Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.
Jogász szeretett volna lenni, de tanár, majd tanácsadó pszichológus lett. Magyarországon képzelte leélni az életét, ennek ellenére lassan többet élt külföldön. Több mint húsz éve él Amerikában, de száz százalékban magyarnak érzi magát. Gyermekei már ott születtek, de jól beszélnek, írnak-olvasnak magyarul és nagyon szeretik Magyarországot. Krasznai Beáta hite szerint Isten akarata vezette őket Clevelandbe, ahol a kezdeti küzdelmes évek otthonra találtak. Alapító-igazgatója a református gyülekezetükben működő Nebuló Magyar Nyelviskolának, ami március 2-án ünnepli 10 éves születésnapját.
Hogyan vezetett az utad Tokajból Clevelandig?
Tokajban jártam középiskolába, Debrecenben tanítóképző főiskolára, majd Budapesten kezdtem dolgozni egy általános iskolában. Kicsi korom óta ügyvéd szerettem volna lenni, a történelem volt az egyik erősségem, így néhány éven belül felvételiztem az ELTE jogi karára, s bár a felvételig eljutottam, csak terv maradt ez a pálya. Férjemmel még Debrecenből ismertük egymást, s miután összeházasodtunk először Torontóba, majd Clevelandbe kapott állásajánlatot református lelkészként és mindhárom gyerekünk már ezen a földrészen született. Bár Clevelandben is elkezdtem a jogi asszisztens képzést, néhány hét után abbahagytam; férjem munkája és a három kicsi gyerek mellett nem bírtam a terhelést.
A következő években a gyerekeket neveltem, iskolába, sportokra hordtam őket, beiratkoztam egy számítógépes tanfolyamra, hetente önkénteskedtem az amerikai iskolákban, leginkább a matektanárok mellett, míg végül jelentkeztem a Cleveland State University mesterképzésére, de már nem a jogi pályát fontolgatva, hanem iskolai pszichológus, lelkigondozó szakra. Clevelandbe költözésünk elejétől kezdve az egyik szolgálatunk az volt a magyarok között, hogy a férjemmel együtt lelkigondoztuk azokat, akik hozzánk fordultak. 2012-ben államvizsgáztam, de szinte azonnal visszajelentkeztem a klinikai tanácsadó szakra, aminek elvégzését négy évig halogattam a gyerekeim miatt. Hosszú évek kellettek mire elértem, amit tervezgettem a saját életemben, karrieremben, de nem bánom, mert mindig szerettem volna, hogy a gyerekeimet én neveljem fel. 2019-ben államvizsgáztam újra és egy magán praxisban dolgoztam három éven át, leginkább házassági nehézségek, gyász és haragkezelés, valamint szorongással kapcsolatos problémák megoldásában, egyéni és csoportos terápiákkal. Egyik oka annak, hogy szerettem volna felnőtteket is lelkigondozni az volt, hogy láttam: szülőknek segítve még többet segítek a gyerekeknek is. Ha csökken a felnőttek problémája, megtanulják kezelni a nehéz helyzeteket, gyerekeik élete is könnyebb.
Hogyan, mikor alapítottad a magyar nyelvű vasárnapi iskolát és a magyar iskolát?
Gyerekeim megszületése után sok éven át csak velük foglalkoztam, illetve egyetemre jártam. Közben több család részvételével elindult a már meglévő angol mellett, a magyar vasárnapi iskola is a templomunkban (Első Magyar Református Egyház, Walton Hills). Tehát nem én indítottam el, hanem más lelkes emberek, én csak bekapcsolódtam. Idővel kialakult egy nagyon jó gyermekközösség is, amin nem változtattunk addig, amíg Joel fiunk kilencéves nem lett. Nagylányommal, az akkor 11 éves Ráhellel már szépen írtak-olvastak magyarul – egy nyár alatt tanítottam meg nekik magyarul a magánhangzókat és a kettős betűket –, de jött 2014 karácsonya, és az ünnepségre készülve kiderült, több gyereknek nem megy a magyar olvasás. Sehogy sem haladtunk a programmal, így jött az ötlet: ha már a szülők amúgy is ott vannak a templomban, mi lenne, ha ezalatt megtanítanánk a gyerekeiket írni-olvasni magyarul. Lettek tanársegítőim, akikért nagyon hálás vagyok és a templom is támogatott, így 2014 végén hivatalosan is megalakult a Nebuló Magyar Nyelviskola. A tanárok mellett a kezdetektől fogva rengeteget segített a férjem, később a könyvelőnk és a titkárnőnk, nagy terheket levéve a vállamról. A szülők is nagyon pozitívan álltak hozzá, amit mindig is nagyra értékeltem. Hiszen hiába adok ki egy verset megtanulni, hiába írok meg egy színdarabot és osztom ki a szerepeket, hiába csinálunk mi, tanárok bármit, ha a szülők nem tanítják meg a gyerekeiknek a verseket, szövegeket. Nálunk az a szabály, hogy nem állhat ki a színpadra aki nem tudja fejből a szövegét. Egy alkalommal megengedtük, hogy egy színpadi tulipándísz hátára ráírják a szöveget, aminek az lett az eredménye, hogy minden gyerek felolvasta azt, amit fejből is tudott.
Clevelandon van egy jóval régebbi magyar iskola is. Miért kellett másikat alapítani?
Annyira természetesen alakult meg a Nebuló, hogy ezen akkor nem gondolkoztunk. Földrajzi és időbeosztásbeli oka volt az új iskola alapításának, mert azok a családok, akik hozzánk jártak vasárnaponként, nem jártak a másik magyar iskolába. Templomunk 131 éves évfordulóján elgondolkoztam: mi a tíz év a 131 évhez képest, de rájöttem: nem kell feltétlenül történelem ahhoz, hogy valamit jól csináljunk. Aki visszanézi közösségi oldalunkon csak az utolsó két színdarabot, amit megírtam és betanítottam a gyerekeknek március 15-re és október 23-ra, láthatja, mit képviselünk. Mi azt a fajta magyarságot és magyartanítást tudjuk átadni, amiben mi felnőttünk. 2014-ben ez alapján írtam meg a tanmenetet is. Eleinte hetekbe került, könyvről könyvre, feladatról feladatra elterveztem, mit és hogyan tanítsunk. Az elmúlt pár évben azonban a Nemzetpolitikai Államtitkárság által biztosított tankönyvek nagyon nagy segítségnek bizonyultak, így a tanárok maguk választhatják ki a feladatokat és a tanítás tempóját.
Hány csoport van és mire tanítjátok őket?
A csoportok száma minden évben változik; igyekszünk korcsoportok szerint tanítani, ez leginkább azon múlik, tudunk-e tanárt biztosítani minden csoportnak. A más clevelandi szervezetekhez érkezett KCSP-sek (a Kőrösi Csoma Program ösztöndíjasai) egy időben sokat segítettek: például egyikük bemutatta az összes fából készült hangszerét, a másik mindenféle tipikus magyar mozgásos és játékos feladatokat hozott. Idén pedig hozzánk is érkezett ösztöndíjas, aki nagy segítség az iskolának. A tanítás heti rendszerességgel folyik, de még így sem elég az idő. Nagyon át kellett gondolni, mire fókuszáljunk. Ha beleszámolom azt a fél órát is, amikor kint szaladgálnak vagy esetleg a játszótéren játékos foglalkozást tartunk, összesen 2,5-3 órát vagyunk együtt hetente.
A kisebbik lányom, Olívia már a Nebulóban tanult meg írni-olvasni, ő volt nekem a „prototípus”. Nagy élmény, hogy egy szeptembertől májusig tartó időszakban, heti egy találkozóval meg tudtam tanítani a gyerekeket a folyékony magyar írás-olvasásra a saját kis módszeremmel, és azokkal a tankönyvekkel, amiket kiválasztottam. Ez azért nagy dolog, mert kevés az idő és komoly munkát jelent a gyerekek számára. Van egy kis ének a magánhangzókról, ezt tanítom meg először és mindig elmondom neki, hogy játsszák el az éneket a fejükben, ha megakadnak. Ha nem tudják felismerni egy magánhangzót, nézzenek a táblára és mindjárt látni fogják, hol hallják azt a hangot. Rengeteget segít a mostani új csoportomnak is ez a módszer – ők még nem tudnak olvasni, de az egyik cél az, hogy az év végére már folyamatosan olvassanak magyarul. Emellett folyóírást is tanítunk, amit az amerikai iskolákban már nem tanítanak. Úgy döntöttünk, minden órába beleteszünk egy történelmi és egy földrajzi ismeretet; olyan alapokat, mint például Magyarország szomszédos országai, főbb városai, hegyei, tavai, stb. Igyekszünk mindent nagyon játékosan csinálni, például a kiscsoportom egyik történelmi feladata az, hogy év végéig tíz történelmi tényt kell tudniuk Mátyás királyról. Aki végigcsinálja, ajándékot kap. Nálunk az ajándékozásnak erős motivációs szerepe van; általában sütivásárokkal gyűjtünk arra, hogy apró ajándékokat vehessünk nekik.
Még mivel ösztönzitek őket? Mennyire együttműködőek a szülők?
Rengeteget szerepeltetjük a gyerekeket. Aki nem jár rendszeresen, az kiesik ezekből. Nemsokára lesz olvasó bemutatónk; amit most már évente kétszer tervezünk megtartani. Ilyenkor meghívjuk a szülőket és bárkit, aki hallani akarja, hogy haladunk. A gyerekek kapnak egy szöveget, amit előre be kell gyakorolniuk. Tíz olvasmányt adunk ki különböző fokozatú nehézségekkel, de nem mondjuk meg, hogy végül melyiket kérjük majd felolvasni a szülők előtt. Az titok, hogy azért az esemény előtti este elárulom a szülőnek, melyiket gyakoroltassa még egyszer a gyerekével. Aztán azzal is biztatjuk őket: ha magyar táborba mész, ha csoportos feladatot kapsz, ha Magyarországra utazol, nagyon fontos, hogy tudj magyarul olvasni. Ez később megtérül, de a gyerekeknek akkor is nagyon nehéz a magyar iskola. Gyakran mondják: inkább szaladgálnának odakint. Nagyon sok év és nagyon sok kitartás kell ahhoz, hogy végigcsinálják. Utólag pozitívan gondolnak ránk, de addig el kell jutni. A nagyobb gyerekek már látják ezt, és örülnek, hogy végigcsinálták, és hogy van ez a kis közösségünk, ahol minden vasárnap ott vannak még most, nagykamaszként is. A szülőké és a tanároké minden tiszteletem, hiszen többen igen messziről jönnek. A nyelv otthoni gyakorlása nálunk a legtöbb családban működik; jellemzően azok hozzák hozzánk a gyerekeiket, ahol a gyerekek jól beszélnek magyarul, de többet szeretnének.
Többször hallottam és te is említetted egy konferencián: egy itt született, vagy kisgyerekkorban Amerikába került fiatal felnőtt esetében rendben van, ha száz százalékban magyarnak és száz százalékban amerikainak érzi magát.
Azok, aki felnőttként érkeztek Amerikába, nagyobb eséllyel érzik 100%-ban magyarnak magukat később is. Nem lennék hiteles példa, mint amerikai anyuka, hiszen nem vagyok az. Sok mindent szeretek Amerikában; van, amire úgy gondolom, jó példaként nézhetünk, de én úgy beszélek magamról, mint magyar, aki külföldön él; nekünk ez természetes, én ezt a magyarságot képviselem hitelesen. Ezért van az, hogy az egyik október 23-i ünnepségre például egy Padlás-színdarabra írtam meg a műsort. Eljátszottuk, hogy ők a szellemek a padláson, a megfelelő helyeken bejátszottuk a Padlás zenéit, jött Nagy Imre is szellemként, és elmondta, mi az ő története és hogyan került a padlásra. Azok, akik otthon születtek, ezt pontosan értik, de szeretnénk, hogy a gyerekeink is ismerjék az otthoni kultúrát. Egyik évben a Reformáció évfordulójára csináltunk egy előadást, amikor nemcsak azt játszottuk el, hogy ki volt Kálvin vagy Luther, hanem nagyon vicces, érdekes történeteket olvastak fel a gyerekek a reformáció nagy alakjairól, például hogyan bújtak el egy hordóban, s hogyan tettek meg mindent a reformáció elterjedéséért. Azt gondolom, abban van az iskolánk ereje, hogy azt adjuk, akik vagyunk. A szülőkben is tisztelem, hogy természetes számukra az anyanyelv megtanítása, nem kell győzködni őket, hogy miért akarjanak még többet átadni gyermekeinknek a magyar kultúrából. Szerintem ők is értik, hogy ez egy végeláthatatlan feladat, aminek sosincs vége, mindig tudunk többet tölteni a gyerekeinkbe; mindig lesz, amit még elmondhatunk nekik. Meggyőződésem, hogy ezzel a szülő-gyerek kapcsolatot is erősítjük. Jobban megértenek minket, ha ismerik a nyelvünket és kultúránkat; akár örülünk, akár vitázunk és ebből nem szabad kizárni őket.
Sokszor hallani szülőket panaszkodni, hogy a gyerek nem akar magyarul beszélni…
Nálunk csak a vegyes családoknál kell kicsit rásegíteni. A gyerek olyan nyelven fog beszélni, amilyen nyelven a szülei beszélnek vele – ez ennyire egyszerű. Ebben a tekintetben a két szülő közül azért fontosabb az ún. elsődleges gondozó – általában, de nem mindig az anya – szerepe, mert az időt nem lehet megspórolni. Nagyon fontos, mennyi ideig hallja a gyerek az adott nyelvet, és az a nyelv „győz”, amelyiket többet. Előfordul, hogy az anya jól beszél magyarul, mégis állandóan átvált angolra, különböző okból – vegyes házasság, kényelmi okok, megfelelés, –, ami akár érthető is, de ez nem tesz jót a nyelvtanulásnak. Ezért mondtam korábban is, hogy nagy kitartásra és önfegyelemre van szükség.
Sokszor átváltanak angolra, ha a nem magyar házastárs hazajön, miközben sok jó példát látok arra, hogy a szülőt egyáltalán nem zavarja és nem érzi magát kizárva a családból azért, mert a társa magyarul beszél a gyerekkel; sőt van úgy, hogy ő a saját, harmadik nyelvén beszél vele, amitől a másik sem érzi magát kizárva, a gyerek pedig akár három nyelvet is megtanul így.
Tehát nagyon sok múlik a házastársak hozzáállásán, kapcsolatuk erősségén és a családon belüli kommunikáción.
Igen. Ha valakinek fontos a nyelv; ha úgy érzi, hogy fontos extra tudás, akkor támogatja a két vagy akár háromnyelvű kommunikációt. Ugyanakkor a családokat nagyon sok hatás éri, ami miatt a nyelv nem feltétlenül lesz mindig az elsődleges tényező életükben. Ha van egy komolyabb anyagi, egészségügyi vagy párkapcsolati probléma, akkor a nyelv ügye sajnos nagymértékben háttérbe fog szorulni. Ha a vegyes házasság nem túl stabil és folyamatosak a veszekedések, illetve ha nincs meg a bizalom a felek között, akkor a szülő könnyen fogja úgy érezni, hogy esetleg ellene fordították azt a nyelvet, amit ő nem beszél. Úgyhogy bár nagyon fontos az anyanyelv megtanítása, sajnos sajgó szívvel, de azt mondom, hogy látni kell azt is, hogy rettenetesen sokféle hatás éri a családokat, amitől nem biztos, hogy megvalósítható a magyar (vagy többnyelvű) családon belüli kommunikáció. Ezért szerintem a kétszer 100% sem állandó érték, hanem egy egyensúlyi mérleg, amelynek a két oldala idővel változhat.
És mi van tinédzserekkel?
A kortársak, a közösség kulcsfontosságú ebből a szempontból is. Az én gyerekeim nem járnak rendszeresen más magyar szervezethez, ezért fontos nekünk a Nebulós közösség és a gyülekezet is. Emellett nekünk, szülőknek is tennünk kell azért, hogy újra és újra megerősödjön a gyerek magyarságtudata – ezért is jártunk olyan sokat Magyarországra velük, és remélem, hogy ezután is eljönnek velünk, vagy akár önállóan is mennek majd. Nagyobbik lányunk három hónapig élt Budapesten, nemrég jött haza, és nagyon szeretne visszamenni és ott élni tartósan is, tehát neki a másik irányban billent el az a bizonyos „mérleg”. A fiamnak pedig sokat jelent, hogy az ez évi KCSP ösztöndíjasok hozzá hasonló fiatalok, akikkel megtalálta a közös hangot és még inkább erősítik benne az érzést, hogy jó magyarok között lenni, magyarul beszélni. De a legfontosabb szerintem az, hogy nem szabad megkérdőjelezni senki identitását, főleg nem az itt felnövő fiatalokét; az, amit magukévá tettek a környezet, az iskola, a barátok miatt. Nem lehet azt mondani, hogy csak 100%-ban lehetnek magyarok, ez lehetetlen küldetés lenne. Fontos számomra, – mert én is, ahogy sok szülő és tanár, az életem egy részét tettem fel erre a munkára – hogy szeretik a gyerekeim Magyarországot és a magyar nyelvet, és büszkék arra, hogy két nyelvet is jól beszélnek, de nem vehetjük el tőlük azt, hogy szeretik azt is, amiben itt, Amerikában felnőttek és a személyiségük része. Az, hogy van egy amerikai identitásuk nem jelenti azt, hogy nincs magyar is. Szerintem ők duplán gazdagok lelkileg és kulturálisan – ha jól csináljuk. Szeretném, hogy boldog és elégedett felnőttek legyenek, hogy egésznek érezzék magukat és érezzék azt is, hogy minden részük értékelve van – a magyar, az amerikai, s ha van még más, az is. Ezért mondom el sokszor, hogy a két kultúrát soha nem szabad szembeállítani egymással. A mi családunk a magyar identitás erősítését a nyelv magasabb szintű megtanulásában találta meg és abban, hogy szeressük Magyarországot, oda is „haza” menjünk; ezért én ezt adom tovább a Nebulóban is. Ugyanakkor látok arra is példát, hogy valakinek úgy van erős magyar identitása, hogy sosem járt Magyarországon és a magyar nyelvet sem beszéli. Az a család, az a második vagy többedik generáció másban találta meg annak a kulcsát, hogy ezt megélje és átadja.
A nyelv alatt a magyar kultúrát is érted, igaz? Miben tér el a magyar oktatás az amerikaitól?
Igen, hiszen földrajzot, történelmet és magyar kultúrát is tanítunk, sőt, ehhez kapcsolódó kézműves foglalkozást is tartunk. Mert csak azt tudjuk szeretni, amit ismerünk. Amikor arról beszéltünk, hogy milyen jó, ha a gyerekek értik szüleik gondolkodását, akkor abban benne van mindaz, ahonnan a szülők jöttek. Ezért vagyunk hiánypótlók. Sok kritika éri az amerikai oktatási rendszert, de én kevés negatív oldalát tapasztaltam. Tény, hogy gyerekeim erős állami és magániskolába jártak. Az amerikai iskolák nem kevesebbet, hanem mást tanítanak, mint az otthoniak. Például részletes a történelemoktatás, de minimális az európai tananyag. Földrajzból is erős alapokat kapnak, a világ összes országa szerepel a térképen, de például semmi információ nincs a magyar városokról, folyókról, hegyekről. A Nebulóban ilyen ismeretek is elérhetők. Sokszor kell ismételnünk a dolgokat ahhoz, hogy rögzüljenek. Én nem kérem tőlük, hogy fel tudják sorolni az összes magyar királyt, de tudjanak tízet. Ismerjék az irodalom nagy alakjait legyen az Pilinszky, Arany vagy Ady. Volt olyan év, amikor zenei vonalat is beemeltem a magyar oktatásba, hogy ne legyen ismeretlen Liszt, Bartók vagy Kodály neve. Évről évre alakult ez így, eredetileg nem volt nagy koncepció az egész mögött, csak elkezdtük és csináltuk. Nekem nyilván a fő motivációm eleinte a saját gyerekeim tudásának a szélesítése volt, aztán ez terjedt ki mindenkire. A legtöbb gyereket kicsi kora óta tanítom, nagyon szeretem őket.
Viszont gyerekeid már rég kinőttek a magyar iskolából. Hogyan lesz így újabb tíz év?
Igen, hivatalosan elballagtak ketten is, de továbbra is részt vesznek az órákon és egyelőre az én motivációm sem csökkent. A többiekkel az a célunk, hogy amikor megkapják a középiskolai diplomájukat, legyen rajta a kétnyelvű vizsgáért járó „matrica” (Seal of Biliteracy). Magyarországon okleveleket adnak ki, itt matricaként rakják rá a középiskolás diplomára vagyis érettségi bizonyítványra. Ez igazolja, hogy írásban és szóban levizsgázott magyar nyelvből az iskolán keresztül adminisztrálva, Ohio állam szabályainak megfelelően. Emellett hasznos is, hiszen vannak olyan egyetemek, ahol kreditként felhasználhatják. Azokat, akik hivatalosan elballagtak, továbbvisszük kisfelnőtt csoportként. Bármennyire is jól olvasnak és írnak magyarul, a helyesírás – főleg a j-ly írása, az Ö-Ű megkülönböztetése – örök probléma. Persze, tudom, a Google kijavítja, ha kell, de nem erre építünk.
És mi a helyzet az egészen kicsikkel, vannak új jelentkezőitek?
Igen, idén is jöttek hozzánk új családok több iskoláskorú gyerekkel. Emellett van sok 3-4 év közötti gyerekünk is, úgyhogy óvodás csoportot nyitunk, ha sikerül tanárt találnunk. Azért mondom így, mert véges a kapacitásunk, én pszichológusként dolgozom, a gyülekezetben önkénteskedem és a többi tanár, tanárjelölt is nagyon elfoglalt. A kicsik minden vasárnap délelőtt itt vannak, ezért ezt meg fogjuk oldani. Már rendeltem is nekik diavetítőt, azzal lehet majd mesélni nekik a klasszikus magyar meséinket, rajzfilmjeinket. Emellett gyurmás-festős foglalkozásokat tervezünk tartani, mondókákkal, nyelvtörőkkel, vagy ritmusos feladatokkal kiegészítve. Azért is fontos ez, mert most még magyarul beszélnek, de majd jön a 4-5 éves kor, amikor elkezdenek angolul válaszolni, és ha azt nem tudja megugrani a szülő (magyarul beszélni vele és magyar közösséget találni neki), akkor a gyerek elveszítheti a kedvet ahhoz, hogy magyarul beszéljen.
És ha a gyereknek tetszik az óvoda, akkor majd akar menni iskolába is, nem?
Igen, de az iskola már a szülő kitartásán áll vagy bukik, mert amikor a gyerek reggel nem akar fölkelni, és nyafog, hogy fáradt, és persze a szülő is az, akkor nagy kérdés, hogy a szülő mit mond, hogyan dönt. Elkötelezettség nélkül nem lehet és nem is érdemes csinálni. Mi például azért hagytuk abba a gyerekeimmel, hogy egy másik szervezet alkalmaira járjunk, mert nem volt meg a belső indíttatás, nem éreztem magaménak. Inkább kevesebbet csinálok, de azt igyekszem nagyon jól csinálni.
Azért ez sem tűnik kevésnek. Mikor és hogyan ünnepli a Nebuló a tizedik évét?
Március másodikán, most szombaton. Nagyon sokat töprengtünk azon, milyen típusú legyen az évforduló, mert itt Clevelandben hozzá vagyunk szokva „a nagy magyar” megemlékezésekhez, ünnepségekhez. Végül úgy döntöttünk, rendhagyó-rendbontó lesz. Hála Istennek, a református templomban sok a hely, van egy hatalmas terem, amit le fogunk tudni választani gyerek és felnőtt részlegre. Remélem, hogy a gyerekek nagyon fogják élvezni a több állomásból álló feladatokat, ami után pici ajándékot is választhatnak majd. A felnőtt részlegben képek és díszítések lesznek magáról az iskoláról, az asztaloknál pedig felnőtt foglalkozások, társasjátékok. A tavalyi KCSP-sek által szervezett társasjáték-est nagyon jól sikerült, folytatni kellene. Persze jó magyar szokás szerint lehet majd enni-inni is, de közvetlenebb, kötetlenebb módon. Hosszabb köszöntő sem illene bele, de a gyerekeket ünnepelve jól látszik majd, hogy kik vagyunk és mit képviselünk. Azt gondolom, a mi magyar iskolánkhoz ez a fajta ünnepség illik, hiszen azt valljuk: egyetlen szervezet vagy hétvégi iskola sem tudja a magyar nyelvet megtanítani a szülők nélkül, de tudunk biztosítani egy olyan közösséget, ahol jó lenni, magyarul beszélni, nebulónak lenni.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.
