Szentírás lett itt Nyugaton a csekkönyv,
Szakállas Marxok írtak Bibliát,
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki
S szólította az embernek fiát:
“Össze kell törni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté, az apostol,
Vérével annyi sok magyar diák.
Az Új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.
Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak
A katonák s a sápadt férfiak…
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!
Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskoláslány,
Hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.
Itt elvet árult a néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát…
S ott szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat az édesanyák.
És meghaltak a tízéves kis hősök,
Niobe mégse siratta fiát.
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát.
Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kisgyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
– Segítsetek, ti népek, emberek!
Fáklyát gyújtott a kislány en-testéből,
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kis Jeanne d’Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.
Nyugat-Pilátus hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe,
Szabadság ura… mert csak érted élt.
Szabadságot! – így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül veszett el,
Magyarország, – a népek Krisztusa.
Ám föld alól és a temetők árkából,
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük az égre dörömböl,
Áruló Nyugat – százszor jaj neked!
Kialszik fényed, szabadság Júdása,
Összedőlsz, gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.”
1956 november 5.
