A cikk először megjelent a kepmas.hu weboldalon.
Háromszor éltem át jelentős életformaváltást: egyszer 1994-ben, amikor még nem egészen 18 éves egyetemistaként Erdély egy háromszéki kisvárosából az akkor számomra világvárosnak tűnő Budapestre érkeztem. Majd 2022-ben, amikor a magyar fővárosból az Amerikai Egyesült Államok New Jersey államának egyik kisvárosába költöztünk. Bármilyen meglepő, számomra egyértelműen az első jelentett nagyobb kultúrsokkot, több okból is: egyrészt a fiatalkorom és a rendszerváltás közelsége, másrészt a nagyvárosi élet újdonsága miatt. Mindezek után nem gondoltam, hogy a harmadik nagy váltást is ennyire meg fogom érezni. És azt sem hittem, hogy kultúrsokkra számíthat az, aki három év után „otthonról hazaköltözik”.
Van egy mondás, mely szerint az indiánok állítólag azért nem szeretnek repülővel utazni, mert a levegőben a testük olyan gyors mozgásba lendül, hogy a lelkük nem tudja tartani vele a tempót. Amikor Erdélyből Magyarországra költöztem, sok év kellett ahhoz, hogy a két ország közötti hontalanság érzése átforduljon abba, hogy immár mindkét helyen otthon érzem magam.
Érdekes módon Magyarországról Amerikába ez a váltás sokkal gyorsabban és könnyebben sikerült, pedig oda is átmeneti céllal érkeztünk – viszont nem magányos egyetemistaként, hanem nagycsaládosan, amitől hamarabb sikerült az egészet izgalmas kalandként felfogni. A belerázódás így nem járt jelentős megrázkódtatással, legfeljebb számtalan nem várt, szokatlan, kellemetlen vagy épp kellemes élménnyel – az ilyenkor szokásos adminisztratív, logisztikai és nyelvi kihívásokon túl.
A hazaköltözést viszont eléggé megsínylettem. Ezt az sem könnyítette meg, hogy a legidősebb, 17 éves fiunk ott maradt Amerikában, hogy befejezze a gimnáziumot. Döntését többhónapnyi családi gondolkodás és rengeteg vita előzte meg, melyek közben világossá vált, mennyire komolyan gondolja, hogy ott végzi el a tanulmányait.
A velünk vívott harcai során nemcsak magát, hanem végül minket is megedzett és meggyőzött arról, hogy felnőtt a saját maga számára kitalált kihíváshoz.
Ezért amikor leszállt a repülőgépünk Ferihegyen, meg voltam győződve arról, hogy a testemmel együtt a lelkem is (hamarosan) megérkezik, hiszen hazatértünk. De egyáltalán nem így történt.
Ekkor jöttem rá, hogy miközben a hazaköltözni és osztályozóvizsgákat tenni szintén nem vágyó kisebb gyermekeimet igyekeztem segíteni, magamról elfeledkeztem. Mivel a családomat és a magyar oktatási- és bankrendszert, valamint az autós és tömegközlekedés szabályait elvileg ismertem, egy ideig szentül hittem, semmi nem fog ki rajtam – ehhez képest gyakorlatilag minden kifogott.
Egyik gyerekünk lelkiállapota őszintén megijesztett, az állami és iskolai bürokrácia tempója, az iskolakezdéssel kapcsolatos teendők, a bekötendő tankönyvek, a megvásárolandó füzetek és taneszközök, az elintézendő adminisztráció mennyisége, az iskolatáskák súlya elképesztett, a bolti árak mértéke ledöbbentett.
Újra meg kellett szoknom az építkezéssel és dugóval terhelt szűk utcákat, az útminőséget, a sávszélességről nem is beszélve.
A cikk folytatása elolvasható a kepmas.hu weboldalon.
Antal-Ferencz Ildikó
