Május 15-én került sor a Bocskai Filmklub első évadának nyolcadik, záró eseményére a Magyar Business Klubban, ahol két olyan filmet vetítettünk, amelyek szerepeltek az idei Clevelandi Nemzetközi Filmfesztivál programjában is. A sorozat eddig bemutatott alkotásaival ellentétben ezek nem történelmi, hanem közéleti témát dolgoztak fel.
Felvezetésként Tóth Barnabás Chuchotage / Susotázs című 2018-as rövidfilmjét vetítettük, amely két szinkrontolmácsról szól. A film címe is egy ilyen szakszó, a fülbe súgós tolmácsolásra utal. A fiatal rendező neve a novemberi Magyar Kongresszusról ismerős lehet a clevelandieknek, hiszen egy korábbi filmjét, az Operation Stone-t (Van egy határ) láthatták a BuSho-programban, amely egy kevésbé ismert történelmi jelenséget, az ötvenes évek fiktív határátkelőit állította középpontba.
A Susotázst is a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál engedélyével, valamint a Chicagói Főkonzulátus közvetítésével hoztuk el a Bocskai Filmklub nézőinek. A jól felépített 17 perces alkotás közel 50 fesztiválon szerepelt, és nyert több tucat díjat. A Manhattani Rövidfilm Fesztiválon pl. 1500 nevezőből második díjas lett, aminek köszönhetően bekerülhetett az Oscar-várományosok tízes shortlistjére. Januárban online is elérhető volt, és egy hét alatt 200.000-en tekintették meg. Számos nemzetközi elismerés után április végén megkapta a Magyar Filmdíj legjobb rövidfilmes forgatókönyvének díját is. A tehetséges rendező legújabb, második nagyjátékfilmjét Akik maradtak (Someone to live for) címmel hamarosan bemutatják a magyar mozik.
A két vetítés között ígéretet tettem a clevelandieknek, hogy ösztöndíjam lejárta után otthon még inkább figyelemmel kísérem a legújabb magyar filmeket, és a jókat ajánlom a Bocskai Filmklub szervezőinek. A törzsközönség ízlését az elmúlt hónapokban kitapasztaltam, ezért is érdekelt, hogy mit szólnak a fiatal nemzedékhez, akik nemzetközi színtéren is sikert sikerre halmoznak. A tavalyi év abszolút favoritja volt Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotása, amelynek diadalútja a Cannes-i Filmfesztivál FIPRESCI-díjának elnyerésével kezdődött, amit a nemzetközi kritikusok ítélnek oda a legígéretesebb felfedezettnek. Az elsőfilmes rendező alkotását Európai Filmdíjra jelölték, és számos nemzetközi elismerés után a clevelandi fesztivál középkelet-európai szekciójának fődíját is megkapta. Magyarországon szinte minden lehetséges díjat megnyert, ami azt jelzi, hogy érzékenyen érintette a nézők és a szakmabeliek többségét.
Kétségtelen, hogy az Egy nap fogadtatása ennek ellenére nem homogén. Sokan éppen azt kifogásolják, amit mások értékelnek benne: hogy tükröt tart a valóságnak, az itt és mostnak, amiben élünk. Legalábbis Közép-Kelet Európában, így a filmet vagy a személyes tapasztalatok teszik ismerőssé, vagy éppen az idegensége egzotikussá, különlegessé. A clevelandi nézők is vegyesen reagáltak a filmre. Úgy tapasztaltam, hogy azokat érintette mélyen a háromgyerekes család egy napjának története, akik az elmúlt évtizedekben vándoroltak ki, és felidézte az emlékeiket. Akik számára idegen a mai magyar valóság, és az otthoni viszonyokról idealizált képet őriznek vagy csak elbeszélésekből találkoznak vele, felháborította, hogy „a semmiről szól”, illetve hogy nincs pozitív üzenete.
Pedig Szilágyi Zsófia „eszköztelen” kamaradrámája sokféleképpen mesél a hétköznapokról, amelyek rohanásában a fontos dolgokról elfeledkezünk. Ráébreszthet bennünket az érzelmi játszmák működésére, a minőségi idő és kapcsolatok hiányára, a saját életünk és a szeretteink, a gyerekeink iránti felelősségre. Egy átlagosnak tűnő napra beleláthatunk mások életébe (vagy ráismerhetünk a sajátunkra), amikor is egy váratlan párkapcsolati bejelentésnek köszönhetően kizökken az idő. Egy hétköznapinak tűnő probléma tanúi lehetünk, amely ha velünk történik meg, minden bizonnyal életbevágó. A feszültség- és hatáskeltést az operatőri munka alapozza meg: a kézikamerás felvételek, a szűk képkivágások, a közelik. Közben a hangkulissza, a beszűrődő zajok, zenék, szövegek megteremtik azt az ismerős közeget, ahol mindez játszódik: a nagyvárost, ahol az emberek rohannak és idegesek, nincs idő meghallgatni egymást, minden fillért számolgatni kell, és mindig valaki beleszól az életünkbe.
Amikor a nézők számon kérik a filmen, hogy túl pesszimista képet fest, és tanácsot akarnak adni a főszereplőnek és/vagy a rendezőnek, hogy mit hogyan kellene csinálnia, észre sem veszik, hogy már rég benne vannak a film narratívájában, ami hatást ért el. Ezért a kisebb vita ellenére is jó érzésekkel búcsúztam a filmklubtól, amelynek utolsó tavaszi eseményét pezsgőzéssel, krémessel és egy közös csoportképpel zártuk. És a reménnyel, hogy a programsorozat folytatódik majd.
A Bocskai Filmklub köszönetet mond Radva Éva néninek és a Magyar Business Klubnak, hogy befogadták a rendezvényt, valamint Mezősi Lajosnak a süteményért.
A szerző rádiónk Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa.
