Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a magyarnemzet.hu-n.
Schlóder Miklós 1935-ben Bonyhádvarasdon, sváb családban született. Élete történelmi lenyomat: édesapja katona volt a II. világháborúban, részt vett az erdélyi bevonulásban 1940-ben, majd megjárta a Don-kanyart, ahonnan gyalog tért haza. Később ismét behívták és a háború végén orosz fogságba került. Édesanyja többször is elmenekült a málenkij robot elől, az akkor 10 éves fiú többször volt tanúja a portyázó orosz katonák „látogatásainak”. Sorsuk a kilakoltatás, majd kitelepítés lett. A Németországban őket utolérő édesapja és nagybátyja nem voltak hajlandók továbbmenni, s ott várták az oroszok remélt kivonulását, míg az édesanya két gyermekével hat év után Amerikába (New Jersey állam) vándorolt ki. Jó rajzkészségének és technikai érzékének köszönhetően Miklós kevés iskolai végzettséggel is képes volt mérnöki munkát végezni. New Brunswick egyik legkedveltebb magyar cserkészcsapat parancsnoka lett és számos külföldi magyar cserkésztábort vezetett. Közben mindenben támasza volt édesanyjának. Ötven éves kora felett talált rá a szerelem és a házasság, azóta boldog családi életet él felesége első házasságából származó gyerekeivel, unokájával és dédunokáival.
Gyermekkorának eseményeit hallgatva, olyan mintha egy történelemkönyvet olvasnék.
Hároméves koromban szüleim beköltöztek Bonyhádra, mert apám, Schlóder József takácsmester falun nem tudta úgy eladni az anyagot, mint a városban. Bonyhád akkoriban 7-8 ezer lakosú mezőváros volt, ott vettek házat, műhely is volt hozzá, amit továbbépített. Amikor 1940-ben visszatért Erdély egy része, apámat elvitték katonának. Hazajött, de ‘42 táján megint behívták; megjárta a Don-kanyart. Förtelmesen rossz volt a felszerelésük, a hadsereg abszolút alkalmatlan volt a harcra. A németek mindent megígértek nekik, de semmi se vált valóra. Apám gyalog jött egészen a Don-kanyartól Kijevig, abban a borzasztó hideg télben. Miután egészségileg felépült, de ‘44 tavaszán újból elvitték. Ezalatt a szövőgépeink álltak, de mivel volt földünk is, kiadva „árendába”, abból megéltünk. Volt egy nagy kertünk is; édesanyámék pedig amolyan kisebb dolgokat szőttek, amire az embereknek szüksége volt, például kenyérkendőket. ‘41-ben szilveszterkor született a húgom, Helma Erzsébet. Apánk harmadszor már nem jött vissza, mint később megtudtuk, orosz fogságba esett, sokáig semmit sem tudtunk róla. Majd ‘44 őszén jelentek meg Bonyhád közelében az oroszok. Anyám félt, ezért bezárta a bonyhádi lakást és kimenekültünk nagyanyámékhoz Kistabódra. Nagybátyám, édesanyám Ferenc nevű öccse is otthon volt, mert az alakulat, amelyhez tartozott, a Balatonnál állomásozott, de megsérült, és a pécsi kórházba került. Amikor meggyógyult, az orvosok ott tartották, hogy segítsen cipelni a betegeket, sérült katonáka, így az orosz bevonuláskor Ferenc nagybátyám volt az egyetlen épkézláb férfi a faluban.
Személyes emlékei is vannak arról, amikor az oroszok megjelentek?
9 és fél éves gyerekként nagy hatással volt rám, amikor az első kóbor orosz „látogatók” megjelentek. Néhány részletet csak később hallottam, amikor az emberek nagymamának elmesélték a történteket. Dédmamánk is élt még akkor. Anyám időnként – mindig a mellékutakon – bement Bonyhádra, hogy megnézze, mi van a házzal. 1945. január 1-én arra ébredtünk, hogy jött a faluba egy fiú lóháton: azt kiabálta, hogy a ruszkik körülfogták szomszédos falujukat és viszik az embereket. Erre anyám felugrott, meleg ruhát kapott fel, és el akart futni, mire nagyanyám azt mondta: erről már hallott, viszik őket Délvidékre, kukoricát behordani. Anyám állította, hogy nem, Oroszországba viszik őket; ő hallgatta a német rádióadót Bonyhádon. Anyám a szomszéd lányoknak is bekiáltott, és velük együtt elindult a nagy hóban. Minket otthagyott a nagymamával, mert tudta, hogy csak az ő korosztályát fogják keresni. Nagybátyám akkor épp nem volt otthon, elment a másik nővérét meglátogatni Nagymányokon. Az anyámmal menekülő egyik szomszéd lány nővérének férje molnár volt, ezért odafutottak és a malom közelében elbújtak egy barlangba és imádkoztak. Ott bújkáltak a hideg januári télben vagy tíz napot, a molnár anyja hordott nekik ennivalót. Nem sokkal azután, hogy anyámék elmenekültek, jött két orosz fegyveres és egy tolmács. Nagymamámmal kint álltunk a tornácon, húgom is ott volt. Hol van az apjuk – kérdezték. Nagyanyám válaszolt: nem tudja, fogságban vagy meghalt. Mire anyámról kérdezték. Megint azt mondja, nem tudom. Azt válaszolták: holnap visszajövünk, és ha a gyermek anyja nem lesz itt, akkor magát és a gyereket agyonlőjük. Nagyanyám haragosan azt válaszolta: már most is agyonlőhetnek, mert nem tudom hol van. Másnap visszajöttek, és megint faggatták, de aztán feladták és elmentek.
Nem sokkal később jött a második málenkij robot gyűjtés. Bonyhádról kijött egy magyar rendőr anyámhoz azzal, hogy a gyereket be kell íratni az iskolába Bonyhádon, mert ottani lakos. Vitte is anyámat magával. Amikor odaértek Bonyhád szélére, éppen ott volt a dobos és kihirdette, hogy mindazok, akiknek a családtagjaik reggel eljöttek jelentkezni az iskolába, hozzanak meleg holmit és tíz napra való ennivalót. Mire anyám azt mondta a rendőrnek: ha akarja, lelőhet, de én nem megyek oda. Ezzel megfordult, és a földeken keresztül hazajött. Volt olyan tisztességes a rendőr, hogy nem lőtte le. Márciusban a tornácon vártuk nagymamával a magyar rendőröket. Nagybátyám akkor is épp Nagymányokon volt, anyám pedig Bonyhádra ment be megnézni, mi van a házzal és a műhellyel. Nagyanyámat el akarták vinni, mire mondta: nekem itt fekszik anyósom az ágyban, bármikor meghalhat, és itt van ez a kis csemete, nem tudok elmenni. Na, jól van, maradhat, de a gyerek jön – volt a válasz. Elvittek engem, és a faluból minden épkézláb embert a polgármester udvarába, Nagytabódra. Három külön csoportba állítottak minket fel és ott vártunk. Egyszercsak megjelent Ferenc nagybátyám, és egy kis hordó borral el tudta intézni, hogy mindenkit hazaengedjenek. Utólag tudtam meg, miről maradtunk le: embertelen körülmények, elemi egészségügyi feltételek hiánya, vérhas-járvány, stb. Éretlen suhancokat alkalmaztak a rendőrségnél, akik durván bántak az emberekkel, az egyik rémtörténet szerint öreg néniket leöntöttek vízzel, tollat szórtak rájuk és táncoltatták őket. Esztelen erőfitogtatás volt. ‘45 nyarára kezdett rendeződni a helyzet.
Mi volt a helyzet akkoriban az iskolával? Milyen nyelven beszéltek otthon?
Otthon svábul és magyarul is beszéltünk. Nekem azért sem volt bajom a magyar nyelvvel, mert Bonyhádon óvodába is jártunk, ahol a többi gyerekekkel magyarul beszéltünk. Két nyelven nőttünk fel. Miután nagyjából rend lett, visszaköltöztünk Bonyhádra. Amikor az oroszok elmentek, Bonyhádon lelakatolták a műhelyt és a házat, minket elkergettek. Megint kint éltünk Tabódon. Nem jártam iskolába, de nem hiányzott, jól éreztem magam, vadásztam: volt egy kutyám, azzal fogtunk nyulakat. ‘45 vége felé anyám azért csak beíratott a gimnáziumba, hiszen a négy elemit korábban kijártam. Viszont Tabód hat kilométerre volt Bonyhádtól, így biciklivel jártam be, de azt a sáros domboldalon csak tolni lehetett. Ezért anyám megbeszélte egy bonyhádi családdal, hogy náluk lakhatok; ő vitte nekik az ennivalót, amiből én nem sokat láttam. És nem is tanultam, ezért anyám végül elhozott onnan, átvitt egy ismerős nénihez, ott már kezdtem tanulni. Brunner néni olyan volt, mintha anyám lett volna néhány hónapig. Később anyám talált egy egyszobás lakást nekünk Bonyhádon, szemben házunkkal. Kellemetlen érzés volt…
Egy év múlva még kellemetlenebb lett…
Megkeresett minket egy ember, aki korábban rendszeresen vásárolt tőlünk anyagot, megvett mindent és német márkával fizetett. Azt mondta: magukat ki fogják telepíteni Németországba, és akkor jól jön majd a márka. ‘46 április 10-én valóban jött a levél, amellyel értesítettek, hogy kitelepítenek bennünket. Hogy hova, az nem volt benne. Ez egy központi döntés volt, bukovinai székelyeket telepítették a környékre, de a mi bonyhádi házunkba végül nem ők kerültek, hanem egy helybeli. Június elsején jött értünk a szekér; gyakorlatilag egy váltás ruhát meg a dunyhát tudtunk magunkkal vinni. A dunyha nagyon jó ötlet volt. Amikor felültettek a teherszállító vonatra, az emberek féltek, hogy Oroszországba visznek minket. Menet közben kinyitották az ajtót és kikiabáltak a mezőkön dolgozóknak. Így tudtuk meg, Nyugatra megyünk.
Ausztriában három napig álltunk a határon. Aki hozott magával enni, evett, aki nem hozott enni, az a krumpliföldet támadta meg. Később tudtuk meg, hogy azért álltunk annyit, mert a megszálló katonai hatóságok azon vitatkoztak, ki lehet-e minket telepíteni. Amikor arra jutottak, hogy igen, mert “németekről” van szó, továbbengedték a vonatot. Németországban szétosztottak és elvittek minket különböző falvakba. Mi egy hesseni kis faluba, Völzbergbe kerültünk, ott kaptunk egy kis szobát. A németeknek be kellett fogadniuk a „magyar cigányokat” – ők úgy tudták, Magyarországon csak cigányok laknak. Kaptunk német segélyt is, anyám kézimunkázott, én teheneket őriztem. Emlékszem, magyarul énekeltem nekik: népdalokat nem tudtam, de elénekeltem a Himnuszt, a hallásból ismert katonanótákat, egyházi énekeket. Amikor elkezdtem az iskolát, nem volt papír, újságszegélyre írtunk. Időnként anyám diktált magyarul, hogy ne felejtsem el a nyelvet; németül kellett beszélni, kezdett feledésbe menni a magyar nyelvtudásom. A falut ‘49 tavaszán, három év után hagytuk el; rövid ideig Münchenben voltunk, ahol bejelentkeztünk menekülteknek, így ott és később Windischbergerdorfban ún. elosztótáborokban laktunk. ‘50 januárjától a dachau-i kivándorlótáborban éltünk több mint két évig. ‘52. májusában Bremenhafenbe szállítottak, június elsején indultunk és 10-én érkeztünk meg Amerikába.
Kik voltak még ott családból? Hogyan kezdődött az élet Amerikában?
‘46-ban csak hármunkat telepítettek ki Németországba: anyámat, a húgomat és engem. Nagymamáékat nem; őket csak később, ‘48-ban telepítették ki egy pici faluba, a türingiai hegyekbe. Édesapámról sokáig nem tudtunk semmit. Amikor kiderült, hogy fogságban van, lehetett neki levelet írni, huszonöt szót, amit a Vöröskereszt közvetített. A fogságból szabadulva utánunk jött Völzbergbe, de nem sokkal később elment Németországon belül máshova dolgozni. Utána évekig hármasban éltünk, akkor is, amikor az amerikai kivándorlásra vártunk. Anyám mindenáron el akart menni Németországból, apám viszont nem akart Amerikába menni, maradni akart és végső soron visszamenni Magyarországra, „ha majd kimegy az orosz”. Egy ponton el is váltak, mi maradtunk anyánkkal, és a Jóisten úgy irányította életünket, hogy kijutottunk Amerikába. A szponzoraink magyar származású apácák voltak. Ők garantálták az eltartásunkat, úgy, hogy az előttünk kihozott családnak kellett átvenni és elindítani bennünket. Ők voltak Takácsék, akik a templom melletti Plum Streeten, az akkori „magyar negyedben” laktak. Körülbelül egy hónapig náluk laktunk, utána béreltünk egy lakást. Érkezésünk után harmadnap már kaptam állást is. A templom melletti dohányraktárnál segítettem teherkocsit rakodni, télen pedig egy dobozgyárban helyezkedtem el. Közben anyám varrt, húgom pedig a Szent László iskolába járt. A legszükségesebb bútorokat meg tudtuk venni. Anyám sajnos depressziós lett, egy ideig nem is tudott dolgozni, egy év után kezdett rendbe jönni. ’53 áprilisában olvastam el az első angol nyelvű könyvet. A könyvtárban találtam magyar nyelvű könyveket; akkor olvastam el először az Egri csillagokat. Később egy gépgyár műhelyében dolgoztam. Segédmunkásnak vettek fel, de egy hónap múlva már szakmunkát végeztem. Két év múlva megkérdezték: nem tudok esetleg rajzokat készíteni? Előzőleg beiratkoztam egy levelező tanfolyamra, ahol rajzokat kellett készíteni, ami nekem nagyon könnyen ment, így bekerültem az irodára; később mérnöki munkát is végeztem (vezérlés és mechanika).
Az ‘50-es évek első felében elindult a külföldi magyar cserkészet Amerikában. Mikor csatlakozott?
Én még ‘50-ben lettem magyar cserkész, a müncheni 28-as számú Gábor Áron csapatba tartoztunk, ún. szórvány őrsként, ahol a tagok és őrsvezetők gyakran váltakoztak, mentek szanaszét a világba. ‘50-ben volt az első nagytáborunk Gautingban, amin csak három napig tudtam részt venni, mert dolgoztam, géplakatos inasként. Amikor kivándoroltunk Amerikába, nem kapcsolódtam be azonnal. Huszonegy éves koromban, ‘56 nyarán beléptem katonának, a Nemzeti Gárdába. Akkoriban vettük az első házat, és autóm is volt már. A ház rossz állapotban volt, nem értettem a javításhoz, de jó érzés volt, hogy végre a sajátunkban lakunk. ‘56 október végén a hálószobában javítottam a mennyezetet, amikor egy ismerős kérdezte: „Hallottad a nagy híreket? Magyarországon kitört a forradalom”. „Ez vérfürdő lesz, nincsenek felszerelve” – válaszoltam.
A katonaság hat évig tartott, ‘62-ben szereltem le. Akkoriban már jártam a New Brunswick-i cserkészekhez. Eleinte csak hétvégeken, aztán hét közben is segítettem: péntek esténként gyerekeket fuvaroztam New Yorkba a magyarságismereti tanfolyamra, és közben én is ott ültem és tanultam, érdekelt. ‘64-ben a Külföldi Magyar Cserkészsszövetség (KMCSSZ) megvásárolta a Sík Sándor Cserkészparkot Fillmore-ban (New York állam északi részén). Ekkor végeztem el a cserkésztiszti tábort.‘65-ben volt egy kisebb csapattábor, oda is elmentem, aztán a ‘66-os jubileumi nagytáborra is. ‘67-ben jelentkeztem a segédtiszti táborba kiképzőnek. Ott megkértek, hogy vállaljam el az 5.sz. New Brunswick-i cserkészcsapat parancsnokságát. Ideiglenesen elvállaltam, 14 év lett belőle. Nem voltak őrsvezetők, mert a korábbiak egyetemisták lettek, és eltűntek a városból. Volt olyan szerencsém, hogy ideköltözött egy magyar család Kanadából; volt két fiúk, a nagyobbik nagyon jól tudott bánni kicsikkel. Teszár Tomi volt az én mentségem, ő a kicsiket építette, én a nagyobbakkal foglalkoztam. Sok gyakorlati ismeretet tanultunk, kirándultunk. A táborokat érdekesebbé tettük, elvittük őket a New York Catskills és Adirondacks hegyeibe. Amikor Teszár Erzsi lett a lányok vezetője, jól összedolgoztunk, jó csapat épült.
Állítólag azok voltak a legszebb évek a New Brunswick-i cserkészet életében, amikor Ön volt a csapatparancsok. Mi volt a titka?
Nem tudom. Azt tudom, hogy legfontosabb a szeretet. Ezeket a huncut csibészeket kell tudni szeretni. Mert megérzik. Nem mondják, nem tudják, nem is gondolják végig, de megérzik. A gyerekek akkor még nagyon lelkesek voltak. Szerveztem olyan kirándulást is, ahova csak a vezetők jöhettek. Versenyfőzést találtunk ki a fiúk és a lányok között, szalonnát sütöttük, szánkóztunk a gyönyörű holdfényben. Azóta nagyon megváltoztak a dolgok. A cserkészek például ma már sok minden mással is foglalkoznak, és nagyrészt nem járnak templomba. Hétvégi magyar iskolába még csak-csak, mert oda a szülők elviszik őket, de a templom kimaradt az életükből. Azok a szülők még a kommunizmus előtti korban nőttek fel, ők és a cserkészvezetők is minden vasárnap ott voltak a templomban. Én gyakran mondtam a gyerekeknek: „Mise után megbeszéljük”. Vagy szándékosan szerveztem futballmeccset a mise utánra. Aki nem jött el, lemaradt. A fiúk lelkesek voltak, jól érezték magukat, és mindenki ott akart lenni.
Ön miért járt akkoriban és jár ma is templomba minden vasárnap? Az Ön hite honnan ered?
Gyerekkoromban, Bonyhádon ez természetes volt, sosem kérdezték, van-e kedvem hozzá. A padok előtt volt a korlát, ott kellett letérdelni az áldoztatáshoz. Egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok. És rendesen kellett viselkedni. A mi tanítónk volt az orgonista, és figyelt bennünket. Május hónapban voltak a litániák, és mi mindig odamentünk hamarabb, és a templom mellett tartottunk egy fejelő meccset. A hit megtartó ereje segített bennünket át sok mindenen az életben. Sokszor semmi másba nem tudtunk kapaszkodni; az abszolút bizonytalanságban Isten volt az egyetlen biztos pont. Nagyszüleim háza melletti útkereszteződésnél volt egy feszület. Amikor szükségét érezték, nagymama a lányokkal kiment oda imádkozni. Anyám később is sokat imádkozott. Németországban ahol laktunk, nem volt katolikus templom, csak evangélikus, de volt egy katolikus pap, aki havonta egyszer misézett az egyik szomszéd faluban, négy kilométerre tőlünk, és mi elgyalogoltunk oda.
Szerette a gyerekeket és a cserkészetet is. Miért nem akart vezető lenni?
Mert mindig volt tennivalóm, és nem élhettem úgy, mint a korombeli amerikaiak. Nekem a cserkészfiúk szinte a családom lettek. Ha valamelyiknek baja volt otthon, hozzám jött, jólesett ha tanáccsal tudtam segíteni. Egyszer egy fiú azzal keresett meg: „Mikibá, beszélni akarok veled. Nem bírok együtt lenni az apámmal. Holnap elköltözök.” Az apja balesetet szenvedett, fájdalomcsillapítókon élt, nehéz eset volt. Figyelmeztettem: „Anyádnak és három fiatalabb lánytestvérednek szüksége van rád. Ki kell bírnod.” Másnap felhívott: az apja az éjszaka meghalt. Ha nem ezt a tanácsot adtam volna neki, akkor bűnösnek éreztem volna magam, hogy apja talán azért halt meg, mert fia elhagyta a családot.
Egyik legjobb vezetőm Vajtay István lett; az ő öccse, Tamás lett a csapatparancsnok utánam. Később ötször vezettem a segédtiszti tábort, és amikor kérték, hogy Venezuelában és Brazíliában is vezessek őrsvezetői tábort, oda is elmentem. Érdekes volt ottani magyarokkal találkozni. Néha egy-egy évet kihagytam, de volt olyan is, hogy a tábor közepén beugrottam segíteni. Közben volt több jubileumi nagytábor is, ott mindig a kisebbeket, a 11-13 éves korú huncutokat vezettem. Az utolsóban, amin részt vettem Torontóban, 119-en voltunk az altáborban, és csak hárman voltunk köztük felnőttek. A helyettesem Lendvai-Lintner Imre volt, a mostani KMCSSZ-elnök, valamint Glázer János Montrealból, aki csodálatos verseket írt ‘56-ról. Imrével ketten készítettük elő az egészet, és a végén arra panaszkodott, hogy ővele vezettettem a tábort. Én állandóan dolgoztam valamin, és mindenhova őt küldtem magam helyett. Nem véletlenül: így készítettem fel. A következő Jubi-táborban már csak programokat készítettem elő, játékokat és versenyeket szavalásból, mesemondásból. Magyar népi játékokat vettem elő: malacozás, bigézés, stb., és azokból csináltam versenyt. ‘86-ban fejeztem be az aktív cserkészkedést.
Mi történt utána? Hogyan alapított családot?
Javításra szorult a New Brunswick-i cserkészház. Összeszedtem pár apukát és helyrehoztuk: gerendákat cseréltünk, padlót javítottunk, ajtózárat cseréltem. A gyerekekkel akkoriban már nem foglalkoztam. ‘87-ben a magyar iskola vezetője kérte, tanítsak történelmet a 13-15 éveseknek, amíg az új tanár, Tóth Eszter megérkezik. A tanárnő okos és csinos volt, s bár én már 53 éves voltam, előtte nem is gondoltam nősülésre, nem is értem rá udvarolgatni. De édesanyám és húgom akkor már rendben voltak, így ‘89-ben megesküdtünk Eszterrel. Házasságommal rajta kívül „nyertem” egy 19 éves lányt, Évát, aki férjnél volt Magyarországon és egy 14 éves fiút, Pétert. ‘91-ben megszületett Eszter unokánk, aki később szintén idekerült édesanyjával együtt. Éva követte anyját a magyar iskolai oktatásban is. Azóta dédnagyszülők lettünk, nagyobbik dédunokánk két nyelven beszél.
Amikor megkértem Eszter kezét, azt ígértem neki: hamar nyugdíjba megyek és Magyarországon fogunk élni. Még lakást is vettünk, ahova majd az unokák jönnek látogatóba, és velünk töltik a nyarat; de azóta is itt vagyunk, a lakást eladtuk… Édesanyám beteg lett, ez megoldotta a kérdést. Engem egész életem során minden tervemben visszatartott a családért érzett kötelességtudat. Most már akár mehetnénk is, de már nem lennénk boldogabbak ott sem. Az otthoni rokonok szétszóródtak az országban; és mi sem vagyunk már olyan mozgékonyak. Itt része vagyunk a családunknak és szükség esetén tudunk segíteni. Magyar közösségben élünk, tulajdonképpen boldogok vagyunk itt. Csak Magyarország ne hiányozna annyira…
Mi történt a Németországban maradt rokonokkal? Találkoztak még?
Édesapámat többször meglátogattam Németországban. Telefonon tartottuk a kapcsolatot és a második mondat után rendszerint már Magyarországon jártunk. Bajorországban nyugszanak porai. Mivel Ferenc menyasszonya otthon maradt öreg szüleivel, nagybátyám kétszer szökött vissza érte, sikertelenül. Mégse volt hajlandó eljönni Amerikába; ahogy apám, ő is ott várta, hogy visszatérhessen Magyarországra, amint a „ruszkik hazamennek”. Végül Türingiába maradt, ott alapított családot, és ott nyugszik nagymama mellett, a türingiai temetőben. ‘94-ben feleségemmel meglátogattuk. Lábait amputálták cukorbetegsége miatt, de még akkor is azt mondta: „Ha meglenne még a két lábam, én már otthon lennék Tabódon.”
Hogyan ünneplik a karácsonyt?
Nekem saját családi körben folytatódott a korábbi karácsonyok hagyománya, Eszter viszont otthon nem volt rendszeres vallásgyakorló, a kommunista rendszer sem támogatta a templomba járást, így az ő ünnepi megélése töredékes volt. Itt azonban olyan valódi adventi készülődést élünk meg, ami otthon inkább csak az utolsó időszakban (volt) jellemző. Karácsonyaink békésebbek, melegebbek a sok külsőség, csillogás ellenére. A ráhangolódásunk komolyabb, többet imádkozunk, Isten-kapcsolatunkat előtérbe helyezzük. Vasárnapról vasárnapra a szentmise által megerősítve várjuk a Megváltó születését. Nem vettünk át az amerikai szokásokat, kivéve azt, hogy az adventi időszakban gyertyát teszünk az ablakba és az ajtónkon is van adventi koszorú, nemcsak az asztalon, de a karácsonyfát december 24-én állítjuk fel. A karácsonyt szintén magyar módon ünnepeljük: szenteste halvacsora, régebben gyermekeinkkel, de ők ma már saját családjaikkal töltik, mi pedig áthívunk egyedülálló szomszédokat. Utána részt veszünk az éjféli misén a New Brunswick-i Szent László magyar templomban, majd Juhász Imre atya hajnalig tartó születésnapi köszöntésén is. Karácsony első napján ismét elmegyünk misére, utána családi ebéd, majd ajándékbontás következik. Ilyenkor a fa köré gyűlünk, újra megemlékezve arról, miért is vagyunk együtt: Krisztus születését ünnepeljük. Közben karácsonyi éneket énekelünk, majd süteményezünk. Mindez fizikailag egyre megerőltetőbb, de lelkileg felemelő, így ameddig tudunk, megyünk, csináljuk; a távolság, a fél órás autóút sem állít meg bennünket.
Antal-Ferencz Ildikó
először megjelent a magyarnemzet.hu-n
