Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Varga Emesével akkor ismerkedtem meg, amikor a Amerikai Magyar Koalíció kitüntette az általa is alapított magyar iskolát. A Boskola különlegessége, hogy több államból érkeznek oda diákok, és gyakorlatilag belőlük nőtt ki a helyi cserkészcsapat, akikkel ma is szorosan együttműködnek. Akkor tudtam meg azt is, hogy Emese először a New Brunswick-i hétvégi magyar iskolához tartozó mindennapos óvodában foglalkozott magyar gyerekekkel. A mostani beszélgetés során pedig kiderült, hogy a Massachusettsi Magyar Egyesületnek is hosszabb ideig volt vezetőségi tagja, ahogy az is, hogy az iskola programjának vezetését és a tanítást több évtized után abbahagyva, továbbra is a diaszpórában élő magyar gyermekekért dolgozik.

Hogyan lettél tanár?

Úgy hozta a sors, hogy két legendás tanítónőhöz, Winkler Mártához és Kokas Klárához kerültem. Mi voltunk a második kísérleti osztály a budapesti Váli utcai általános iskolában, ami a kreativitás mentsvára volt: például már a ‘60-as évek végén kivitették az iskolapadokat az osztályteremből, és szabad körben, párnákon ülve beszélgettünk, tanultunk. Ilyen környezetben mindenki szorongás nélkül, egymásra és magára odafigyelve szabadon fejlődhetett. Megtanultunk saját véleményünknek hangot adni, vitázni, érvelni. Egészen újszerű módszerével  – ami engem Amerikába is elkísért, ma is sikerrel használom – Márta néni tulajdonképpen az élménypedagógia alapjait tette le. Az osztály életét Péterffy András filmrendező négy éven keresztül követte, aminek eredményeképpen megszületett az Iskolapélda című film. Klára néni Márta nénivel együtt dolgozott ezen a kísérleti módszeren, zene-mozgás programjára sok éven keresztül jártam. Később workshopokat szerveztem neki, eljött hozzám Bostonba is, ami régi tanítványaként hatalmas élményt jelentett. Szerencsésnek érzem magam, hiszen két nagyszerű pedagógus példáját vihettem tovább. Szerintem ezért fordultam a tanítás, vezetés, szervezés felé és vállalok ennyi mindent a közösségünkben. A családban is majd’ mindenki pedagógus volt, édesapám és több testvérem is, tehát a tanítás a vénánkban van, ahogy keresztanyám szokta mondani, de azt sosem gondoltam volna, hogy egy nap iskolaalapításban is részt veszek…

ReklámTas J Nadas, Esq

Mielőtt oda eljutunk, még kérdeznék másról. Honnan a zeneszeretet? És miért pont gitár?

A klasszikus gitár nem volt népszerű hangszer a ‘60-’70-es években, Szendrey-Karper László vezette be a zeneiskolák életébe és a Zeneakadémiára. Legelső élményem ezzel kapcsolatban akkor ért, amikor egy alkalommal Márta néni a Zeneakadémiáról elhívott egy végzős diákot hangszerbemutatóra. Én annyira odavoltam azért, amit láttam és hallottam tőle, hogy édesanyámnál kikönyörögtem, engem is írasson be gitárórákra. Ekkor mindössze hétéves voltam, de azóta életem része a zene. Gyerekként tagja lehettem a Budapest Gitárzenekarnak, akikkel rendszeresen koncerteztünk Budapesten és Németországban. Játszottunk koncerttermekben, idős otthonokban, szabadtéren, kastélyokban, de a rádió is készített velünk felvételt. Szívesen emlékszem vissza a Fertődi kastélyban töltött nyári zenetáborokra, innen is sok zenei élményt őrzök. Legvarázslatosabb pillanat mindig a táborzáró koncert volt, amit a kastély tükörtermében, sok odalátogató vendég előtt adtunk elő. Később gitártanárom ösztönzésére zeneiskolában kezdtem tanítani, emellett egy franciaországi zenei kezdeményezés részeként megkezdtük a klasszikus gitárzene népszerűsítését. Koncertek, hangszerbemutatók, beszélgetések segítségével vidéki falvakba, községekbe is sikerült eljuttatnunk azt a zenei műfajt, amit akkor még kevesen ismertek. A zenetanítás mellett egy általános iskolába is elkerültem, ahol egy zenei szakkör indítására kértek fel. Itt találkoztam először a fiatalabb korosztállyal. Mindkét iskolában ráéreztem a tanítás örömére és egyre jobban élveztem az ezzel kapcsolatos sikereket és kihívásokat. Nagyon megszerettem a gyerekeket, akikkel szépen haladtam, klasszul teljesítettek.

Az esküvőm után, ‘91-ben azonban el kellett búcsúznom a tanítványoktól és a családtól. Az amerikai kiutazással teljesen új fordulatot vett az életem…

Miért és hogyan kerültél Amerikába és mi fogadott New Jersey-ben?

Férjemmel, Badics Tamással még Budapesten ismerkedtem meg. Ő egyike volt azoknak a ‘90-ben ELTE matematikus szakon végzett diákoknak, akik elsőként érkezhettek PhD-programra Amerikába. Akkoriban már néhány magyar matematikus professzor tanított a Rutgers, Princeton és más egyetemeken, ők hívták ide az otthoni végzősöket. Férjem is beadta a jelentkezését ‘90-ben, ő a Rutgers egyetemre került. Egy évre összeházasodtunk, majd együtt jöttünk (vissza) New Jersey-be. Én nehéz szívvel utaztam ki Amerikába, hiszen akkor már tanítottam és miután korábban németet és oroszt tanultam, angolul egyáltalán nem beszéltem. Számomra Amerika, New Brunswick, New Jersey egy idegen világ volt. Miután férjem az első évben elsősorban a tanulásra és a munkájára koncentrált, még nem fedezte fel az itteni magyar közösséget. Engem meglepetésként ért, amikor New Brunswick belvárosában sok magyar hangot hallottam. Kiderült, hogy létezik egy  magyar negyed a város közepén. Örömmel találkoztam a helyi magyarokkal, akik nagy szeretettel fogadtak minket. Kicsit olyanok voltunk számukra, mint a fehér holló. Akkoriban még kevés fiatal költözött oda az anyaországból, ráadásul mi nem is egyedül jöttünk; több természettudományi karon végzett, a Rutgers egyetemen továbbtanuló magyar diák és feleség, férj érkezett egyszerre. A helyi közösség vezetői, tagjai sok mindenbe bevontak minket. Én először a magyar iskolához tartozó, minden nap működő óvodában segítettem, majd tanítottam, sőt még vezettem is egy rövid ideig. Énekeltünk a templomi kórusban, felléptünk a közösség rendezvényein. Ha kellett, sütöttünk vagy segítettünk az időseknek. Időközben baráti kapcsolatba kerültünk a környékbeli egyetemeken tanító magyar professzorok családjaival, illetve a helyi magyar közösség legaktívabb családjaival. Sokak gyerekeit tanítottam gitározni, furulyázni, házi koncerteket szerveztünk. Ezek a családok helyettesítették számunkra a Magyarországon hagyott rokonságot, amiért nagyon hálásak vagyunk nekik. Családi környezetet teremtettek a számunkra, közös családi ünnepekkel és vasárnapi ebédekkel, és mindenben támogattak minket. Nélkülük nagyon nehéz lett volna, hiszen akkoriban diákként nem tudtunk rendszeresen hazautazni. Így sem volt könnyű…

Mi okozott nehézséget?

Engem igazi kultúrsokk ért, amikor megérkeztem Amerikába. Rengeteg dolgot életemben akkor láttam először, például bankkártyát, hitelkártyát, bevásárlóközpontot, hatalmas utakat, miközben nekem egészen friss jogosítványom volt Magyarországról, minimális gyakorlattal. Számomra teljesen új és különleges volt az amerikai magyar diaszpórával való találkozás. Az önkéntes munka szeretete, tisztelete itt természetes volt, míg otthon akkoriban ismeretlen. A hétvégéken közös munkával pénzgyűjtő ebédeket készítettek a vállalkozó szellemű segítők, sikeresen működött az óvoda, a Széchenyi Magyar Iskola, a külföldi magyar cserkészet, a templomok, a közösségi házak, a Magyar Örökség Központ és a magyar éttermek. Különleges élmény volt hallgatni a több generációs magyar családok ízes magyar beszédét, akik mindig büszkén készültek a nemzeti ünnepeinkre, magyar fesztiválokra. Az óvodában pedig örömmel figyeltem a  kétnyelvű gyerekek fejlődését. Ekkor határoztam el, hogy a kisebb gyerekek nevelésével, zenei fejlesztésével szeretnék komolyabban foglalkozni. Ilyen irányban tanultam tovább, ami később is sokat segített a Boskola megalapításakor.

Varga Emese és férje

Hogyan kerültetek Bostonba?

Miután férjem befejezte a matematika PhD-t, állást keresett. Végül egy Boston környékén működő software cégnél helyezkedett el. Így költöztünk ‘95-ben Boston környékére. Én eredetileg négy évre terveztem a kint tartózkodásunkat, de ez minden évben hosszabbodott. Néha én, néha ő kívánkozott jobban vissza Magyarországra. Azóta is itt vagyunk. Idővel született három szép kislányunk. Mi ‘95-ben egy pici babával kerültünk Bostonba, és eleinte hiányoztak a New Brunswick-i magyar barátok és programok. Meg voltam győződve, hogy errefelé nem is nagyon élnek magyarok, de amikor elkezdtem felfedezni a környéket, rögtön találkoztam a játszótéren egy magyar anyukával, aki elmondta: lesz egy Mikulás-ünnepség, majd kérdezte: esetleg énekelnék-e dalokat gitárral a gyerekeknek. Még ősz volt, de én már alig vártam az eseményt. Vagy százan voltunk, fele gyerek. Akkor derült ki számomra, hogy Bostonban is van egy működő magyar egyesület, amit ‘64-ben alapítottak. Nem sokkal később hallottunk a Kuckó névre hallgató fiatal magyar családosok rendszeres találkozójáról. Hogy a Kuckónak volt elődje,  az ‘56-osok által alapított, 1972-’76 között működő magyar iskola, jóval később tudtuk meg.

Hogyan lett a Kuckóból Boskola?

Eleinte néhány család, később egyre többen csatlakoztak a havi egyszeri alkalommal összehívott programhoz. Ilyenkor volt közös éneklés, mondókázás, kézműveskedés, szabad játék és természetesen ismerkedés, beszélgetés. Utóbbira is nagy szükség volt, hiszen mindenki kereste a magyar baráti kapcsolatokat. Amikor a foglalkozást tartó házaspár, Fogarasi Miki és felesége, Ildikó elköltözött a környékről, megkértek minket, hogy vegyük át tőlük a szervezést. Férjemmel nagy örömmel fogtunk neki a tervezésnek, igyekeztünk változatossá tenni: erdei kirándulással kötöttük össze, vagy például elmentünk a tengerpartra homokvárat építeni. Többször a mi házunkban találkoztunk, de idővel egyre többen jöttek, és volt egy pont, amikor már olyan sokan voltunk és olyan széles korosztály, hogy nem tudtam, hogyan készüljek a foglalkozásokra. Az egyik farsangi alkalomra közel nyolcvanan jöttek el. Akkoriban egyre többször beszélgettünk magyar barátainkkal arról, milyena foglalkozásokra történő felkészülés nehézségeiről; ekkor került szóba egy esetleges kis óvoda-iskola beindítása. Addigra már megismertem egy jól működő hétvégi iskolai és óvodai rendszert New Brunswickból. Végül 2000-ben néhány baráti családdal a mi nappalinkban megalapítottuk a Boskolát, kb. 15 gyerekkel, egy ovis és egy kisiskolás csoporttal. A lányaim velem együtt jártak az iskolába, ez volt a második otthonuk és az én negyedik gyermekem. Ők és férjem is mindig mindenben mellettem álltak, segítettek. Nélkülük, a sok ötlet és szervezés sem ment volna olyan könnyen. Én a programvezetést és tanítást, Polgár Mariann pedig indulásunk után nem sokkal az iskolatitkári feladatokat vállalta. Ketten jól kiegészítve egymást vittük a Boskolát hosszú éveken keresztül. Emellett továbbra is tanítottam gitárt a  magántanítványoknak és hétközben a közeli Montessori iskolába is többször elhívtak zenés foglalkozást tartani, de volt, hogy végül magyar hagyományokról beszélgettem a gyerekekkel, vagy tojást írtam velük. Később helyettes tanárként dolgoztam ott három éven át.

Boskola diákjai

Honnan volt tananyag, tanár és hogyan képeztétek magatokat szakmailag?

Már New Brunswickból elhívtak a hétvégi magyar iskolák éves találkozójára, amit akkoriban különböző helyszíneken tartottak. Ezeken a lehetőségeken keresztül később a Boskola is sok helyen járt, például Kanada több magyar iskolájában. Az amerikai magyar iskolák hálózatának 12 éve AMIT a neve, az éves találkozóknak a New York-i főkonzulátus ad helyet. Emlékszem, amikor még 2000 előtt a sok tapasztalt iskolavezető között félve fölálltam és beszéltem a terveinkről. Nagyon izgalmas volt az az időszak: már volt elképzelés, de még nem akartuk elhinni, hogy ebből tényleg iskola lesz. És lett; a jóbarátoknak és a lendületnek köszönhetően szépen, simán beindítottuk. Nem is emlékszem semmilyen nagyobb akadályra. Az első hat évben én vittem az ovisokat két segítővel, Bognár Erzsi (Bogi) pedig az iskolásokat egy segítővel. Én már korábban foglalkoztam kisebb korosztállyal, Bogi pedig tanítónő volt Magyarországon, így neki is volt rutinja. Ő ma is az egyik leglelkesebb tanárunk, aki szeretettel tanítja a magyar irodalmat és történelmet. Sokat mesél a régi magyar hősökről, saját családi élményekről. Mindezzel a gyerekek magyar identitását is erősíti.

Eleinte nem volt szigorú tantervünk. Sok helyről kaptunk segítséget, New Brunswickból és Magyarországról is, nővérem és barátnőim nagyon lelkesen küldtek rengeteg jó anyagot, amiből ollózgattunk. Amikor pár év alatt több mint 100 diákunk lett, át kellett gondolnunk a tanítási irányt és szükségünk lett új óvó nénikre is. Ekkor született meg egy tanárok által összeállított új tanterv, ami most is megállja a helyét. A hagyományos óvodai tantervet pedig hagyományőrző programmá alakítottam át. Ahogy egyre több osztályt kellett indítanunk, sorra érkeztek az új önkéntes tanárok is. Merthogy itt mindenki önkéntes; senki nem kap fizetést semmiért. A sok kistesóból egyszercsak kialakult egy bölcsis csoport: egy anyuka elvállalta, hogy foglalkozik velük. Egy idő után beindult egy, a magyart, mint idegen nyelvet tanuló csoport is, elsősorban nem magyar származású házastársaknak, de van például egy unitárius lelkész tanulónk is, aki sokat járt Erdélybe és nagyon megszerette a magyarokat, ezért velünk tanulja a magyar nyelvet. Ők már középhaladók, tudnak beszélgetni egymással és lelkesen kitartanak. Volt próbálkozásunk gyerekek számára is, de ez az osztálybeli nagy korkülönbségek miatt nem működött.

Az óvó néniknek és a tanároknak rendszeres továbbképzéseket biztosítunk.Talán már hat éve működtünk, amikor megszerveztük az első iskolai képzést. Meghívtuk Berg Judit kortárs meseírót, aki rengeteg kreatív csapatépítő játékkal és könyvvel érkezett. Nagy élmény volt vele dolgozni. Beszélgettünk a nyelvi nehézségekről  és nagyon jó gyakorlatokat tanultunk tőle. Később többször rendeztem szakmai konferenciákat is. Sok különleges, értékes szakember, pedagógus, fejlesztőpedagógus járt nálunk. 

Hányan és honnan járnak hozzátok? A honlap szerint több államból is…

Amikor virágkorunkat éltük, 8-10 évvel ezelőtt, közel 150-en voltunk. Most is stabilan száz fölött van a létszám, de a távolság folyamatos kihívás, ahogy a nagyobb gyerekek benntartása is. Mindenesetre nagy dolog, hogy a szülők más környező államokból, Rhode Island-ből, Connecticut-ból,  New Hampshire-ből és Maine-ből is jönnek hozzánk, csak azért, hogy egy fél napot velünk töltsenek. Eleinte egy kisebb Montessori iskolának két termét használhattuk ingyenesen, de gyorsan kinőttük. Ezután a lexingtoni Follen Community templomban találtunk új otthonra. Egy idő múlva azt a helyszínt is kinőttük, ezért a szemközti Sacred Heart Parish templomban is béreltünk termeket. Évekig mindkét templomban működtünk párhuzamosan. Amikor az egyiket elkezdték felújítani, beszorultunk a másikba, de a felújítás után ide már nem fogadtak vissza iskolai programokat. Ezt a helyzetet még átvészeltünk, de amikor a második templom új vezetése sem hosszabbította meg a bérleti szerződésünket, az már komoly izgalmakat okozott. A Covid-járvány idején kikerültünk egy rétre, majd két évig a belmonti Plymouth Congregational templomban, jelenleg pedig a The First Church in Belmont Unitarian Universalist templomban működünk. Iskolánkban egy közel 2000 könyvvel rendelkező Kincskereső könyvtár is működik. 

Milyen más kihívásokat éltetek meg az elmúlt huszonhárom évben?

A kezdeti baráti társaságból a ‘90-es években nagyon erős magyar nyelvi háttérrel jöttek a gyerekek, majdnem minden családban mindkét szülő magyar volt. Idővel azonban egyre több olyan család csatlakozott, ahol a gyerekek vegyes nyelvi házasságból születtek. Szerencsére az iskolában van egy erős mag, erre építkezünk. Boston környékén legtöbben egyetemeken, kórházakban orvosi, kutatói területen dolgoznak. Leginkább ezeknek a családoknak a gyerekei járnak hozzánk. Tipikusan pár évre jönnek, de a legtöbben meghosszabbítják a tartózkodásukat. Zöldkártyát nyert családok közül is jöttek hozzánk, de viszonylag kevesen. És vannak olyan családok is, akik csak pár éves szerződéssel érkeznek, ami mindig kihívás, mert a Magyarországról érkező gyerekek számára egy hétvégi magyar iskolába járni kicsit furcsa lehet. Viszont a diákjaink befogadóak és jó a programunk, játékos módszerekkel tanítanak a tanárok, ezért szeretnek oda járni a gyerekek. Amit a legnagyobb kihívásnak látok az elmúlt pár évben: egyre kevesebb gyereket lehet megtartani a felső tagozaton, többek között a különböző hétvégi sportfoglalkozások miatt. Emlékszem azokra az évekre, amikor még nagyobb létszámú felső tagozatos osztályaink voltak, sőt még egy gimnáziumi csoportunk is. Ma már jóval kevesebb gyerekről beszélhetünk. De azért reménykedünk, hiszen ma is van legalább 50 ovis-bölcsisünk, azaz van utánpótlás. A másik állandó kihívásunk az önkéntes tanítók szűkössége. Nehezebb az óvodába találni nevelőt, némileg könnyebb az iskolába. Sokaknak van pedagógusi végzettsége, de nem mindenkinek. Nekik azt szoktam mondani, próbálják ki és utána döntsenek a folytatásról. Mindig vannak új vállalkozók, csak figyelni kell őket. Folyamatosan nyitva tartjuk a szemünket, s amikor megjelennek új szülők, elég hamar észrevesszük, kiben van potenciál és megközelítjük.

És még valami. Bár a járvány mindenhol erős romboló munkát végzett, valami pozitívumot is hozott az iskola életébe: ekkor született meg a Boskola saját indulója és dala, amire azóta is nagyon büszkék vagyunk. Az indulót Gryllus Dánielnek és Lackfi Jánosnak, a dalt a Belvárosi Betyároknak, Váray Lászlónak köszönhetjük. Még a Covid-járvány előtt beszélgettem Danival és Lacival arról, hogy tudnának-e írni nekünk egy dalt, indulót, ami az iskola közösségéről szól. Mindössze annyi volt a kérésük, hogy szedjem pontokba, nekünk mit jelent a Boskola. Ezt az információt én gyorsan átküldtem e-mailben és csak reménykedni tudtam, hogy egyszer választ kapok. Még javában tartott a járvány okozta csend és az online kapcsolattartás, amikor szinte egymás utánjában érkezett az örömhír a dalok megszületéséről, amikért örökre hálásak vagyunk.

Miért döntöttél úgy 2022-ben, hogy abbahagyod az iskola vezetését?

Sokáig gondolkodtam rajta, mit csináljak, mert nagyon szerettem a gyerekeket, szülőket és tanárokat is. Nehéz döntés volt, hisz a Boskola az életem fontos része volt. A búcsúztatásomkor kivetítettek nagyon sok képet az elmúlt több mint huszonöt év összes programjából: nemzeti ünnepek, Mikulás ünnepségek, koncertek, színházi előadások, beszélgetések, konferenciák, továbbképzések – az életem tulajdonképpen. Viszont közben annyi más tervem is kialakult, szeretnék például még több gyereknek még több programban, nagyobb projektekben segíteni.

Amikor Mariann után két évvel 2022-ben én is visszaléptem a Boskola irányítói feladataitól, átadtam a tanulmányi vezetést Boi Tündének, aki iskola-előkészítőt tanított nálunk már sok éve. Az ő munkáját jelenleg két másik vezetőtársa, Huszár Viktor és Zöllei Lilla is segíti. Örülök, hogy egy lelkes, fiatal csapat viszi tovább az iskola irányítását. Amiben és akinek tudok, most is szívesen segítek. A tanítókkal és sok szülővel rendszeres kapcsolatot tartok; amióta eljöttem adventi koncertet is szerveztem a gyerekeknek, tavaly farsangkor néptáncot tanítottam. Még 2017-ben elindítottam egy tánccsoportot a piciknek és testvéreiknek. Sajnos a Covid-járvány után ez abbamaradt, de azóta is kérnek a szülők, hogy indítsuk újra. Remélem, sikerülni fog, hiszen ez nemcsak a gyerekeknek, de nekem is nagyon hiányzik. A gyerekek, családok felkarolása mellett továbbra is szervezek kulturális programokat  közösségünk felnőtt tagjai számára. Sokan megkérdezték már tőlem, miért vagyok ilyen megszállott, a sok önkéntes munka helyett miért nem inkább magamra és a családra szentelem az időm, energiám. A válasz egyszerű: nekem fontosak a magyar családok, a közösség. Küldetésem a magyarságunk, gazdag anyanyelvünk, kultúránk megőrzése, ápolása és továbbadása az új generáció fiataljainak. Szerencsére sokan érzünk ugyanígy és sokan dolgozunk ugyanezekért a célokért.

Konkrétan mit tervezel még, milyen nagyobb projektekre utaltál az előbb?

A Covid-járvány előtt szerveztem egy konferenciát óvónőknek, tanítónőknek, ahova meghívtam Bajzáth Mária neveléstudományi bölcsészt, mesepedagógust, akivel közeli  barátságba kerültünk. Én sok emberrel le szoktam ülni azon gondolkodni közösen, hogyan lehetne minél jobb programot nyújtani az itt élő gyerekeknek. Máriától is megkérdeztem, mit gondol egy népmese táborról? Támogatta az ötletem, így összedugtuk a fejünket és 2019-ben megszerveztük. Én a mozgásért és a zenéért voltam felelős, ő a meséért. Az első két nap a kicsiknek, a másik két nap a nagyobbaknak szólt. Ez neki is kihívás volt, mert korábban csak magyarországi gyerekekkel foglalkozott, de annyira jól sikerült a tábor, hogy amikor a végén egy közös dallal búcsúztunk, a gyerekek nem akartak hazamenni. Örökre szóló élményt jelentett nekik és nekünk is. Akkor jöttem rá, mennyire sokat tudunk adni a gyerekeknek. Azóta olyan projekteken dolgozunk, amelyek nemcsak a gyerekekhez, hanem a családokhoz is szólnak. Ahhoz, hogy a mostani fiatal szülők is érezzék a magyar nyelv és kultúra megőrzésének fontosságát, jó példával kell elől járjunk. Olyan közös meglepetés-élményt tervezünk, ami gyereknek-szülőnek megerősítésként szolgálhat és amit szeretnénk majd elvinni más magyar közösségekbe is. Ez tulajdonképpen egy kísérleti program, mert azért mindenhol kicsit mások a gyerekek. Én nagyon jól ismerem a bostoni magyar gyerekeket, de kíváncsi vagyok, hogy például a nyugati parton, vagy egy olyan tagállamban, ahol jóval kisebb körben, kevesebben vannak a hétvégi magyar iskolában, ők vajon milyenek? Minden azon múlik, milyen a családi háttér és milyen a közösség. Nálunk sok minden történik, sokféle program van, aminek tényleg örülnek a szülők. Ugyanakkor a zene és a szabad mozgás univerzális. Gyakran találkozom olyan gyerekekkel, akiknek nagyon gyenge a szókincsük, de a szülők elküldik őket magyar programokra, mert szeretnék, hogy részesüljenek az élményben. A szabad mozgásos játékaim a zenével összekapcsolódva hihetetlen változást tudnak okozni azokban a gyerekekben, akik azért szoronganak, mert sok mindent nem értenek.

Nemrég zajlott nálatok a Hagyományőrző Nap. Mikor és miért kezdted el azt szervezni?

2011-ben volt egy tanári gyűlésünk, ahol arról beszélgettünk, hogy ki hogyan halad a tanítással. Tudunk-e esetleg segíteni valamiben egymásnak. Akkor kérdeztem rá: tulajdonképpen mi a célunk? A hivatalos iskolarendszer követi a tananyagot, de nekünk sokkal több mindent kellene itt megvalósítani. Például: láttak-e valaha mesterségeket ezek a gyerekek? Az egy dolog, hogy mesélünk nekik róluk, de egészen más élmény közelről megtapasztalni azokat. Akkor jöttem az ötlettel, hogy írjunk tojást, hiszen közeledett a húsvét, és mi Márta néninél olyankor mindig írtuk a tojásokat; még emlékszem a gyertya illatára is. Már az első alkalom olyan jól sikerült, hogy a hagyományőrző programot következő évtől kezdve beépítettük a naptárunkba. Mivel akkor még nem volt túl sok pénze az iskolának, úgy kezdtem, mint a mesében: elindultam és megálltam egy közeli farmon. Meséltem a terveinkről és adományként kértem tőlük egy nagy zsák csöves kukoricát, aminek csuhéjából babákat készítettünk. Egy erdélyi apuka értett a szalmafonáshoz, így lett olyan részlegünk is. Emellett tojást írtunk és rongybabát készítettünk, ezeket lehetett olcsón megvalósítani. A szülők hoztak szendvicset, jó hangulat volt, még táncoltunk is, de akkor még csak magnóról ment a zene. A következő években viszont már szerettem volna élő zenét és igazi hangszerbemutatót. Emellett elkezdtem körülnézni a világhálón a Magyarországon régi mesterségeket tanítók között, így találtam rá a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumra. Először egy bőrdíszműves oktató érkezett, aki nagyon elcsodálkozott, hogy milyen sok feladatot önkéntesen, saját időnkből oldunk meg. Kezdettől fogva nagyon jó kapcsolatot ápolunk a nádudvari mesterekkel, sokszor segítenek ötletekkel, jó tanácsokkal. A 2023-as Hagyományőrző Napunk előtt éppen kosárfonáshoz kerestem kerek kis falapokat, de nem találtam, ezért szóltam a fafaragó tanárnak, aki korábban már járt nálunk. Ő egy hétvége alatt az iskolai műhelyükben diákjai segítségével kifúrogattak nekünk kb. 200 darab kosáraljat. Ez jó példa arra, hogy milyen szívesen segítik a diaszpórában élő magyarok hagyományőrző kezdeményezéseit. Azóta rendszeresen járnak New Yorkba is, ahol a Tulipán Alapítvány támogatásával évente több alkalommal van lehetőségük mestereik és diákjaik munkájának bemutatására. Büszke vagyok arra, hogy a Bostoni Hagyományőrző Nap szinte egy kisebb fesztivállá nőtte ki magát, ami  egyre népszerűbb és egyre többen látogatják.

Még a Covid alatt is megszervezted. Milyen volt az online verzió és kik jöttek el idén?

Amikor kitört a járvány, az első tavasszal semmi nem történt. Akkor csak lógattam az orromat, de amikor közeledett 2021 húsvétja, és még mindig nem lehetett ilyesmit szervezni, azt mondtam: nem maradhat el kétszer egymás után a közösségi Húsvét, ezért kitaláltam az online verziót. Sok művészt megkerestem Magyarországon. Volt családi mese és játék, tojásíró, mézeskalács díszítő, workshop, főzőiskola, beszélgetés erdélyi fotókról, városnézés a Budai várból, kézműves kisfilmek, Népi motívumok a modern divatban című kisfilm, apja-fia előadás a Budai Fonó Zeneházból, A nemezkészítés múltja és jelene című előadás, tánc- és bábszínház gyerekeknek, felnőtteknek online előadás. A szervezés érdekessége, hogy a kisfilmeken és a táncos, bábos előadáson kívül minden élő bejelentkezéssel történt. Örültem, hogy sikerült egy igazán gazdag programot összeállítani, ami reggel 10 órától este 6-ig tartott. Jó volt látni, hogy nemcsak Amerikából, de Európából és Ausztráliából is bekapcsolódtak az online fesztiválra. Mindössze egy hibát vétettünk a szervezésben, nem terveztünk szünetet. Így bizony nagyon fárasztó volt végigvinni az egész napot. Férjem, kislányom és egy barátnőm segítettek a technikai háttér biztosításában. A résztvevő előadóknak is óriási köszönet jár, hiszen legtöbben közülük teljesen ingyen vállalták el a felkérést. Idén pedig tizenkettedik alkalommal került megrendezésre az esemény. Ismét sok érdekes kézműves foglalkozáson tudtak részt venni az érdeklődők. Emellett elő népzene, táncbemutatók, táncház és vásár szórakoztatta a vendégeket. A tombola és a finom magyaros ételek elkészítése a helyi önkéntesek érdeme es sikere, ugyanakkor komoly anyagi bevétel is, amit a következő évi programra használunk majd fel.

Varga Emese

Hányan szoktak eljönni és kik segítenek neked a szervezésben, lebonyolításban?

Legutóbb több mint ötszáz résztvevő vett részt a programon és mivel már más nemzetiségeknek is meghirdetjük a lehetőséget, így érkeztek örmény, finn, elég sok szlovák, cseh és román érdeklődő, sőt még egy-két orosz vendég is. Idén találkoztunk ír látogatókkal, mert az eseményünk időpontja véletlenül egybeesett Szent Patrik napjával. És egyre több amerikai is jön. Ami feltűnt, hogy a kézműves foglalkozásokon nemcsak gyerekeket látunk, sokszor a felnőttek el sem mozdulnak egy-egy asztal mellől. Van aki akár egy órát is elüldögél egy kézműves tevékenység mellett. Emlékszem egy hölgyre, aki az egyik ilyen alkalommal igen hosszan ült a nemezes asztalnál, láthatóan megtalálta a maga nyugalmát, pedig életében először próbálta ki a technikát. De olyanok is vannak, akik célirányosan keresik a számukra megfelelő asztalt.

A másik, ami nagyon fontos számomra, hogy jó érzéssel jönnek vissza a régi segítők. Én szívesen megálmodom az új ötleteket és meg is tervezem, de egymagam nem tudnám sikerre vinni; ez mindig csapatmunka. A férjem is mindig mindenben segített, ott volt velem az egyesületünk vezetőségében is sokáig. Ha szükséges, könyvelésben segít vagy éppen repülőjegyeket vesz, meghívókat ír, sokszor bevásárol vagy a reptérre szalad a vendégekért. Megnyugtató érzés, amikor tudom, hogy annyi mellékes részletre nem kell odafigyelnem, mert jó kezekben van minden. Idén 57 fővel működött a háttércsapat. Minden segítő, tanító és fellépő pontosan tudta a feladatát. Nagyon hiszek az emberek és a szervezetek közötti összefogásban. Sajnos néha látunk negatív példákat, de én most is csak nagyon lelkesen tudok beszélni arról, hogy az idei szervezés során milyen jó volt együtt dolgozni például a New York-kal, New Jersey-vel és még Washington DC-vel is. Amikor ugyanis közösen hívunk és látunk vendégül távoli fellépőket, akkor megoszlanak a költségek, és így sokkal több vendéget el tudunk hívni, mint amennyit egymagunk megtehetnénk. Tehát sok előkészítést igényel a maga a program, de a végeredmény egy olyan élmény, amiből az ember még sokáig táplálkozik. Amikor vége van és kimegy belőlem az összes létező energia, akkor olyan jó visszagondolni, hogy milyen klassz is volt… Legutóbb például Lauer Rice Andrea, a Amerikai Magyar Koalíció elnöke látogatott el hozzánk, és azt kérdezte tőlem: mit csináltok, hogy nálatok mindenki mosolyog? Nem tudom, de nálunk tényleg mindig jó hangulat van a segítők között. Ezért már lelkesen tervezem a jövő évi alkalmat. Amikor nyaranta hazamegyek Magyarországra, mindig megpróbálok felfedezni új régiókat. Jó érzés lehetőséget adni olyan mestereknek, akik a maguk környezetében elismertek, sokat tesznek, de egyébként a mesterségükkel nem kerülnének ki Magyarországról. Úgyhogy most is éppen egy ilyen új szálat szövögetek, ahonnan talán lehet majd egy-két mestert hívni.

Említetted az Amerikai Magyar Koalíciót. Hogyan kerültél annak vezetőségébe?
Évekkel ezelőtt a Boskola és a helyi magyar egyesület is csatlakozott a HAC-hez. Eleinte csak az egyesület képviselte magát az éves közgyűléseken, később a Boskola részéről  már én is eljártam ezekre az eseményekre. Érdeklődve hallgattam a beszámolókat és örömmel láttam a szervezet eredményeit. Szimpatikus volt a társaság, és mivel ott is sok az idősebb tag, érezhetően nagyon örültek a némileg fiatalabbaknak és az új ötleteknek. Én is valószínűleg ennek köszönhettem, hogy felkértek vezetőségi tagnak. Nemrég átvettem az ún. „koalíciós kávéházat”, amelynek én lettem a gazdája. Ezt az online programot még  a Covid-járvány ideje alatt indították útnak, és többek között az USA-ban működő magyar könyvtárak életét ismerhettük meg általa. Legutóbb  a tavaly Bostonban bemutatkozó Kalocsai Hagyományőrző Egyesületet vezetőjével és egyik táncoktatójával beszélgettem. A beszélgetés előtt bemutattuk azt a filmet, amit korábban készítettünk velük. A következő téma valószínűleg ‘56-ról szól majd. Ez mindig is érdekelt engem mindig, sokat beszélgettem erről a közösségben elő, a forradalmat is átélő barátokkal. A legendás Pongrácz Gergely is élt itt egy ideig, és még jó pár ‘56-os él itt ma is. Le kell ülnünk, hogy meghallgassuk őket. Nagyon fontos, hogy történeteik közül minél többet megőrizzünk.

Amerikai Magyar Koalíció kitüntetésbe részesíti a Boskolát

Az említett magyar egyesületnek is vezetőségi tagja, sőt alelnöke is voltál.

Bostonba való költözésünk idején még nem ismertem az idősebb korosztályt. Kicsit később az iskola miatt hallottak rólam, de Kristóffy Iván, az egyesület akkori elnöke már a Kuckós időkből ismert és támogatta munkámat. Boldogan járt el a havi egyszeri foglalkozásokra és örömmel követte az egyre gyarapodó családi csoportunkat. Megtiszteltetés volt számomra, hogy személyesen kért fel, legyek a Massachusettsi Magyar Egyesület vezetőségi tagja. Az ő nevéhez fűződik többek közt  az ‘56-os szobor ötlete, amit 1986 október 23-án, a forradalom 30. évfordulóján állítottak fel Bostonban. Tetszett, hogy a vezetőségi tagok többsége nyitott volt a fiatalok bevonására, új ötletek meghallgatására. Több korosztályból hívtak képviseletet, és ezáltal valóban nagyon sokféle szemszögből közelítettünk meg  témákat, problémákat, és ez jól működött. Én magam is sokat tanultam az idősebb vezetőségi társaimtól. Több, mint tíz éven keresztül aktív tagja voltam a egyesület vezetőségének. Számtalan program szervezésében részt vettem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Időközben más államokban munkálkodó szervezőkkel is elkezdtem együttműködni. A közeli és távolabbi szomszédainkkal való baráti kapcsolatok meghozzák a jó eredményt. Hiszek egymás segítésében és a másik sikerének örömében.

Mára már az egyesülettel is összefonódott az iskola és a cserkészet, jól tudom?

Igen, ma már tulajdonképpen az egyesület az iskola és a cserkészet ernyőszervezete. 2003-ban ugyanis az iskola mellett elindult a helyi külföldi magyar cserkész csapatunk. Programjainkat egymás után és egymással koordinálva tartjuk, kéthetente szombatonként. Emellett van az egyesületünkben egy Tudósklub is, ami korábban szintén függetlenül működött, de idővel rájöttek, hogy egyszerűbb, ha ők is oda tartoznak, könnyebben tudunk egymásnak segíteni. Régen például az egyesület vezetőségének feladata volt, hogy megszervezze a nemzeti ünnepeket. Miután az iskolás és cserkész gyerekek többsége is szerepelt a műsorokban, rájöttünk, hogy sokkal egyszerűbb lenne az iskolában tartani ezeket az ünnepeket, így szép lassan átalakult a szervezés. Ma a Boskola és a cserkészet szervezi az ünnepi műsorokat.  Az egyesület feladata maradt a szüreti mulatság megrendezése, ami hasonló a Hagyományőrző Naphoz, de ott nincs mesterségbemutató, viszont a gyerekek szőlőt préselnek és táncolnak. Feladatuk az október 23-i koszorúzás, megemlékezés is az ‘56-os szobornál és a Petőfi plakettnél. Az új fiatal vezetőség is szépen dolgozik együtt; ők most vannak a betanulás időszakában, ezért ha szükség van ránk, immár „öregekre”, ott vagyunk a közelben.

A Boskola régi és új vezetősége

Utolsó kérdés: követett valamelyik lányod a pedagógusi pályán?

Három lányom közül kettő művész lett, a középső jelenleg is iskolában tölti a mester képzési gyakorlatát. Úgy látom, mindhárom gyermekünk türelmes és ügyes a gyerekekkel. 3-18 éves korukban aktívan segítették a munkám a Boskolában, középső lányom egyetemi évei alatt is kisegített az óvodás csoportomban. A nagyobbik lányom mindig szívesen állt be a picik közé táncolni, a kicsi pedig rendszeresen kézműveskedik a hagyományőrző programok valamelyik asztalánál. Boldog vagyok, hogy a lányaim a Boskola legelső kis diákjai lehettek. Itt nőttek fel, verseltek, énekeltek, megélhették a hagyományainkat és itt találtak örökre szóló barátságokra.

Mára lassan felnőtté válnak. A legidősebb jelenleg Budapesten él, a két kisebb pedig a mi környékünkön bontogatja szárnyait. Én mindenesetre abban reménykedem, hogy bárhová is veti őket a sors, valamelyikük, valahol létrehoz majd egy magyar iskolát. Egy szobányi szakmai anyagom van, amit nagyon szeretnék nekik átadni…

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

A képek Varga Emese archívumából származnak.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.