Fidesznyik vagy sorosista kutatóközpont a 2017-ben megalapított, a kormánytól 69 millió működési támogatást kapott Clio Történetkutató Intézet? Miért hiányoznak alapkutatások a közvéleményt érdeklő témákban? Miért jobbak nálunk a szlovákok és a románok a nemzetközi színtéren? Az épp életre hívott, máris viták kereszttüzébe kerülő intézet alapítóival, Bödők Gergellyel és Gellért Ádámmal beszélgettünk ambiciózus terveikről, a 69 millió forint felhasználásáról és a magyar történettudomány helyzetéről.
Miután 2017 végén 69 millió forint állami támogatást kaptak az Emberi Erőforrások Minisztériumától, előbb a Magyar Időkben, majd a Pesti Srácokon jelentek meg cikkek, amik kifogásolták, hogy egy új „balliberális”, „Soros György érdekeltségeihez közel álló” intézetnek adott a kormány támogatást. Eközben az Akadémián is nagy volt a riadalom: külön szekcióülést tartottak az intézet megalakulása miatt, ott pedig volt egy történész, aki lefidesznyikezte a Clio Intézetet. Magyarán rögtön a kultúrharc frontvonalában találták magukat. Önök fideszesek vagy sorosisták?
Gellért Ádám: Először is tisztázzuk a tényeket: az összeget három évre ítélték meg. Magyarországon rögtön mindenkit azonnal szeretnének beterelni egy bizonyos ideológiai karámba. Tisztán tudományos alapon, szakmai megfontolások alapján működünk, és kutatjuk a XX. századi magyar történelmet Kárpát-medencei kontextusban. Nem hiába van több határon túli kutatónk. . Bemutatkozásunk és a kutatási projektjeink mindenki számára hozzáférhetőek a honlapunkon. Ami engem illet, én indítottam el és vittem következetesen végig a Biszku Béla elleni ügyet, gyűjtöttem anyagot Csatári László gettóparancsnok ügyében, de megszólaltam a Horthyval, a kamenyec-podolszkiji deportálásokkal kapcsolatos vagy a Donáth- és Hóman-vitákban is.
nem az ilyen cikkek, hanem a munkám hitelesít.
Mit válaszolnak a Magyar Idők cikkének állításaira?
Bödők Gergely: A cikk egész felütése nyíltan tendenciózus és lejárató jellegű. Egyetlen szakmai kritikát sem fogalmaz meg, így nagyon nehéz azokat megcáfolni. Sárdobálásba nem fogunk belemenni, ugyanis a sehova sem tartó vitákból nem lehet jól kijönni. Mi dolgozni szeretnénk, és lehet, hogy meglepő, de csak a szakmánkkal szeretnénk foglalkozni. A szakmai vitákat természetesnek és hasznosnak tartjuk, de lejárató jellegű közéleti véleménycikkekre, amelyek egyébként magukat minősítik, nem szeretnénk reagálni.
Nem lehet, hogy ezzel önök megadják magukat és besorolódnak valahová?
Bödők Gergely: Azt, hogy bizonyos emberek beskatulyázzanak, úgysem lehet megspórolni. Az egyedüli üdvös válasz, ha a munkánkat, amire létrejöttünk a legjobb tudásunk szerint csináljuk. Minden témakör esetében tárgyszerűen, higgadtan, az adott téma lehető legszélesebb szakirodalmára építve. Én minden munkámban is erre törekedtem, és hogy ez nem teljesen eredménytelen, talán jól jelzi, hogy a konzervatív szellemiségű Kommentár folyóirattól az inkább baloldaliként aposztrofált Múltunk folyóiratig eddig is szívesen közölték a tanulmányaimat. A Clio Intézet a huszadik századi magyar történelem traumáihoz objektíven és távolságtartóan közelít, minden más fókusz ugyanis torzít. Ebben a hiszterizált légkörben, ami sajnálatosan a mi szakmánkat is elérte, ez is egyfajta válasz. És hiszem, hogy hosszútávon egyedül ez a habitus és ez a szakmai krédó lesz célravezető.
A cikk egy állítására azért térjünk ki. Ez pedig az, hogy a nemrég életre hívott Clio Intézet munkájából nem tűnik ki, hogy mire is kapta a 69 millió forintot. A Magyar Idők hiányolja az eddigi munkát. Szóval mire fel kaptak 69 millió forintot?
Gellért Ádám: Minden intézet megalakulásakor fel lehet tenni azt a kérdést, hogy a benne dolgozók addig mit tettek le az asztalra. A mi esetünkben is új alapításról van szó, munkatársainknak is van szakmai előélete. Négy hónapja létezik az intézet, tíz kutatási projektünk van, ezek elvégzésére kaptuk a pénzt. A kapott összegből álljuk 2-3 évig az intézet munkatársainak fizetését, az infrastrukturális beszerzéseket és finanszírozzuk az alapkutatásokat; konferenciákat is szeretnénk szervezni, köteteket kiadni és tanulmányokat, forrásközléseket publikálni. Ha valaki utánaszámol, láthatja, hogy így már ez nem egy olyan nagy összeg.
Bödők Gergely: A magyar történeti kutatóintézetek legtöbbje alapfeladatait költségvetési támogatásból látja el. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy állami támogatás nélkül ma alig van történelemkutatás Magyarországon. A kapott pénz elköltéséről a jogszabályban lefektetett módon el fogunk számolni.
Mi a Clio ars poeticája?
Bödők Gergely: Van egy generációs jellegünk, mivel a tagjaink többsége húszas évek végén harmincas évek közepén jár. A Clio küldetését abban látjuk, hogy a magunk területén
Vannak kitüntetett témáink, amelyek a huszadik századi magyar történelem átmeneti időszakaihoz kapcsolódnak. Ilyen az első világháború és az azt követő pár év: az 1918-as átmenet, a román megszállás, a Magyarországi Tanácsköztársaság és az ehhez kapcsolódó vörösterror, majd az ezt felváltó fehérterror. Azután a második világháború, Magyarország megszállása és Magyarország megszálló tevékenysége a Szovjetunió területén. És végül a rendszerváltás. Az utolsót leszámítva ezek mind olyan témák, amelyekben az erőszaknak és az ahhoz rendre kötődő traumáknak komoly szerepe van. Ezeket a lehető legszélesebb forrásbázisra építve, a hazai és külföldi szakirodalom felhasználásával kutatjuk, és persze építünk elődeink problémafelvetéseire és eredményeire. Mert van mire építeni, hadd hangsúlyozzam. Terveink között széleskörű ismeretterjesztő munka is szerepel, s filmklubok, szakmai estek, konferenciák révén is szeretnénk aktívan alakítani a közbeszédet:.
Gellért Ádám: Két évvel ezelőtt ültünk le először Gergővel komolyabban beszélgetni. Feltérképeztük a hiányzó munkákat, amelyek vagy meg sem íródtak, vagy ha megíródtak, akkor negyven-ötven évvel ezelőttiek. Ilyen például az említett Tanácsköztársaság története, hazánk német megszállása vagy a rendszerváltáskor elmaradt igazságtétel. Rengeteg olyan történelmi eseményekkel kapcsolatos közéleti vitánk volt, amelyek mögött időnként komoly kutatási és ismeretterjesztési hiányosságok vannak. Magyarország német megszállásáról hatalmas vita folyt 2014-ben, miközben számos levéltári forrás egyszerűen nincs feldolgozva, hiányoznak fontos forráskiadványok, s a legutóbbi átfogó monográfia is jó 40 évvel ezelőtt született. Ráadásul ugye
Ezeket a területeket azonosítottuk be és kerestünk hozzájuk olyan kutatókat, akik vállalják, hogy alapkutatásokat végeznek, azaz bevetik magukat a levéltárba, és hónapokig kutatják a témát. Fontos, hogy projektalapon működünk, hat hónapos, vagy éves időszakokra szerződünk. Alkotói közösség is vagyunk, együtt, csapatban dolgozunk. Ha két-három kutató dolgozik, konzultál egymással, jobban átlátják a témát. Szintén szeretnénk betölteni egy akadémiai szerepet is, ahol az új történészgenerációt rá tudjuk állítani olyan témákra, amiknek a feldolgozására égető szükség van. Hiszen a huszadik századi erőszak kérdése az egyik legizgalmasabb és legpiacképesebb téma ma Magyarországon. A Jaffa kiadónak például vagy egy sorozata, ahol kiváló könyvek jelennek meg ezzel kapcsolatban. Nem csak szaktudományos folyóiratokban szeretnénk publikálni, ami persze nagyon fontos; mi is el fogjuk indítani a magunk online folyóiratát. A munkáért és a publikációkért pedig versenyképes díjazást fogunk fizetni, hiszen semmi sincs ingyen.
Ez mind szépen hangzik, de az egész magyar bölcsész- és társadalomtudomány, beleértve a történelemkutatást is, folyamatosan deficithiánnyal küzd. Nem pusztán nem akarnak fizetni a teljesítményért: nem is tudnak.
BG: Ez egyfelől igaz. Másfelől az előző években rengeteg pénz, több tízmilliárd forint került a történettudományba, az Akadémián kívül és belül is. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas, a Retörki és a különböző tematikus programok évek óta hatalmas büdzsével rendelkeznek. Persze vannak komoly szakmai műhelyek, folyóiratok, amelyek a megszűnés határán billegnek vagy mostanra meg is szűntek. Ez roppant sajnálatos. Így sokkal inkább az a fura helyzet van, hogy egyszerre van jelen a sok pénz és a hiány.
Bödők Gergely
Egyszerre több darázsfészekbe is bele készülnek nyúlni. Nem túl nagy a szakmai ambíció egy kezdő intézet részéről?
GÁ: Egészséges ambíció nélkül semmibe sem érdemes belevágni. Főleg olyan témákba nem, amelyek szorosan összefüggnek egymással. Sok, jó minőségű kutatás folyik a magyar történettudományban.
legyenek olyan viták, amelyekben higgadt tárgyszerűséggel beszélgetünk. Egyetlen témában sem szeretek úgy nyilatkozni, hogy ne láttam volna az alapvető iratokat. Volt ugye például Hóman Bálint nagy sajtóvisszhangot kiváltó felülvizsgálati ügye. Elmentem a Fővárosi Törvényszék irattárába, átnéztem a teljes aktát és egy hosszú tanulmányban leírtam, hogy a bíróság rosszul döntött. Ha megnézi Biszku Béla ügyét – s erről sokat nyilatkoztam itt, a Mandineren –, akkor láthatja, hogy fontos témákban alig van igazi vita. Csatári László ügyében ugyanez volt. Úgy beszélnek sokan ezekről a témákról, hogy közben a kérdés megítéléséhez alapvető fontosságú irathalmazok porosodnak átnézetlenül. Sokszor tapasztaltam, hogy nekifut az ember egy témának, majd odáig jut, hogy szeretne megírni egy alapművet, egy monográfiát, de kiderül, hogy hiányoznak az alapkutatások is, a forráskiadványokról nem is beszélve. Ha megnézi a honlapon lévő témákat, valóban darázsfészkekről van szó. De ez nem véletlen, hiszen ezek generálhatják a legnagyobb közéleti vitákat. Minden fiatal történész álma, hogy legyen hatása annak, amit csinál. Szeretnénk betölteni egyfajta katalizátor-szerepet is.
BG: Magyarországon az indokoltnál hangsúlyosabban van jelen, hogy
Ez hosszú távon roppant mód káros. Elvégre a történésznek van egy társadalom emlékezetét karbantartó szerepe is. Mégiscsak erre lett kiképezve, és sokkal jobban el tudja látni ezt a feladatot, mint egy taxisofőr vagy egy sztárséf. A történelemmel való foglalatosság természetesen mindenkié, de fontos tudatosítani, hogy más az egyéni emlékező, más az amatőr érdeklődő és más a történész. Az egyéni emlékezet nem történelem, csak egy szelete annak. A történészek szerepe ott jelentős, hogy szakmai „jogosítványai” birtokában fontos, gyakran neuralgikus témákhoz tud hozzányúlni és azokat közérthetően a társadalom elé tárni. Tudjuk persze, hogy mindez nem konfliktusmentes. A történész ugyanis néha kilovagol az az idealizmusával az elefántcsonttornyából és aztán vereséget szenved a hétköznapok realitásai között. Természetes reflex, hogy így idővel aztán hajlamos kivonulni az érzékeny témákból. Bármily meglepő, a történészek is hús-vér emberek és nehezen viselik, ha teljesen tájékozatlan, kizárólag érzelmi alapon közelítő érdeklődőkkel kell vitázniuk egy-egy kérdésről. Feltéve, ha végighallgatják. És ezt tapasztalva aztán hajlamosak visszavonulót fújni és elvonulni a szakmai műhelyek biztos sáncai mögé. Márpedig szerintem fel kell vállalni az ismeretterjesztést, ha ugyanis feladjuk ezeket a hídfőállásokat, skrupulusok nélkül érkeznek majd a helyünkre a jóindulatú kóklerek, a történeti ideológusok és a tudatos propagandisták. Ez a folyamat már el is kezdődött.
Nem naivitás azt gondolni, hogy önök majd felül tudnak emelkedni a személyes és világnézeti konfliktusokon?
BG: Aligha váltjuk meg a világot, de ha legalább a magunk területén egy picit tudjuk ezt a feszültséget oldani, akkor már nem volt eredménytelen az egész. Olyan ez, mint a fal, amibe egy-egy téglát mi is berakunk.
GÁ: Nem biztos, hogy nekünk a régi törésvonalak mentén pozicionáló embereket kellene meggyőznünk bármiről is. A szakmán belül ismertek a világnézeti-szakmai-személyes konfliktusok, ki nem támogatta kinek a jelölését, doktoranduszát, és a többi. Ezek a világon mindenhol jelenlevőek, ezekkel meg kell küzdeni adott esetben egy munkahelyen is.
Felülemelkedni úgy lehet, ha egy dologra koncentrálunk, mégpedig arra, hogy a lehető legszélesebb forrásbázisra támaszkodva legalább azt bemutassuk, hogy mik a nagy viták. Az első világháború folyamán például a bolsevik zsidó képének a megjelenése szorosan összefügg a galíciai bevándorlással, az első világháborúval és a Tanácsköztársasággal. Így vitáznak arról a közéletben, hogy például a népbiztosok hány százaléka volt zsidó származású. A Gerő–Romsics-vita is részben ilyenekről szólt. És akkor Bödők Gergő utána járt, hogy milyen volt a Lenin-fiúk társadalmi rétegződése, kik voltak ezek az emberek, mit csináltak. Ehhez több száz iratot át kellett nézni. Sokszor halljuk, hogy már ismerjük a huszadik század nagy kérdéseit. Ez lehet, hogy így is van, de azokat a részleteket, amelyekkel kapcsolatban a közéleti viták folynak, és amelyek hívószó-szerűen kerülnek elő, nem mindig. Rengeteget beszélünk Magyarország német megszállásáról, miközben a kérdésről az utolsó könyvet a hetvenes évek végén írta Ránki György. Ha ezt külföldön elmondom, nagy szemekkel néznek rám. Ugyanez igaz a magyar holokauszt, a Tanácsköztársaság vagy a fehérterror történetére. De nem csak a monográfiákat kell megírni. A mi kutatócsoportunk ezeket az eseményeket 1914–1922 közötti időszakban vizsgálja. A középiskolában megtanult időhatárok didaktikus szempontból fontosak, de a történelmi szereplők nem azok szerint cselekedtek. Nagyon izgalmas dolog, amivel foglalkozunk, sokszor érzem magam egy történelmi CSI-ban, ahol nyomozóként kell először megtalálni, majd összeilleszteni a történelem szétdobált puzzle-darabkáit.
Gellért Ádám
Hogy ezekről a témákról a kommunizmus alatt nem igazán jelenhetett meg könyv, és nem merték kutatni őket, azt értem. De történész-túlképzés van, s Dunát lehet rekeszteni történészekkel, akik számos folyóiratot megtöltenek a szakcikkeikkel, illetve szakmányban adják ki a könyveket, márpedig a pszichológia mellett a történelem a másik, közérdeklődés által övezett tudomány. Hogyan lehet, hogy pont ezekről a témákról nem születtek új, összefoglaló munkák a rendszerváltás óta? Mit csinálnak a történészek, ha nem pont ezeket kutatják?
BG: Ebben sok tényező szerepet játszhatott. A Kádár-korszak akaratlan tradíciója lehetett az a beidegződés is például, hogy érzékeny témákkal ne foglalkozzunk, mert abból csak baj lehet…
És 1990 után?
BG: …Ha valaki jobban elmélyed a historiográfiában, tapasztalhatja, hogy kényes történelmi témákat érintő fontos munkák születtek már a hetvenes-nyolcvanas években is. Persze elsődlegesen a fehérterrorra lehetett kitérni, de időnként akadnak utalások a vörösterrorra is. A Horthy-korszak értékeléséről pedig megjelenhetett olyan munka is, ami ma is vállalható. A Tanácsköztársaságról átfogóan magyarul ekkor írtak utoljára monografikus jelleggel. Bizonyos, hogy voltak a rendszerváltás után slágertémák, például Trianon. Persze az sem garancia, ha valamivel sokat foglalkoztak, mert mindig van mit újragondolni. Sőt, lehet és kell is újat mondani! Amellett, hogy aki ma szeretné tudni, hogy mit jelentett ez a békeszerződés az országnak és lakóinak, mostanra biztos fogódzókhoz nyúlhat, az Ablonczy Balázs vezetésével működő kutatógárda az Akadémián belül a békeszerződés századik évfordulója apropóján adott lökést a kutatásoknak. Amit már eddig olvashattunk tőlük, mutatja, hogy jól tették, hogy ehhez a témához nyúltak. Szóval így is-úgy is
GÁ: Az, hogy nincsen modern Horthy-életrajzunk…
…Turbucz Dávid tollából megjelent egy könyvecske Horthy Miklósról 2014-ben.
GÁ: Dávid írt egy kiváló összefoglaló munkát, amit vittek is mint a cukrot, s ha nem tévedek, ő lehet az, aki letesz később majd egy Horthy-monográfiát az asztalra. De a tény attól még tény, hogy magyar történész átfogóan még nem ment neki a témának, pedig hát láthatjuk, hogy mekkora igény lenne egy ilyen műre.
BG: Catherine Horel francia történész tollából jelent meg tavaly magyarul is olvasható Horthy-életrajz. Az utolsó Kun Béla-életrajz 1979-ben jelent meg Borsányi György tollából, és a kilencvenes években adták ki angolul, immár huszonöt éve, azóta pedig nem nagyon foglalkozik vele senki. Legutóbb a Magyarországi Tanácsköztársaság történetéről egyébiránt szintén egy külföldi, izraeli kutató írt magyarul is olvasható ismeretterjesztő munkát, 2010-ben.
És Kun Béláné kötete a férjéről? Neves munka.
GÁ: Persze, sok fontos munka megszületett… Egyáltalán nem azt állítjuk, hogy mi majd mindent bepótolunk. A vállalásunk az, hogy azokat a hiányokat, amelyeket azonosítottunk, alaposan feldolgozzuk. A magam területén irgalmatlan mennyiségű levéltári anyagot gyűjtöttem össze, s kutatóink nagy többsége is hasonló cipőben jár.
Viszont azt tapasztaljuk, hogy nehezen találni tehetséges, lelkes embereket, akik neki akarnának ugrani ezeknek a témáknak. Máig kapunk olyan válaszokat, hogy „én ezzel vagy azzal a témával nem akarok foglalkozni, mert eléggé necces, neuralgikus”. Ezért lehet az, hogy nincs a népbíróságokról összefoglaló munka. Pedig az átmeneti igazságszolgáltatás izgalmas és napjainkig kiható téma. A jogszerű, ideológiamentes és kiterjedt felelősségre vonás és elszámoltatás hiánya végigkíséri a XX. századi magyar történelmet. Ezek a rossz tapasztalatok szervesen beépülnek a társadalom szövetébe és mélyrehatóan roncsolják azt. A rendszerváltáskor és utána megkötött rossz kompromisszumok és következetlenségek, a kommunista vezetők felelősségre vonásának elmaradása újabb csalódás volt. S mindezt görgetjük magunk előtt, majd jön a 2006-os brutális rendőrattak, és megint nincs katarzis, a rendőri és politikai vezetők megússzák a jogállami elszámoltatást.
BG: Ezen túl pedig
Nem is tudom már, kinél olvastam ezt a szót először, de annyira találó, hogy azóta dübörög bennem. Egymással egyébként nem ellentétes traumákat kijátszanak egymás ellen, és ezek úgy szerepelnek, mint egymás ellentétpárjai. Ha valakinek a dédapja a vörösterror áldozata lett, akkor más úgy reagál, hogy az övé meg a fehérterroré. Ugyanez igaz a holokauszt koncentrációs táboraira és a sztálinista diktatúra szibériai fogolytáboraira, de a hazai gettókra és Recskre is. Holott fontos tudatosítani, hogy egyik is, másik is magyar tragédia is. És hiszem, hogy ezek a traumák éppen ezért kezelhetők lennének egymás mellett. Amellett persze, hogy a saját veszteségeket számon tartjuk, több empátia kellene a másik fájdalma iránt is.
Látható egy olyan mentalitás a magyar történészszakmában, hogy aki nem egy adott terület kutatója régóta, az ne merjen megszólalni az adott téma ügyében. Feudumok vannak, amihez irigység társul. Le tudják ezt küzdeni?
GÁ: Sokan azért nem írnak recenziókat komoly művekről, mert attól tartanak, hogy meg fog sértődni a szerző. Sokan a legkisebb ellenállás felé mennek. Pedig pont a tudománynak kellene önmagára és a tudományon belüli emberek munkáira kritikusan reflektálni.
A tudományt is emberek csinálják.
GÁ: Ez igaz, de én csak arról tudok számot adni, hogy a Clio mit akar.
Nem véleménycikkek tömkelegével, hanem kutatásokkal. Megírjuk a recenziókat, elmondjuk a véleményünket. Az embereket nem a belső ellentétek, hanem a teljesítmény érdekli.
BG: Tény, hogy a történészek közti belső csatározások gyakran érthetetlenek a külső szemlélőnek. A történészeknek kellene, hogy legyen annyi önreflexiója, hogy belássák, késhegyre menő vitáik gyakran teljesen érdektelenek a kívülálló számára. Gyakran a legtöbb inspiráció külföldi konferenciákon ért.
GÁ: Én külföldön doktorálok, s alig tudom túlhangsúlyozni, hogy el kell járni külföldre, el kell mondani a magyarországi kutatási eredményeket és publikálni kell idegen nyelven is. És a hagyományos fórumokon, a frontális előadásokon túl új területeket is meg kell hódítani. A Lengyel Emlékezet Bizottsága képregényeket, társasjátékokat csinál például.
BG: Számos külföldi történésznek azért van ilyen-vagy olyan kialakult képe a magyar történelemről, mert az elmúlt száz évben meglehetősen kevés magyar munka jelent meg angolul vagy németül. Két évvel ezelőtt, egy prágai konferencián még mindig Jászi Oszkárra hivatkozva rajzolták meg az 1919-es magyar emigráció Magyarország-képét, mert azóta kevés munka jelent meg valami világnyelven. Ugyanez igaz a vörösterrorra és a fehérterrorra. Miközben, és ez az ami tetézi a bajt,
A mennyiség persze nem feltétlenül jelent minőséget, de ők ezekre több időt, energiát és pénzt áldoznak. Emellett magyar kutatók gyakran kizárólag magyar témákkal jelennek meg a külföldi konferenciákon, ami így önmagában nem sokakat érdekel. Közép-Európa sokkal érdekesebbnek látszik a külföldiek számára, mint csak önmagában Magyarország.
GÁ: Egyáltalán azt sem árt tudni, hogy mi jelenik meg angolul, németül, franciául, követni, hogy mi történik körülöttünk. Ezért van ukránul, románul és szlovákul beszélő kutatónk, s nem hiába kétnyelvű a honlapunk. Azok a tudományos kapcsolataink, amelyek a nyolcvanas években megvoltak, mára sokszor elhalványultak. Németországban az egyik neves kutatóintézetben Ungváry Krisztiánon kívül alig ismernek valakit Magyarországról. Ő perfektül beszél németül, az írásait meg is jelenteti német nyelven, na, ő példakép. A Clio középtávon két-, akár háromnyelvű intézet szeretne lenni. Hamarosan például román nyelven fog megjelenni egy kutatónk munkája: nem magyarról fordítják románra, hanem a kutatónk eleve románul írja meg.
Mi a történészi filozófiájuk? Posztmodern a szemléletük, vagy hisznek a valóság megismerhetőségében?
BG: Kétségtelen, hogy a történetírásra, a történész forrásaira vonatkozó jogos posztmodern kritikákkal nekünk is szembe kell néznünk. Tisztában vagyunk az emberi megismerés és ezáltal a múlt megismerhetőségének korlátaival. De ezzel együtt sem célunk posztmodern történetírást művelni. Most sokkal inkább szeretnénk – ha úgy tetszik – hagyományos módszerekkel írni közérthető szövegeket.
GÁ: Az alapos forrásfeltárásban, valamint
Ehhez persze pénz, energia és idő kell, mi ezt szeretnénk megadni a kutatóinknak. Sokakat ismerek, akik félbehagyták a doktorit, mert nem tudtak miből megélni, vagy mert egyszerűen a professzor rabszolgái voltak. Rengeteg belefásult, fiatal történésszel találkozunk, akik a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járnak, de már nem akarnak ezzel foglalkozni, mert lezárultak előttük a kapuk, ha egyáltalán kinyíltak. Legalább néhányukat szeretnénk felkarolni. Az átláthatóságban és a teljesítményben hiszünk. Arra szeretnénk lehetőséget adni, hogy akinek csak az idő és a pénz hiányzik, az szigorú felügyelet mellett kiváló munkákat tudjon kiadni a kezéből. Szisztematikusan szeretnénk egy-egy téma magyar és külföldi levéltári anyagain végigmenni.
Milyen izgalmas kérdésekre keresnek még válaszokat?
BG: Csak példálózóan: keveset tudunk az 1919–1920 közötti román megszállásról. Sokszor a toposzok szintjén beszéljük el, holott jelentősége ennél jóval több. Közel egy évig tartó időszak volt ez az ország történetében, legalábbis a Tiszántúlon, de a román hadsereg egészen Győrig jutott. Perczel Olivér kollégánk újabban ennek az alföldi forrásait kezdte összegyűjteni, levéltárról levéltárra járva, és már eddig is fontos dokumentumokra bukkant. Megkockáztatom, hogy
lehet, hogy akár az ezret is eléri a számuk, de bizonyosan százas nagyságrendű. A vörösterror és fehérterror esetében pedig további lokális vizsgálódásokra van szükség az áldozatok számának pontosításáról. Amíg az előbbi viszonylag pontosan dokumentált, az utóbbi esetében illúzióim nincsenek, és tartok tőle, hogy nem lesz tudható minden áldozat esetében az elkövető.
GÁ: Suslik Ádám a magyar csapatok első világháborús, Fóris Ákos pedig az 1941-1944 közötti megszálló tevékenységét, valamint a keleti fronton szolgáló munkaszolgálatok sorsát vizsgálja. Kosztyó Gyula Kárpátalja 1939-1945 közötti érdekfeszítő modernizációs kísérletét és szovjet időszak alatti történetét kutatja. Én azt nézem meg, hogy milyen szintű és intenzitású volt a magyar és német együttműködés az 1944-es magyarországi deportálások során. Egy másik projekt pedig az 1990 utáni igazságtétel kudarcát tárja fel. Ezen túl terveink között szerepel a nyilas korszak, illetve a magyar diktatúrák cigányságpolitikájának a feldolgozása, s szeretnénk behatóan foglalkozni a második világháborút román és szlovák népbírósági ügyekkel, valamint az 1956-os megtorlásokkal is. A kutatási részeredményeinket folyamatosan publikáljuk a honlapunkon és a Facebookon: csak biztatni tudunk mindenkit, hogy kövessék figyelemmel a munkánkat.
Bödők Gergely (1983): a felvidéki Dunaszerdahelyen született 1983-ban. Az ELTE-n végzett történelem-politológia szakon. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetem történész doktorandusza. Rendszeresen publikál a Kommentár, a Rubicon és a Múltunk hasábjain. Szakterülete az első világháború korszaka, a román megszállás, a Tanácsköztársaság, a vörös- és a fehérterror.
Gellért Ádám (1982): nemzetközi jogász (Amszterdami Egyetem), a Bristoli Egyetem történész doktorandusza. A lex Biszku beterjesztője. Kutatási területei közé tartozik a holokauszt, a kamenyec-podolszki tömegmészárlás, az 1942-es hideg napok és a rendszerváltás utáni jogi felelősségre vonási kísérletek. Többek közt a Betekintőben publikál rendszeresen.
(A szerző nem tagja a Clio Intézetnek, de a Clio Egyesületnek igen.)
Fotók: Szilvay Gergely
Forrás: mandiner.hu
