Lauer K. Edith mindössze tizennégy éves volt, amikor 1956. október 23-án tanúja lett a forradalom kibontakozásának. A Móricz Zsigmond körtéren élő budapesti lány számára a kezdeti kíváncsiságot hamarosan félelem, veszteség és bizonytalanság váltotta fel. Családjával november végén el kellett hagynia Magyarországot, hogy Ausztrián keresztül az Egyesült Államokba meneküljön. Az 1956-os forradalom nemcsak gyermekkorának meghatározó élménye maradt, hanem egész életét, magyarságtudatát és az emlékezet megőrzéséért végzett munkáját is végigkísérte.
„1956-ban egy mindentudó, 14 éves bakfis voltam” – idézte fel Lauer K. Edith a forradalom kitörésének idejét. A fiatal lány családjával a 11. kerületi Móricz Zsigmond körtéren élt, és október 23-án reggel még semmi nem utalt arra, hogy néhány óra alatt történelmi események részesévé válik. Elmondása szerint a hétköznapi emberek nem sejtették, mi készülődik az országban.
Edith azon a reggelen is úgy indult el az iskolába, mint máskor. „Soha nem jutott volna eszembe az, hogy soha többé nem fogom azokat a padokat viszontlátni” – mondta, felidézve, hogy az iskolákat bezárták a forradalom idején, családja pedig november 22-én elmenekült Magyarországról.
Az iskolában délelőtt bejelentették, hogy az intézmény délután egy órakor bezár. Ekkor kezdtek suttogni az idősebb diákok arról, hogy nagy tüntetés készülődik, amelyen az egyetemisták is részt vesznek, és a Parlamenthez vonulnak. A tüntetés gondolata félelmet keltett, hiszen a fiatalok tudták, milyen következményei lehetnek annak, ha valaki szembeszáll a hatalommal. Az izgalom azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél.
Edith nővére, Nóra másik iskolába járt, szülei pedig dolgoztak, így nem tudtak előre egyeztetni a találkozásról. A lány osztálytársaival együtt indult útnak. A Bem-szobornál magyar verseket hallgattak, énekeltek, majd a Margit hídon keresztül a Parlament felé vonultak. Mire megérkeztek, hatalmas tömeg fogadta őket.
A fiatal lány korábban csak a kommunista rendszer kötelező felvonulásain tapasztalt hasonló tömeget. Május elsején minden évben vörös nyakkendőben kellett felvonulnia, miközben szovjet és magyar kommunista dalokat énekeltek. Ezeket az alkalmakat kifejezetten kellemetlennek érezte. Október 23-án azonban egészen más történt: senki sem kötelezte az embereket a részvételre, mégis egyre többen csatlakoztak a menethez.
„Október 23-án senki nem küldte, de mindenki ment” – fogalmazott. A családoknak akkoriban sokszor még telefonjuk sem volt, így nem tudtak egymással egyeztetni. Az emberek elindultak, meglátták, hogy a szomszédjuk is útnak indult, és követték őt. „Senki nem akart kimaradni” – emlékezett vissza Edith, aki tizennégy évesen még nem tudta felmérni, milyen következményekkel járhatnak az események.
A tömegben különösen emlékezetes maradt számára az a pillanat, amikor meglátott egy fiatal nőt, aki kivágta a magyar zászlóból a szovjet címert, majd a lyukas zászlót a felvonulók felé lengette. Sokan igyekeztek maguk is zászlót szerezni.
Edith a Parlament főbejáratánál álló oroszlánszobrok egyikére is felmászott, hogy jobban lássa a tömeget. Amikor a felvonulás véget ért, egy ideig ott ragadt, és csak segítséggel tudott lejönni. Addigra besötétedett, ezért sietve indult haza. A Bartók Béla úton még közlekedő villamossal jutott el a Móricz Zsigmond körtérre. Másnapra azonban már a villamosokat is kezdték felborítani a forradalmárok, hogy megakadályozzák a tankok előrenyomulását.
Amikor Edith hazaért, szüleit és nagyszüleit a rádió mellett találta. A család a Szabad Európa Rádió híreit hallgatta, és igyekezett megérteni, mi történik az országban. Senki sem szidta meg a lányt azért, mert későn érkezett haza. Mindenki az események alakulására figyelt, és arra várt, hogyan reagál a szovjet, illetve a magyar kommunista vezetés.
Október 28-án Nagy Imre ismét miniszterelnök lett, ami sokakban azt az érzést erősítette, hogy hamarosan valódi szabadság következhet. Edithék úgy gondolták, talán néhány héten belül szabadabban élhetnek, és akár külföldre, például Ausztriába is elutazhatnak. Akkor még nem a menekülésre, hanem csak a szabadabb élet lehetőségére gondoltak.
A család mindennapjait közben egyre inkább meghatározta az élelmiszer beszerzése és a közlekedés nehézsége. A szülők megtiltották a lányoknak, hogy elhagyják a lakást, de ők időnként mégis lementek az utcára, például élelmiszerért sorban állni. Édesanyjuk a Móricz Zsigmond téri gyógyszertárat vezette, és a közlekedés leállása után is igyekezett ellátni a feladatait. Édesapja a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott, ahol beválasztották a forradalmi tanácsba, ezért neki is bent kellett maradnia, olykor éjszakára is.
A család reményei november elején kezdtek szertefoszlani. Edith számára különösen meghatározó emlék maradt november 1-je. A rádió arra kérte az embereket, hogy este egy szál fehér gyertyát tegyenek az ablakukba. A család lement a Móricz Zsigmond körtérre, ahol fiatal áldozatok holttesteit látták fehér lepedőkkel letakarva, a tér szobrának két oldalán. „Azt a nagy sötétet és azt a millió gyertyalángot és ezeket a holttesteket ott látni, ez azt hiszem, egész életemben velem marad” – idézte fel. Aznap gyászoló asszonyok is felvonultak, kezükben gyertyával, elveszített fiaikra és gyermekeikre emlékezve.
November 4-én megérkeztek a szovjet tankok. A Móricz Zsigmond körtér fontos közlekedési csomópont volt, ezért Edithék közvetlen közelről láthatták a harcok következményeit. A forradalmárok megpróbáltak ellenállni, de egyre kevesebb esélyük maradt a túlerővel szemben. A fiatal harcosok közül sokakat megöltek vagy elvittek, és megkezdődött azok összegyűjtése is, akiket a hatóságok a forradalom résztvevőinek gondoltak.
A vereség felismerése mellett Edithben és családjában erős harag ébredt a Nyugattal szemben. Úgy érezték, a nyugati országok és a nemzetközi szervezetek magukra hagyták a magyarokat. Sokan abban reménykedtek, hogy a segítség még megérkezik, de ez nem történt meg.
A forradalom leverése után a család egyre inkább attól tartott, hogy megtorlás következik. Edith édesapja számára világos volt, hogy Ausztria felé kell menekülniük. Korábban sokat járt külföldön, jól beszélt angolul, Edith édesanyja pedig franciául és németül is tudott. A családnak távoli ausztriai rokonai is voltak, akik felajánlották a segítségüket. A legnehezebb döntést a nagyszülők hozták meg: ők nem akarták elhagyni Magyarországot, ezért Edithék nélkülük indultak útnak.
A határig taxival jutottak el, onnan viszont a menekülőknek gyalog kellett folytatniuk útjukat. A sötétség, a sár és az őröktől való félelem megnehezítette az átkelést. A csoportok zseblámpákkal tájékozódtak, de vigyázniuk kellett, nehogy fényükkel felhívják magukra a figyelmet. Edithék többször elestek a sárban, miközben igyekeztek elérni az osztrák oldalt. A túloldalon az Osztrák Vöröskereszt munkatársaival találkoztak, akik menekülttáborba akarták szállítani őket. Édesapja azonban ragaszkodott ahhoz, hogy inkább bécsi rokonaikhoz menjenek.
A család végül az Egyesült Államokban kezdett új életet. Az érkezés nem volt könnyű, de Edith szerint az amerikai társadalom rendkívül segítőkészen fogadta őket. Egy metodista gyülekezet támogatta a családot: adományokból bútorokat szereztek, az első hónapokban lakhatásukban és megélhetésükben is segítették őket.
A washingtoni magyar közösség szintén fontos szerepet játszott a beilleszkedésben. A magyar családok vacsorákra, vasárnapi ebédekre hívták meg az újonnan érkezetteket, és igyekeztek enyhíteni az idegen környezet okozta bizonytalanságot. Edith számára az angol nyelv megtanulása jelentette az egyik legfontosabb feladatot. Bár az iskolában akadtak olyan diákok, akik menekültként gúnyolták, elhatározta, hogy megtanul angolul, és megmutatja, mire képes.
A menekülteknek először a Camp Kilmer nevű táborban kellett átesniük az ellenőrzéseken. A fogadtatás Edith emlékei szerint barátságos, ugyanakkor szigorú volt: megvizsgálták a papírokat, egészségügyi ellenőrzést végeztek, majd a menekültek hátterét is kivizsgálták. Akadtak olyanok, akikről kiderült, hogy korábban a kommunista párthoz tartoztak, és emiatt el kellett hagyniuk a tábort.
Az amerikai segítségnyújtás személyes emlékei közül Edith egy karácsonyi történetet is felidézett. A menekülteknek nem volt ajándékuk, ezért amerikai katonák csokoládét hoztak nekik. Mindenki ugyanazt az ajándékot kapta, amelyet aztán továbbadhatott valaki másnak. A gesztus egyszerű volt, mégis sokat jelentett azoknak, akiknek szinte semmijük sem maradt.
Edithnek amerikai férje lett, két lányuk született. Azonban magyar származását és 1956 emlékét soha nem hagyta maga mögött. A forradalom emlékezetének ápolásában is szerepet vállalt, lányával, Andreával pedig a történetek megőrzésén dolgozott. Meggyőződése szerint az 1956-os menekültek nemcsak új életet kezdtek Amerikában, hanem a helyi magyar közösségeket is megerősítették. Úgy látta, érkezésük hozzájárult ahhoz, hogy több amerikai városban új lendületet kapjon a magyar kulturális élet, és a magyarságtudat a következő generációkban is fennmaradjon.
A forradalom jelképei közül különösen fontos számára a lyukas zászló, amelyet először a tüntetésen látott. A mindennapokban a vörös nyakkendő jelentette számára a kommunista rendszer kényszerű szimbólumát, de amint lehetett, levette, és nem egyszer meg is büntették emiatt. A történelmi emlékezet megőrzésében a szobrok és más jelképek szerepét is hangsúlyozta. Szerinte ezek segítenek abban, hogy az események ne csak a történelemkönyvekben, hanem az emberek érzelmeiben is tovább éljenek.
Lauer K. Edith 1956-ból egész életére szóló tanulságokat vitt magával. A szabadság elvesztésének, a menekülésnek, az újrakezdésnek és a közösségi összetartozásnak a tapasztalatait a családjának is továbbadta. A fiatalabb generációknak szóló üzenete a következő: a magyar származás büszkeségre ad okot, és a szabadságért hozott áldozatokról sosem szabad megfeledkezni.
„Kevés olyan nép létezik a világon, aki annyit adott a szabadságért, mint a magyar nép” – fogalmazott. Hozzátette, hogy a magyaroknak büszkének kell lenniük erre a történelmi örökségre, és tanulniuk kell belőle. Külön öröm számára, hogy unokája magyar szervezeteknél végzett munkájával maga is közelebb kerülhet a magyar történelemhez és kultúrához.
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
