, éljen haza”-t, ami a közösség többségének nagyon tetszett, de akik azért ültek ott, hogy jelentést írjanak mindenről, biztos fanyalogtak. Mi büszkék voltunk magunkra és szép emlékként őrizzük azt az élményt is. Nagyon sajnálom, hogy a Hungária megszűnt. De azért nem adtuk fel a népi hagyományok ápolását, mert ha népi táncot már nem is, de a népművészet többi ágát is művelni szeretnénk, és most már nincs kizárva, hogy ilyen szempontból is lépünk egyet előre, néptánc helyett inkább a népdalok terén, amit szintén nagyon szeretünk.

A Magyar Baráti Közösségnek (MBK) kétszer voltál elnöke, állandó résztvevője vagy az általuk szervezett, idén 50 éves Reménység tavi ITT-OTT találkozóknak. A Kalendáriumban ez áll: „Oregon államban bejegyzett, felekezet nélküli magyar vallásos Társaság”. Így van ez ma is?

Az első ITT-OTT találkozó ’68-ban zajlott, én az elején még nem voltam ott. Csilla ment oda először a ’70-es évek legelején a gyermekeinkkel, és amikor hazajött, azt mondta, ez egy nagyon jó dolog. Utána én is elkezdtem járni, azóta járunk oda, idén is voltunk, felavattunk egy emléktáblát a közelben lévő temetőkben nyugvó magyar bányászok emlékére, aminek szintén megvolt a maga jelentősége. Jövőre is lesz ITT-OTT, de már felmerült a kérdés, hogy utolsó lesz-e. Momentán ez a következő dolog, aminek megmentése szükséges lesz, mert olyan szelek kezdtek fújdogálni, amelyek szerint ezt is le kéne zárni. Ugyanakkor van pozitív fejlemény is: megjelent néhány fiatal szülő kisgyerekekkel, akik szeretnék, hogy tovább folytatódjon.

Ami az idézett szöveget illeti, tulajdonképpen arról van szó, hogy kezdetben úgy gondoltuk, hogy a magyar életünket vallásos módon kell megélni, amellyel kapcsolatban nekem semmi kifogásom nem volt. A kifogásom inkább annak szólt, hogy a vallásos emberek között voltak olyanok, akik tevékenységét teljesen feleslegesnek, széthúzónak tartottam. Bár ez a szöveg benne maradt az alkotmányunkban, de a vallási jelleg csak abban nyilvánul meg, hogy a találkozók kezdetén van mise vagy istentisztelet, amelyet itt élő magyar lelkipásztorok vezetnek. De egyébként soha nem volt szükséges, hogy valaki vallási alapon bizonyos hitet vagy kötődést mutasson fel. Szóval ez tényleg csak papíron létezik. De sok bajunk is volt ebből, mert volt idő, amikor egyesek tücsköt-bogarat mondtak ránk, úgy állítottak be bennünket, mint egy őrült társaság, amelyik elmegy a Reménység Tavához, hogy ott fehér lovat áldozzon a tó partján. Persze soha nem történt ilyen, nem is volt rá semmiféle igény vagy irány, a lapok mégis lehozták.

Az eredeti célunk ez volt: megtartani a magyar hagyományokat. Eleinte abban is megnyilvánult a hagyományőrzés, hogy nagyon sok Magyarországon elhallgattatott politikust elhívtunk, akik szabadon elmondhatták véleményüket. ’76-ban egyszerre jelent meg és szerepelt Csurka István, Csoóri Sándor, Demszky Gábor és Mécs Imre. El tudod képzelni ezt az összeállítást…  Szinte vágni lehetett a gyűlöletet, amelyek egyikük szeméből a másikéba irányult. De ezt is túléltük. Egészen biztos, hogy voltak ott is kiküldött megfigyelők, akik felírtak mindenkit. Később az én kezembe is került az a dokumentum, hogy mit írtak annak idején rólam. De hol van az az idő már?…

A politikai meghívások mellett az irodalom volt a találkozók erőssége, nem? Hogyan változott az eredeti cél a rendszerváltás után?

A magyar irodalom ápolása volt az egyik legfontosabb célunk. Gombos Gyula nagyon jó barátunk volt, elkötelezett magyar ember, aki vallástörténelemmel is foglalkozott. Eleinte az Amerikában működő protestáns, elsősorban református csoportokat kereste fel, róluk írt és beszélt. A másik meghatározó személyiség Faludy György; Gyurka nagyon sokszor volt nálunk, és az ITT-OTT-on is;  óriási hatással volt ránk az intellektusa, a műveltsége, képzettsége, tehetsége. Örök emlékem marad róla az az éjszakai kalandunk, amikor a rendőrök felfedeztek minket a tóban meztelenül fürödve és amíg erről kérdezgettek, Gyurka kisurrant és a domboldalon bokortól bokorig ugrálva próbált elmenekülni és közben nem vette észre, hogy a holdfényben mindenki látja meztelenül őt, a koszorús költőt… Volt egy barátom, aki azt mondta: a másik emberről kialakult vélemény mozaikszerűen épül fel. Ez nagyon maradandó hatást keltett bennem, mert tényleg így van: az ember a tapasztalatokat egymás mellé rakja, és így áll össze a teljes kép valakiről. Ez így volt Faludy esetében is. Egyébként Gyurka verseit most tanulom; fontosnak tartom ezzel foglalkozni.

A rendszerváltást követő időkben egy kicsit elbizonytalanodott az MBK tagsága, de aztán ismét magára talált, mert rájöttünk arra, most már tényleg nem az a feladatunk, hogy megszólaltassuk azokat a rendszerkritikusokat, akik esetleg Magyarországon nem jutnak szóhoz. Hanem az, hogy mutassuk meg: mi kell ahhoz, hogy megtartsuk a magyarságot. A magyarság megmentése lett tehát a legfontosabb szempontunk, és abban továbbra is központi súlyt kapott az irodalom.
Tény ugyanakkor, hogy régen egy hétig tartott a találkozó és a látogatottság túlszaladt a kétszázon, most már csak négy napos, és 60-80, ha nagyon jól megy, akkor 100 fős a részvétel. Idén már csak 45-en voltak. Időnként felmerülő probléma ütközés más programokkal (például  cserkész- vagy néptánctáborokkal), próbáltuk ezt megoldani, de sajnos nem mindig sikerült.

Jövőre megint egyszerre lesz a Jubi cserkésztáborral… Még egy fontos szervezet van, amiről eddig nem beszéltünk: a Connecticuti Magyar Kulturális Társaság, azaz a Hungarian Cultural Society of Connecticut (HCSC). Elnöke vagy a kezdetektől fogva, aktívan működteted ma is?

Igen, ez is egy régi magyar szervezet, és nemrég úgy nézett ki, hogy ezt is abba kell hagynunk, de másfél hete olyan financiális támogatást kaptunk egészen váratlanul – teljesen névtelenül, ugyanakkor teljesen legitim módon –, ami lehetővé teszi, hogy folytassuk a munkát. Konkrét terveket még nem tudok mondani, mert annyira friss, de már lelkesen dolgozom rajta.

A HCSC-t a ’60-as évek legvégén indítottunk Connecticut államban, és célunk szintén a magyar hagyományok átmentése, és ha kell, átalakítása volt a helyi viszonyoknak megfelelően. Évente egyszer rendeztünk egy nagy gálát, bevételéből a határontúli magyar vidékeket támogattuk például abban, hogy információhoz jussanak, amikor arra még nagy szükség volt, így többek között antennákat telepítettünk Erdélybe, Délvidékre és Felvidékre. Emellett működtettünk egy ösztöndíj-rendszert, amelyen keresztül 100 iskolást támogattunk öt, Magyarország határain kívül működő nemzetiségi középiskolában és főiskolán. Ez pillanatnyilag nem működik, de ha újra feltámadunk, ismét célunk lehet, mert a visszajelzések alapján nagyon bevált: úgy tudjuk, nagyon nagy jelentőségű volt az az ösztöndíj-támogatás, amit nyújtottunk a diákoknak.

A gálaestjeinken megfordult nálunk minden fontos irodalmár, Sütő András, Soós István, Csoóri Sándor, Kányádi többször is részt vettek, ahogy Görömbei András irodalomtörténész is.  A gálaest nagyon-nagyon jól funkcionált anyagilag is, ezt tette lehetővé a további munkát. És nemcsak eseményeket  rendeztünk, hanem támogattunk részvétellel, anyagi hozzájárulással minden magyar eseményt, amelyet minőséginek tartottunk – tehát nem minden eseményt.

Újabb újjáélesztési feladat…ami, mondhatnám úgy is: testhezálló egy orvos számára. De vajon nincs igaza lányaidnak, nem túl fárasztó már ebben a korban? Vagy épp ellenkezőleg: ez éltet?

Volt idő, amikor azt hittem, bemegyek a rendelőbe és a páciens vizsgálása közben rádőlök, így búcsúzva az élettől. Ez volt az elképzelésem.  82 éves koromig praktizáltam, de a halál csak nem akart megérkezni. Úgyhogy kénytelen vagyok továbbra is elfoglalni magam, és úgy látszik, erre lehetőség bőven fog nyílni ezután is. Nem aggódom tehát, hogy hiányom lenne feladatokban.

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent rövidebb formában a magyarnemzet.hu-n