Meg vagyok róla győződve, hogy fáj. Nagyon, sajnos, hiszen törődni, foglalkozni kell vele. Ma arra tendál a világ, olyan a szemlélet, hogy vonjuk ki magunkat a termelés menetéből. Nem kell nekünk érintkeznünk a rögvalósággal, hiszen minden megvásárolható a piacon. Jön. Beszállítja a logisztika. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy kibontsuk a csomagolásából, és elfogyasszuk. Nem lényeges, hogy mi van benne, nem a mi dolgunk elemezni vagy utánajárni, mert valakik valahol nagyon jól tudják, hogy mi kell. Ugyanígy vagyunk a zenével. Az öltözékkel. A kézműves tárgyakkal. Kapjuk valahonnét. Vesszük. Ha végigmegyünk a falvainkon, mindenütt látni Európa stílustalan nyomait. A szubvencióval bejön az idegenség. Akárcsak a vendégmunkával. Tájidegenné satnyul a küllem. Elkorcsosul a szellem. Egységesül a jellem.

A hagyományost gyakorolni kell. Művelni. Sajnos, ápolni is, mert nagyon beteg. Kellene. Ha egyáltalán észleljük a feladatot. A végét járja. Aki mást mond, az hazudik. Azt hiszem, úgy működött a hagyomány és annak minden kelléke, minden egyes összetevője, hogy odatették az elődök a csontot. Ismerték az anyagokat és a formákat. Törekedtek arra, hogy a legjobb faanyagból, kőből, bőrből, gyapjúból, vasból, agyagból dolgozzanak. És érdekes módon ezek a tárgyak betöltötték és körberagyogták ünnepeiket és hétköznapjaikat egyaránt. A legszebb szavakból fonódtak a metaforák. A legszebb dallamokból szövődött a zene. Úgy, olyan természetességgel hoztak létre a deszkalapon faragott virágkölteményeket, hogy észre sem vették az alkotás könnyed örömében a csodát. Csak időnként letörülték gyöngyöző homlokukat. Meg-megmozdították elgémberedett tagjaikat. Markukba köptek, és új erővel fogták meg újra a vasbot vagy a véső nyelét.

Ma csak úgy jönnek az információk, amelyek formálnak. Azt sem tudjuk, hogy mi az tulajdonképpen, de ömlik be ajtón-ablakon. És olcsó. Ezek már a negyedik, ötödik, ikszedik, ki tudja hányadik generációs készülékek. Valóságos csodák. Mp3-ak és mp4-ek. Fellegekben járók. De holnap már minden eldobható az újabb csillogó portékák láttán. Más szerverek jönnek, újabb műholdak sokkal gyorsabb szoftverekkel.

Nekünk meg mi a dolgunk? Nyomni a gombot. Érinteni a képernyőt. Nem fáj. Meg sem izzadunk. Hogyha hagyományokon gondolkodunk, és még dolgozni is kezdünk, felhasználói mivoltunkat feladva cselekszünk netán, áldozunk rá, az immár túl nagy merészség.

Szerző: Simó Márton / Forrás: hargitanepe.eu
Fotó: Clevelandi Cserkész Regös Csoport

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.