A magyarság már a finnugor korszakban ismerte a méhet. Mézet akkor még zsákmányolás útján szerzett, de már valószínűleg megismerkedett az erdei élőfás méhtartással. Magyarország területén a honfoglalás előtt élő népcsoportoknak fejlett méhészetük volt. A magyarok tőluk tanulták el, majd fejlesztették tovább.
A központok ebben a tekintetben is a kolostorok voltak. Az első rá vonatkozó írásos emlék 1370-ből származik, és királyi méhészetet említ. A méz a korai középkorban már ott van a jobbágyok tizedadói között. Azokban az időkben még köpűs és kasos méhészkedés folyt – hagyományát néhol még ma is őrzik vidékeinken. A 17. század közepétől számos szakkönyv látott napvilágot, melyek nagyban hozzájárultak az új ismeretek terjedéséhez.
Zsákmányoló méhészet, méhvadászat
A méz megszerzésének ez a legősibb formája nem volt igazi méhészet. A méheket nem tenyésztették – erdei fák odvaiban és sziklaüregekben vadon éltek –, csupán a megtalált mézet rabolták el tőlük: füsttel elpusztították, vagyis levadászták őket, majd a lépeket a mézzel együtt elvitték.
Erdei vagy élőfás
A természetben vadon élő, megtalált méhcsaládokat helyben tenyésztették tovább. Az erdei méhes fa odvába nyílást vágtak, és ősszel rendszeresen kinyitották. A vadméheket nem pusztították el, csak füsttel elkábították, aztán a lépek egy részét kiszedték.
A megtaláló az ilyen méhes fát rendszerint tulajdonjeggyel látta el.
A méh háziasítása
A fejlődés további szakaszában a vadon élő méheket előbb az erdőről hazahozott faodúkban (köpű), később vesszőből, gyékényből vagy szalmából font kasokban tartották a ház eresze alatt, kertben vagy méhesben.
Ezek a mesterséges méhlakások utánozzák a természetes odúikat. A lépeket a tetőhöz és oldalakhoz erősítve építik fel benne.
Méhlakások
* Köpű, bödön, bodon – A legősibb méhlakás. Fatörzsből vájták ki, henger alakú. A méhvadászattal megtalált odvas fát alul és felül elfűrészelték, s a méhekkel együtt vagy elpusztításuk után hazavitték.
Az odvas rönköt baltával, egyes területeken égetéssel kitisztították. Néha még a háncsát sem húzták le. A 18. század közepétől viszont már általában faragással díszítették.
Tetejére deszkalapot vagy nagyobb cseréptálat tettek. Alsó részén röplyukat (száj) hagytak, és egy falapocskát (nyelv) erősítettek bele. Ez segítette a be- és kirepülést. Belsejébe egymásra merőlegesen két léptartó nyársat erősítettek.
Kertben vagy méhesben állították fel, vastag falapra. A magyarság a köpűket mindig felállítva használta.
* Ember és állat formájú köpűk – Különösen szép, szoborszerűen faragott darabok. Leggyakrabban fenyő- vagy hársfából készültek. Az ember formájúak egész emberalakot, emberfejet, szenteket, az állat alakúak pedig leggyakrabban medvét, farkast ábrázoltak. Gyakran színesre festették őket. Formájuk, színük a méztermelést kívánta elősegíteni.
A röpnyílás a szobor alsó harmadában volt, gyakran az emberalak köldöke szolgált szájként. A lépeket az ellentétes oldalon, ajtóval ellátott résen keresztül metszették és szedték ki.
* Méhkasok – Vesszőből, gyékényből és szalmából készültek. Sík vidékeken a vesszőből, mocsaras helyeken pedig inkább a gyékényből fontak voltak elterjedve.
A szalmából levők a legfiatalabbak – ezek terjedtek el és váltak az egész magyar nyelvterületen általánossá. Spirális fonással készültek. Régebbi változataik csúcsban végződtek, az újabbak kupolásak voltak. Utóbbiak méztere nagyobb, ezért több helyen kiszorították a csúcsosakat.
Léprögzítő fácskákat helyeztek beléjük, melyek elnevezése vidékenként változott: kisgerenda, körösztfa, sejttartó léc, szulánk. Elhelyezésük a nyílásra merőleges volt.
A méhkasokat, mivel általában fedetlen méhesekbe állították, kívülről – néha belülről is – tapasztották. Ehhez marhatrágya, agyag és hamu keverékét használták.
* Kaptár – A keretes méhészetben használt méhlakás. A deszkalapokból levő keretes kaptárok Európában a 18–19. században terjedtek el (Magyarországon az első 1851-ben készült), és fokozatosan minden előző méhlakást kiszorítottak, főleg a több méhcsaládos méhészetben. A régi kasformák azonban itt-ott még a 20. században is előfordultak, azokban a paraszti gazdaságokban, melyek kevés méhcsaládot tartottak.
A kaptár előnye, hogy nincs szükség a méhek megölésére vagy átdobolására. A lépeket felülről vagy két oldalról vették ki belőlük.
Méhesek, méhkertek
Méhesnek az olyan bekerített földterületet nevezték, ahol a méhlakásokat elhelyezték. A házak belső telkére csak a 19. század közepétől kerültek, ekkor vált a három oldalán zárt méhes általánossá. Méhkertnek, méhháznak, méhszállásnak is nevezték. A három oldalán kerített építmény gerenda-, sövény, sár- vagy paticsfalú, náddal vagy zsúppal féltetősen fedett volt. Több családdal foglalkozó méhesgazdák használták őket.
A kevesebb családot tenyésztők a kasokat az eresz alatt, a lakóház vagy a melléképületek oldalán deszkákból készült polcokon helyezték el. Ezeket együttesen ugyancsak méhesnek nevezték.
Méznyerés
A méhcsaládok természetes úton rajzással (eresztés) gyarapszanak. A fára, bokorra kirepült rajt rúdra akasztott méhkasba rázták bele.
A kasos méhészetben a méznyerés lefojtással vagy kidobolással történt. Lefojtáskor a méheket – ősszel – füstöléssel elkábították vagy elpusztították, hogy a lépeket kivehessék a kasokból.
Újabb mézszerzési mód volt a kidobolás. Nyár végén a méheket üres kasba űzték át. A teli kast a tetejére állították, és egy üreset helyeztek rá. Érintkezési felületüket ruhával körültekerték, s az alsó kast kézzel vagy bottal addig ütötték, míg az összes méh át nem vándorolt a felsőbe. Utána kiszedték a lépeket, a méhekkel teli kast pedig a réginek a helyére állították.
A méhészkönyvek már a 17–18. században említik ezt az eljárást, de a paraszti méhészetben csak a 20. század első felében terjedt el.
Hiedelmek
* Általánosan ismert volt az a hiedelem, hogy a méh Salamon király bogara. Tilos volt azt mondani rá, hogy megdöglött: azt kellett mondani, hogy meghalt. Úgy tartották, hogy ha a kasból ellopják az anyát, akkor a többi méh mind elpusztul (meghal).
* A méhek tavaszi kieresztése általában József napján (március 19-én) történt. A műveletre egyébként a szerda vagy a csütörtök volt alkalmas. A gazdának ezeken a napokon tilos volt bármit is kiadnia a házból, nehogy kiadja a méhek hasznát. A kieresztett méhek elrajzását minden gazda igyekezett megakadályozni. Kaszát és sarlót pengetve, pipával füstölve vagy vízhintéssel körüljárta a rajt.
* A gazdák a méheket búzáért cserélték. A nép ugyanis azt tartotta, hogy a pénzen vettek nem adnak hasznot. Még jobbnak tartották a lopottakat, ezért a méhlopást nem tartották bűnnek. Ez a két hiedelem valószínűleg még a vadméhek valamikori elrablásának emlékét őrizte.
* A lopások megakadályozására, valamint rontás ellen különböző praktikákat alkalmaztak. A gazda egy sodrott fonálra annyi csomót kötött, ahány méhcsaládja volt. A csomókat egyenként a kashoz érintette, s minden érintés után sarkon fordult. A röpítőlyukat szentelt vízzel kevert sárral tapasztotta körül. A méhes körül emelt magas kerítés is hasonló célból készült.
* Szemverés megelőzésére az asszonyoknak nem volt szabad belépniük a méhesbe.
Harcias és szelíd méhek
Az idegen, ún. rablóméhek ellen a gazdák karóra tűzött lókoponyát helyeztek a méhes elé, úrnapi szentelt ágat tűztek a kasokba, vagy templomból szerzett port hintettek alájuk.
A rablóméhek ellen sajátjaik harciasságát azzal növelték, hogy vörös posztót húztak át a röpítőlyukon, vagy farkasgégét helyeztek bele.
Hogy a méhek szelídebbek legyenek, a kasok száját juhtejjel kenték be, vagy tejjel mosott fehér gyapjút húztak át a röpítőlyukon. A gazda saját vizeletével kente be a kezét, vagy fenyőszurokkal füstölt maga körül, hogy a méhek ne csípjék meg.
Forrás: ujszo.com
Reklám 
