Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Gyulassy Györgyiről már sokat hallottam az USA keleti partján működő magyar cserkészcsapatok Kodály Hétvégéje kapcsán, de személyesen csak tavaly ősszel, az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján (AMIT) New Yorkban találkoztunk először, ahol derűs mosollyal tanította a tanárokat furulyázni. Akkor tudtam meg, hogy sokáig Kaliforniában élt, ott kezdett el ének-zenét tanítani a magyar cserkészeknek, majd férje munkája miatt New Yorkba költözve hozta létre azt a Kodály Hétvégét, amely azóta is évente megszervezésre kerül a keleti parton, hogy ő már kilenc éve visszaköltözött a nyugati partra.
Hogyan, mikor kerültél Amerikába?
Felvidéken születtem, egy majdnem színtiszta magyar faluban, Gútán, ahova folyamatosan költöztették be a szlovákokat, hogy elszlovákosítsák a falut. Orvos és fogorvos édesapám biztosítani akarta, hogy magyarként nőjünk fel, ezért elintézte, hogy magyar állampolgár édesanyámon keresztül 1959-ben Magyarországra kerüljünk. Budapesten éltünk mindaddig, amíg kibírhatatlanná vált a házkutatások sorozata, amely révén a kommunista titkosrendőrség valahogy rajta akarta kapni édesapámat valamilyen államellenes cselekményen, például rendszeresen kerestek nála tartalék aranyat. Ezért elhatározta, hogy amint lehet, Nyugatra menekíti a családot, ami végül 1963-ban sikerült; akkor kerültünk Olaszországba, majd fél év után Amerikába. Kaliforniában élt egy nagybácsim, a híres Hites Kristóf atya, nekünk Bandi bácsi, aki tizenkét menekült szerzetestársával együtt alapította meg a Woodside Priory bencés gimnáziumot egy gyönyörű környezetben, csodálatos épületekkel. Az iskola gyorsan hírnevet szerzett; a világ sok tájáról küldték oda jómódú emberek a gyerekeiket, hogy a szigorú magyar papok ráncba szedjék őket. Ő hívott meg és szponzorált minket. Már akkor, 11 évesen nagyon mélyen magyarnak éreztem magam.
Gondolom, a szüleidtől jött ez az erős magyarságtudat…
Igen. Az elszakított területeken az ember sokszor inkább magyarnak érzi magát, mert veszélyben van az önazonossága. Gyerekként a szlovák suhancok nem egyszer letámadtak minket, mert például mi is korcsolyázni akartunk ugyanazon a tavon… Amikor ilyesmivel találkozik az ember, vagy elszlovákosodik vagy ellenkezőleg, megerősödik a magyarságtudata. A mi családunkkal az utóbbi történt. Szüleimmel és négy testvéremmel otthon mindig magyarul beszéltünk, Amerikában eleinte nem is tudtunk angolul. Amikor Rómában éltünk, mindig arra vágytam, hogy visszakerüljek Magyarországra…
Ha jól sejtem, azonnal becsatlakoztál a helyi magyar cserkészetbe…
Amikor oda érkeztünk, San Franciscóban még nem volt magyar cserkészet, de amint felmerült, hogy megalapítják a helyi cserkészcsapatot, akkor – bár korábban sosem voltam cserkész – ősvezetőként bekerültem az alakuló csapatba, tehát gyakorlatilag alapító tag lettem, többek között Csoboth Tamással együtt. Így alakult meg a 43. számú Losárdy Zsuzsanna lány- és a 77. számú Béri Balogh Ádám fiúcsapat 1969-ben. Gyorsan nőttek a csapatok, de sokszor hullámzott a létszám. Amikor 1984 és 1992 között csapatparancsnok voltam, már vagy ötvenen voltunk. De volt olyan pillanat is, amikor kérdésessé vált, túléljük-e, mert annyira lecsökkent a létszám. Nem tudom, pontosan miért voltak ezek a hullámhegyek és -völgyek. Amikor nőtt a létszám, annak általában az volt az oka, hogy éppen sokan érkeztek Magyarországról San Francisco környékére, és gyermekeiknek magyar közösséget kerestek. Ma már nagyon erős és stabil, több mint 75 fős a csapat; előfordul, hogy vissza kell utasítani újak felvételét, mert nincs elég hely.
Amikor férjhez mentem és megszülettek a gyerekeim, kikerültem a cserkészetből. Amikor fiaink 5-6 évesek lettek, elkezdtem őket a magyar óvodába járatni, ahol hamar felkértek, hogy legyek óvónő, majd a cserkészetben is újra tevékenykedni kezdtem. A felnőtt cserkészpályafutásom összesen kb. 25-30 évig tartott, s mindvégig valamilyen vezetői tisztséget töltöttem be. Ahogy említettem, csapatparancsnok voltam San Franciscóban, majd amikor 1992 decemberében New Yorkba költöztünk, körzeti parancsnok lettem. A férjem a Columbia Egyetemen kapott egy tanári állást. Laci fiam akkor tizenhárom, Attila tizenkettő, Kati lányunk pedig négy éves volt. Ahogy megérkeztem, felkértek a körzeti parancsnokságra, amire igent mondtam, és így egyből bekerültem a keleti parti magyar cserkészet sűrűjébe, így megszakadt a kapcsolatom a San Franciscó-i cserkészekkel.
Mielőtt továbbmegyünk, mesélj röviden a családalapításról!
A középiskola után, 18 évesen két évet Leuvenben, Belgiumban töltöttem, ahol rájöttem, hogy mégsem orvos akarok lenni, inkább a humán tárgyak érdekelnek, és beleszerettem a francia nyelvbe és irodalomba. Először arra gondoltam, tolmács leszek, de aztán rájöttem, nem akarom egész életemben azt ismételgetni, amit mások mondanak. Miután visszajöttem Amerikába, két évet jártam a Berkeley Egyetemre, majd kihasználva egy külföldi ösztöndíj-lehetőséget, a párizsi Sorbonne Egyetemen tanultam, hogy francia nyelvtudásomat megerősítsem. Azután találkoztam a férjemmel, miután visszakerültem Kaliforniába. Az Eszterlánc Tánccsoport egyik tagjának az volt a dolga, hogy minél több új embert szervezzen be a csoportba. Egyik nap felhívott, hogy találkozott egy magyar fiatalemberrel, aki jól táncol és érdekli a tánccsoportunk, hívjam föl. Vonakodtam, mert én nem szeretek fiúkat felhívni, de végül rábeszélt azzal, hogy egy helyen dolgozunk: ő fizikus professzorasszisztensként dolgozott a Berkeley Egyetemen, ahol én akkoriban franciát tanítottam. Megbeszéltünk egy találkozót, amiből végül házasság lett. Kiderült ugyanis, hogy Gyulassy Miklós nem annyira a tánccsoport iránt érdeklődött, inkább ismerkedni akart. A csali én voltam, amiről akkor nem tudtam… Nagyon jól táncolt, korábban járt is egy tánccsoportba, de a munkája miatt elmaradt onnan, s végül ugyanezért nem állt be tartósan az Eszterláncba sem. Az ő agya mindig a fizikán járt. Amikor később saját gyerekeink léptek fel, és az előadás után megkérdeztem tőle, hogy tetszett-e, szórakozottan válaszolta, hogy igen, de közben láttam, a szalvétát telerajzolta mindenféle fizikaképletekkel…
Hogyan kezdődtek a Kodály Hétvégék?
Mindent, amit magamba szívtam a cserkészeten keresztül, igyekeztem másoknak is átadni. Volt egy nagyon jó barátnőm, Farkas Mária, aki két évig Kaliforniában élt és ott Kodály-módszert tanított az egyik egyetemen. Sokat énekeltünk együtt, és egy idő után arra gondoltam, olyan csodálatos az ének és a zene, miért nem szervezünk egy hétvégi programot, ahol megtanítjuk a gyerekeket két szólamban énekelni. Az első alkalomra húsz gyerek jött el, és mindenki kétségekkel érkezett, vajon mennyire lesz majd unalmas együtt énekelni egy egész hétvégén keresztül. Így született meg San Franciscóban az első Kodály Hétvége, 1988-ban. Olyan jól sikerült, hogy többször megismételtük.
Amikor New Yorkba kerültem, azt vettem észre, hogy miközben Kaliforniában nagyon örültünk, ha a tőlünk 7-8 órányi autóútra lévő – akkor még nem volt megépítve a nagy autópálya Los Angeles és San Francisco között – másik magyar cserkészcsapattal összejöhettünk, addig a keleti parton az egymástól egy-egy órára működő három csapat (New York, Garfield és New Brunswick; utóbbi kettő New Jersey államban) folyamatosan versengett egymással, nem volt összhang köztük. Körzeti parancsnokként elkezdtem gondolkodni olyan közös programokon, ahol nem versenyzünk, hanem csak örülünk egymásnak. Mindenki hozza a saját tudását és azt megosztjuk egymással. Így születtek meg a különböző népi hagyományőrző programok, amelyek közül csak az egyik volt a Kodály Hétvége. Eleinte mindig megkérdezték a gyerekek: ki nyerte meg? Erre az volt a válaszom: „Mindnyájan. Csodálatos élményben volt részünk, mindenki megnyerte!”
Miből áll(t) egy-egy Kodály Hétvége, hogyan képzeljük el az eseményt?
Először csak énekeltünk, lehetőleg két szólamban. Ez a Külföldi Magyar Cserkészszövetséget (KMCSSZ) alapító Bodnár Gáborral egy kis vitát indított el köztünk, mert ő azt állította, hogy a magyar népdal egyszólamú, ne tegyük át két szólamba. Én meg azt válaszoltam neki: „Nézd meg, milyen gyönyörű a Kis kacsa fürdik két szólamban, miért ne lehetne úgy énekelni?” Amikor ugyanis a polifónia (többszólamúság) Európában kialakult, Magyarország épp a tatárral és törökkel viselt hadat, a túlélés fontosabb volt, mint a többszólamú éneklés. Bartók és Kodály nagy ajándéka, hogy a XX. században behozták a polifóniát a magyar népdalba. Vannak persze olyan népdalok, amelyek önmagukban gyönyörűek, nincs szükségük több szólamra, de egy jól sikerült többszólamú népdal az maga a csoda.
E vita közben indult el az első Kodály Hétvége, amelynek olyan sikere lett, hogy pontot is tett a vita végére. Az első alkalomkor azonban annyira hideg volt, az utak pedig annyira jegesek, járhatatlanok lettek, hogy az eredeti tervet – miszerint a pennsylvaniai Magyar Tanyára megyünk – meg kellett változtatni: a házunkban jöttünk össze. Hála Istennek, elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk, két fordulóban: az egyik hétvégén a 12 éven aluliak, másikon a 12 éven felüliek jöttek. Volt, akinek már csak az asztal alatt maradt alvóhelye, de a cserkészeknek ez nem gond; együtt lefeküdni, majd fölkelni pedig nagyon közösségépítő hatású, ahogy maga a közös éneklés is. Mindig tartottunk egy ún. beéneklést, amikor kézjelekkel összhangzást hoztunk létre. Nem tudom elmondani, milyen csodálatos élmény volt, amikor a New Brunswick-i dalos csapat huszonvalahány fiatallal úgy énekelt, hogy zengett belé a ház. Hatalmas munka volt, de egyben óriási élmény is.
New Brunswick-on erős a népi hagyományok ápolása, több néptáncegyüttes működik, de gondolom, másokat is elkapott a közös éneklés hangulata…
Igen, a kórusban éneklésnek van egy nagyon érdekes hangulata. Ha én elkezdek énekelni valamit, és utána bejön egy másik szólam, az valami gyönyörűséges… Erre próbáltam rávenni a gyerekeket, ezért ragaszkodtam a két szólamhoz. Volt sok egyszólamú népdal is, de három-négy többszólamút megtanítottunk, ami mindenki számára magával ragadó élmény volt. Annyira szerette a társaság, hogy évente megtartottuk a Kodály Hétvégét. Mindig igyekeztünk játékos formában megszervezni. A cserkészetben nagyon fontos a keretmese. A Kodály Hétvégén pedig sokáig az volt a keretmese, hogy Bartók és Kodály népdalokat gyűjtenek, és kérik a cserkészeket, hogy segítsenek, azaz ők is menjenek el falura, és gyűjtsenek népdalokat. Berendeztük úgy a helyiséget, hogy a gyerekek a „bokrokból” szedték elő a népdalokat, a nappalink volt a „Zeneakadémia”, ahol magnóról kellett meghallgatni az énekeket, és leírni a hiányzó szöveget. Ugyanis Kodállyal és Bartókkal nem egyszer megtörtént, hogy hiányosan jegyeztek fel vagy rögzítettek egy-egy népdalt, és utána évekig kutattak, járták a falvakat, keresték, ki ismeri a hiányzó szöveget. Ilyen játékokat, anekdotákat igyekeztünk belefűzni a hétvégébe, ami „megadta az ízét”…
Mikor került bele a hangszeres oktatás?
Tiger Juci ötlete volt, hogy ne csak énekeljünk, hanem furulyázzunk is. Először arra gondoltam, egy hétvége nem elég erre, de végül beleegyeztem, és megkíséreltük. A parancsnokságom alatt, ha valakinek volt egy jó ötlete, azt mindig fölkaroltam; még akkor is, ha másképp gondoltam, mert ki tudja, lehet, hogy sikeres lesz; és akkor megmarad. A furulya megmaradt; olyannyira, hogy azóta szerves része lett a Kodály Hétvégének, ahol minden gyerek kap egy furulyát. Az is csodálatos érzés, hogy amíg az egyik csoport énekel, a másik furulyázik, a harmadik pedig valami mással foglalkozik, például kézügyességet gyakorol, és így az egész környéket átszövi a zene és mindenütt valami izgalmas történik. Az utolsó, általam szervezett Kodály Hétvégén hangszeres előadókat is hívtam. Hárman-négyen eljöttek, és megmutatták a hangszereiket a gyerekeknek. Őket is arra ösztönöztem, hogy játékosan tanítsanak. Hatalmas sikerük volt a gyerekeknél, én pedig úgy éreztem, szinte elszállok a boldogságtól…
Miért utolsó? Azóta is vannak Kodály Hétvégék a keleti parton…
Mert kilenc évvel ezelőtt visszaköltöztünk San Franciscóba. Az volt a tervem, hogy itt újraindítom majd a Kodály Hétvégéket, mert közben San Franciscóban megszűnt az esemény, de valahogy mindig elmaradt, a sok munka és az unokáim miatt, akikkel nagyon szívesen és sokat foglalkozom. Aztán megkörnyékezett a helyi csapatparancsnok, Keszei Etelka azzal, hogy ő összeszedi a gyerekeket, ha én megszervezem a programot. Így történt, hogy tavaly októberben ismét volt Kodály Hétvége San Franciscóban. Meglátjuk, hogy lesz-e folytatás. Nagyon gazdag a cserkészcsapat naptára, de Etelka azt mondta, valamikor mindenképpen folytatni kellene, annyira jó volt. A másfél éves kisunokám is részt vett rajta, mert vigyázni kellett rá és elvittem magammal, utána hetekig dúdolgatta: „Volt nekem egy kecském, tudod-e…” Meghatotta a gyerekeket a sok ritmusgyakorlat és szolmizáció, nagyon ráéreztek.
Nagy örömmel tölt el, hogy bár kilenc éve elköltöztünk New Yorkból, ott azóta is megszervezik a Kodály Hétvégéket. Ez nagyon pozitív élmény a cserkészetben; egy olyan program, ahol együtt alkotunk valamit, és nincsenek vesztesek és nyertesek. Ez a folytatás Tiger Juci mellett, aki engem követve elvállalta a körzeti parancsnokságot, Marshall Tamás volt körzeti, most kerületi parancsnoknak, illetve legújabban Schachinger Tamás körzeti parancsnoknak köszönhető. És természetesen az összes helyi csapatparancsnoknak, akik felkarolták.
Az idei jelentkezési lapon megjelent egy új hangszer: a hegedű…
Erről nem tudok. Eleinte még a furulya miatt is aggódtam, mert pénzbe kerül. Közben kiderült, hogy a néhány dolláros műanyag furulyák is szépen szólnak. A hegedűt egyelőre nem tudom elképzelni, hacsak a csapatnak olyan tagjai nincsenek, akiknek van saját hegedűjük. De míg egy furulya minden méretű kézre jó, a hegedű már más, egy kisgyerek teljesen más méretet használ, mint egy felnőtt. Tehát nem tudom, hogyan működik majd a dolog, de egyébként remek ötlet, hiszen minél több hangszer van, annál jobb. A legutóbbi San Franciscó-i Kodály Hétvégén megkérdezték, lehet-e ukulelét hozni. Természetesen igent mondtam, és így volt egy 5-6 fős csoport, akik nem furulyáztak, hanem ukuleléztek.
A tanárokról még nem beszéltünk. Hogyan oldottátok meg az oktatást? Netán minden tanár, illetve cserkészvezető tud énekelni és furulyázni?
Általában azokat vontuk be, akik a környéken élnek és tudnak furulyázni. A tavaly San Franciscóban szervezett Kodály Hétvégén a saját gyerekeimet, továbbá a helyi csapatparancsnok Etelka fiát, Dömét is bevontam. Általában a cserkészeket, de amikor nem volt elég cserkész furulyás, akkor hívtunk nem cserkészeket is. Tudom, hogy sok helyen nem képzett tanárok tanítanak. Most viszont itt volt Kádas Jutka barátnőm, aki a Zeneakadémián végzett, és 25 éven keresztül tanított gyerekeket énekelni, furulyázni és zongorázni. Meghívtam, hogy a kisebbekkel foglalkozzon, és azonnal látni lehetett, hogy ért hozzá; már akkor, amikor kiállt a csapat elé. Érezni lehetett rajta, hogy tudja, mit csinál és hova akar eljutni. Egész más, ha szakember kezében van az irányítás, aki képes korrigálni a tanárokat és megmondani nekik például azt, hogy nem egy-két-há-val kezdünk egy négyütemű dalt. Nagyon fontos, hogy legyen legalább egyvalaki, aki nemcsak a gyerekekhez, hanem a zenéhez, illetve a kórushoz is ért.
Miért költöztetek vissza Kaliforniába?
A fiaim eleve úgy készültek, hogy a Berkeley Egyetemen akarnak majd tanulni, nem érdekelte őket más intézmény. Lányom pedig egy művészeti egyetemre járt San Franciscóban. Mi tulajdonképpen utánuk jöttünk. De nemcsak az egyetemi tanulmányok miatt mentek vissza, hanem a rokonság miatt is, ugyanis rengeteg unokatestvérük lakott itt. A mi családunk nagyon nagy: négy testvérem van és mindegyiknek három-négy-öt-hat gyereke, úgyhogy nagy buli volt ide visszajönni. Természetesen már nem mindenki él itt, sokan szétszéledtek, volt, aki visszakerült Európába, de azért megmaradt a közeli kapocs. San Franciscót is nagyon szeretjük, gyönyörű a természet. Lehet síelni, majd négy óra múlva az öbölben úszni…
Mivel foglalkoznak a gyerekeitek? Van családjuk?
Laci fiamnak állatorvosi klinikája van, amerikai felesége és két gyermeke van, akik azért tudnak magyarul, mert kiskorukban sokáig vigyáztam rájuk, de amikor iskolába elkerültek, kicsit meglazult a magyar kötelék, már nem beszélnek tökéletesen magyarul. Anyukájuk ragaszkodik ahhoz, hogy hétvégén a gyerekek vele legyenek, így ők nem járnak magyar iskolába és cserkészetre. Hétfőnként viszont velem vannak, és itt az a szabály: nagymamánál Magyarország van. Aki angolul beszél, minden alkalommal kap egy pontot. Akinek három pontja összegyűlik, meg kell tanuljon egy versszakaszt magyarul. Most már nagyon sok verset fújnak kívülről… Természetesen jutalmat is kapnak: ha észreveszem, hogy egymás között szépen beszélnek magyarul, emlékeznek az összegyűjtött közmondásokra, vagy magyarul olvasnak, akkor kapnak egy-egy tallért, amit följegyzünk, majd az évente tartott garázsvásáromon vásárolni tudnak azokkal.
Ez is egy cserkészötlet. A másik két gyermekednél is kétnyelvű a család?
Igen, mindhárom gyermekemnek amerikai házastársa van, akik nem ellenzik a magyar beszédet, sőt örülnek a gyerekek kétnyelvűségének, de a magyar nyelv használatában nem tudnak segíteni. Attila fiam matematikus, és adatok vizuális megjelenítésével foglalkozik. Olyan programokat szerkeszt, amely láthatóvá teszik, hogy a rengeteg adatból hogyan lehet hasznos információkat kinyerni. Nagyon sok területen használják, például az olajkutatásban vagy a rákkutatásban. Amikor egyszer elmagyarázta a 90 éves nagynéninek, mivel foglalkozik, a nénitől ez jött vissza: Attila megrontja a komputereket, és ezért fizetést kap, csak nem tudni, miért… (nevet) Az ő három gyermeke is tud magyarul. Nemrég elkezdte őket cserkészetre járatni, éppen a Kodály Hétvége miatt, mert látta, hogy milyen csodálatos magyar környezetbe kerülnek a gyermekek. Most jön a negyedik. Nagyon remélem, kitart emellett az elhatározás mellett.
Kati lányom keramikus és festőművész. Egy ideig Utah államban élt, ahol Park City-ben minden évben vannak fesztiválok. Néhány hónap után el kellett döntenie , ott marad vagy visszajön Kaliforniába. Éppen akkor tört ki a Covid-járvány, és ott maradt az udvarlójával, amiből aztán házasság lett, és most van egy egyéves kisunokám. Az ő férje elkezdett magyarul tanulni, s mostanság már nagyjából megérti, amiről beszélünk. Készülnek Magyarországra, két évet szeretnének ott élni. Jelenleg itt laknak a közelünkben, bátyáméknál, én vigyázok a kislányra. Boldogsággal tölt el, hogy gyerekeim ragaszkodnak a magyarságukhoz. Mindegyikük magyar állampolgár is, tehát hivatalosan beleszámítanak a magyar közösségbe.
Mennyire aktívak a magyar közösségben?
Mindannyian voltak cserkészek, New Yorkban és San Franciscóban is, de amikor egyetemre jártak, már nem tudtak cserkészkedni, mert kétórányi autóútra laktak a gyűlések helyszínétől. Manapság már egyáltalán nem aktívak. Lacinak nincs ideje rá, nagyon sokat dolgozik, gyakran szombatonként is. Attila talán később besegít majd, ha megszületik a negyedik gyereke, de most ő is inkább otthon segít. András unokámnak a Kodály Hétvégén volt egy nagyon helyes őrsvezetője, aki megjárta az idei Jubi tábort, és sokat mesélt arról a gyerekeknek, hogy milyen fantasztikus az erdőben élni 10 napon át és ott mindenfélét építeni. A kis unokám a Kodály Hétvége után, ahogy belépett az ajtón, azt mondta nekem: „Nagymama, én megyek a Juli táborba! Tudod, oda, ahol mindenfélét építenek az erdőben…” Elmagyaráztam neki, hogy a Jubi – és nem Juli – tábort ötévente szervezik és másból is áll, mégis nagyon lelkes volt. Idővel persze elmúlt a hatása. Az anyuka ott sem nagyon akarja elengedni a gyerekeket hétvégén. Épp nemrég mondta a fiam: „Tudod, mama, én még mindig a tíz cserkésztörvény szerint élek.” Mire azt válaszoltam: „Nagyon jó, csak ezt kéne átadni a gyerekeknek…”
És a távolabbi családtagjaid, a testvéreid?
A testvéreim néha eljönnek egy-egy magyar rendezvényre, de ők sem aktívak, illetve másképpen segítik a közösséget. Az egyik bátyám egy startup programot igyekszik felépíteni Magyarországon. Ők egyébként idősebbek voltak, mire beindult a cserkészet San Franciscóban, így ők sosem voltak cserkészek, ez egyedül nekem adatott meg a testvéreim közül.
Ezért voltál oly sokáig elkötelezett cserkész… Ha jól értem, te is kevesebb közösségi munkát végzel mostanában, inkább az unokáiddal foglalkozol.
Így van. A cserkészetben nincs rám most annyira szükség, nagyon ügyes népi játékokat szervez a KCSP-ösztöndíjas fiatalember, Bolgovics Gergely. Nagyon tetszik, hogy nem néptáncot tanít a 6-7-8 éveseknek, hanem népi játékokat, amiben persze vannak tánclépések is, az ő szintjükön, ami kialakítja azt a mozgást, ami majd később kell a néptánchoz, de nem felnőtt koreográfiát tanít a kisgyerekeknek. Forognak, pörögnek, de nem azon van a hangsúly, hogy jobbra kettő, balra kettő…
Milyen a helyes furulyaoktatás? Az AMIT konferencián, ahol találkoztunk, furulyázni tanítottad a tanárokat.
Igen, ezt kérték tőlem, és tudtam, hogy lesz olyan, aki 15 éve nem furulyázott, és olyan is, akinek soha életében nem volt furulya a kezében. Ezért átgondoltam, hogyan lehet leegyszerűsíteni az oktatást és úgy tanítani a furulyát, hogy ne féljen tőle senki, rögtön kézbe merje venni és legyen sikerélménye. A konferencia előtt kipróbáltam a gyerekekkel: rajzoltam öt vonalat a táblára, majd rátettem egy violinkulcsot, és kotta lett belőle. Bemutattam nekik öt percben a hangokat és máris tudtak kottát olvasni. Utána a furulyán is megmutattam a hangokat: az a dó, amikor az összes lyukat lefogod, és aztán az ujjaiddal fölfelé gyalogolsz, mint a kottán. Hasonlóan magyaráztam el a konferencián, ahol szintén kipróbálgattunk ezt-azt és egy kis játékot is játszottunk a hangokkal. Néhány hete szólt nekem Gagnon Eszter, az egyik szervező, hogy két tanár is jelezte neki: bár nem tudnak furulyázni, elkezdtek foglalkozni a hangszerrel a hétvégi magyar iskolában, és az egyik gyerekcsoportjuk már fel is lépett a karácsonyi programon egy furulyaszámmal. Pontosan erről igyekeztem meggyőzni a résztvevőket: ha nem tudsz furulyázni, akkor is tudod tanítani. Ismerek valakit, aki nem tud zongorázni, de tanítja. Van egy módszer, amit egy Kodály-módszert oktató magyar tanárnő talált ki, és az egyik barátnőm, aki nem tudott zongorázni, de követte a programot, azóta abból él, hogy zongorát tanít. Tehát előadásom legfőbb üzenete: ha valaki nem ért a zenéhez, a furulyázást akkor is át tudja adni, és közben ő maga is tanul belőle. Nem vagyok egy nagy furulyás, ritkán használom, a konferencia előtt kellett is gyakorolnom, hogy előadjak róla. De az a csodálatos a zenében, hogy nem kell hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy átadd.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Gyulassy Györgyi archívumából származnak.
