Már vasárnap este világossá vált, hogy masszív többséggel újraválasztották Vlagyimir Putyin orosz elnököt, aki újabb 6 évre kapott mandátumot. Putyin először az őt ünneplő tömeget lelkesítette, majd véleményt mondott az orosz-brit kapcsolatot elmérgesítő mérgezési ügyről is.
Ezen a választáson nem akadt sok keresnivalója a fogadóknak. Az esélyes ugyanis egyértelműen Vlagyimir Putyin volt és a jelenlegi orosz elnök legközelebbi riválisát messze megelőzve győzött.
A nyugati világgal egyre inkább feszült viszonyba kerülő Putyin már a végleges eredmény kiadása előtt bejelentette győzelmét és a Vörös térrel szomszédos moszkvai Manyézs térre hajtatott, az Oroszország-Szevasztopol-Krím nevű gyűlésre és koncertre.
Itt köszönetet mondott híveinek, amiért a fagyos estén is eljöttek, majd azt mondta: „Önök a mi közös csapatunk, és én a csapat tagja vagyok és igen, siker vár ránk”.
Oroszországnak előre kell törnie és ez sikerülni is fog – fejtegette a tömeg előtt. „Fontos egyesíteni az emberek erőfeszítéseit, függetlenül attól, ki kire szavazott, mert nagyon nehéz és összetett feladatok várnak ránk”. A nagy ugrás sikerére minden alap megvan – mondta az elnök.
Ezt követően pedig elkezdte kántálni, hogy Rosszija, Rosszija!, azaz Oroszország, Oroszország!
A szavazatok 96%-os feldolgozottsága mellett Putyin az összes voks több, mint 76%-át gyűjtötte be – közölte kora hajnalban a RIA orosz hírügynökség. A RIA megjegyezte, hogy Putyin a korábbi választásokhoz képest rekordarányú támogatót szerzett, miközben legközelebbi kihívója, a kommunista pártvezér Pável Grudinyin 12%-on, az ultranacionalista Vlagymir Zsironovszkij pedig közel 6%-on állt.
Putyin egykori szent-pétervári mentora, a néhai Alekszandr Szobcsak lánya, az elnököt élesen bíráló liberális Kszenyija Szobcsak hajnalban a voksok mindössze valamivel több mint másfél százalékát tudhatta magáénak. A veterán liberális politikus Grigorij Javlinszij pedig mindössze 1%-on állt. Egyik legvehemensebb bírálója, a korrupció-ellenes aktivista Alekszej Navalnijt pedig nem is engedték indulni az ellene kezdett per miatt.
Az eredmény azt jelenti, hogy az orosz ellenzék által vitatott 2012-es választáshoz képest is megnövelte szavazóbázisát az orosz elnök.
Putyin később azt mondta: „egyelőre nem tervez alkotmányos reformot”, de utalt rá, hogy a beiktatását követően változások jöhetnek az állami vagy kormánystruktúrában.
Az ezredforduló óta egy megszakítással elnöki poszton lévő Putyint megkérdezték arról is, hogy ringbe száll-e 2030-ban is. „Azt gondolják, hogy 100 éves koromig itt ülök majd? Nem.” – mondta. Mostani győzelme azonban így is azt jelenti, hogy közel negyed századig kormányoz majd és 71 éves lesz, amikor leköszön. Kommentátorok szerint ugyanakkor utolsó elnöki időszaka így az utódlásáról és az ezzel járól esetleges belharcokról is szól majd.
Putyin azzal kampányolt, hogy megerősíti az ország védelmét és növeli az életszínvonalat, miközben a nyugati országok egy sor szankcióval próbálják büntetni a Krím elcsatolásáért, az ukrajnai harcokért, az és az amerikai választásokba való állítólagos beavatkozásért és újabban egy a britekhez átállt volt titkosügynök neki tulajdonított megmérgezése miatt.
Hajnali becslések szerint a szavazásra jogosultak 60%-a ment el szavazni Oroszországban és több külföldi orosz nagykövetségen.
Elfogadhatatlannak tartja és elítéli a Miniszterelnökség, hogy ismeretlen tettesek péntekre virradóra magyar rendszámú autókat rongáltak meg Beregszászon.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint sajnálatos, hogy miután a március 15-i ünnepi rendezvények incidensek nélkül zajlottak Kárpátalján, rögtön a nemzeti ünnepet követő napon újabb támadás éri a kárpátaljai magyar közösséget.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár szerint ez az akció is egyértelmű provokáció a kárpátaljai magyarság ellen, illeszkedik az utóbbi hetek magyarellenes megnyilvánulásainak sorába, amelyek közül a legsúlyosabb a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházának felrobbantása volt.
A közleményben úgy fogalmaznak: elvárják az ukrán hatóságoktól, hogy a leghatározottabban lépjenek fel az ügyben, és mindent tegyenek meg a hasonló esetek megelőzése és kárpátaljai magyarság biztonságának garantálása érdekében.
Az ismételt kárpátaljai magyarellenes támadást leghatározottabban elítélte és visszataszítónak nevezte korábbi közleményében Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is, kiemelve: elfogadhatatlan, hogy a magyaroknak félelemben kell élniük a szülőföldjükön, Kárpátalján.
A miniszter tájékoztatása szerint: március 16-án hajnalban ismeretlen elkövetők betörték hét magyar rendszámú gépkocsi ablakait Beregszászban. A hosszú, keskeny becsapódások alapján feltételezhető, hogy a rongálást baseball-ütővel követték el. A lakótelep, ahol a rongálás történt, a forgalomból teljesen kiesik, a parkolót kizárólag az ott lakók használják – írta.
A külgazdasági és külügyminiszter ismételten felszólította az ukrán hatóságokat, hogy védjék meg a magyar embereket a szélsőséges erők támadásaitól.
Sajnos ez az eset is bizonyítja, hogy indokolt az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet speciális megfigyelő csoportjának kárpátaljai folyamatos jelenléte – fogalmazott a tárcavezető.
A mukchevo.net munkácsi hírportált a rendőrség úgy tájékoztatta, hogy reggel hét óra előtt kapták a bejelentést egy Sevcsenko utcai lakostól, aki elmondta, a házból kilépve hét olyan autót látott, amelyeknek be volt zúzva az első vagy hátsó szélvédője, a rendőrség szakemberei kivonultak a helyszínre.
A hírportál szerint a helyi lakosok úgy vélik, a vandál cselekedet provokáció, mivel az elkövetők csak magyar rendszámú autókat rongáltak meg, a mellettük parkoló ukrán rendszámú járművekhez nem nyúltak.
Szerdán fokozott biztonsági intézkedéseket hoztak Kárpátalján a hatóságok a március 15-i magyar és ukrán évfordulós ünnepi rendezvényekre az esetleges provokációk megelőzése érdekében.
Sajtóértesülések szerint csütörtök délelőtt Lemberg (Lviv) irányából négy járművel Kárpátaljára tartó, baseballütőkkel, boxerekkel és késekkel felszerelt 29 embert tartóztattak fel az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) munkatársai.
Magyarország ungvári főkonzulátusa Facebook-oldalán szerdán arra kérte a magyarországi magyar állampolgárok figyelmét, hogy a következő napokban ne utazzanak Kárpátaljára.
A szabadság egyik oltárának nevezte csütörtökön a Nyergestetőt Szántó László, Csíkkozmás polgármestere. A 170 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc egyik utolsó csatájának helyszínén hagyományosan minden évben csíkiak, kászoniak és háromszékiek ünneplőbe öltözve tisztelegnek a hősök előtt.
Fotó: Gecse Noémi
Foltokban még hó van a hegyekben, de tavaszias idő volt csütörtökön a Nyergestetőn, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó csatájának helyszínén, ahol közel ezren vettek részt a hagyományos március 15-ei ünnepségen.
A Csíki medencét a Kászonokkal összekötő országút legmagasabb pontján álló nyergestetői emlékműhöz csíki, kászoni és háromszéki megemlékezők érkeztek zászlókkal, népviseletben, mellükön kokárdákkal, de szép számmal voltak anyaországi vendégek is.
A jó hangulatot a szentkirályi Dajka Mihály tárogatós készítette elő, majd a kozmási Tuzson János fúvószenekar adta meg az alaphangot az ünnepségre, amely a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület zászlófelvonásos ceremóniájával kezdődött, a székely zászló felvonása alatt a jelenlévők elénekelték a székely himnuszt.
• Fotó: Gecse Noémi
Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Csíkkozmás önkormányzata által szervezett megemlékezésen az ünneplőket Szántó László, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte, aki beszédében többek között a ma is várva várt szabadságról, a száz éve tett ígéretek be nem tartásáról tett említést, majd örömmel állapította meg, hogy
jelenleg a Nyergestetőn több mint 400 kopjafa áll, és annak ellenére, hogy 2004-ben történt egy nemzetbomlasztó esemény, a kopjafák többségét az utóbbi 14 évben állították, hozták ide a Kárpát-medence mindén tájáról.
„Még ma is itt vagyunk”
Tánczos Barna szenátor ünnepi beszédében időutazásra hívta a jelenlévőket, egyrészt a 170 évvel ezelőtti budapesti, forradalmi eseményekre, másrészt a 100 évvel ezelőtti erdélyi történesekre kalauzolva őket. Kitért a Trianon utáni megtorlásokra, és a harcot fel nem adó székelyekre emlékezett. Tánczos beszéde végén találóan állapította meg, hogy
a romániai nemzeti kisebbségek, a szászok, az ukránok, a lipovánok vagy a tatárok ma is csodálkoznak a székelyek kitartásán, azon, hogy „még ma is itt vagyunk, nem szűnt meg a székely közösség”.
A Hargita Nemzeti Székely Nép Együttes a színpaddá alakított országúton az Örökségünk című előadásából a Toborzó című jelenetet adta elő, majd Soltész Miklós, a magyar kormány egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök március 15-ei üzenetét.
• Fotó: Gecse Noémi
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint
ma ugyan nem kell kivont karddal csatába vonulnunk, de értékeinkért és érdekeinkért harcolnunk, keményen dolgoznunk kell. (…)
„Nekünk, választott tisztségviselőknek, illetve az általunk vezetett intézményeknek annak tudatában kell dolgoznunk, hogy a rosszul működő és a javulás jeleit egyáltalán nem mutató román állam mellett – és sok esetben helyett – megszervezzük a közösségek életét” – fejtette ki.
A nyergestetői megemlékezés Tamás József püspök ünnepi gondolataival, közös imával és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével zárult.
Termopüle, Thermopülai Kányádi Sándor 1965-ben írt, Nyergestető című versében olvashatjuk: „(…) Úgy haltak meg a székelyek,/ mind egy szálig, olyan bátran,/ mint az a görög háromszáz/ Termopüle szorosában./ (…) Thermopülait elsősorban a Kr. e. 480-ban itt vívott csatáról ismerik, amelyben a görögök I. Xerxész nagy túlerőben lévő perzsa serege ellen védték a szorost két napig, amíg a hátukba nem kerültek. A szoros a sokkal erősebb ellenfél elleni hősies kitartás jelképévé vált.
Helybenhagyta a bukaresti alkotmánybíróság a román ellenzéki pártok által a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium újraalapításáról rendelkező törvény elleni óvást. A talárosok szerint a jogszabály ellentmond a helyi autonómia alkotmányban rögzített elvének.
Valer Dorneanu, a taláros testület elnöke az MTI szerint a döntést azzal magyarázta, hogy a parlament csak általános érvényű jogszabályokat hozhat, és nem szabályozhat törvénnyel egyedi eseteket. „A parlament nem fogadhat el olyan törvényt, amelynek egyetlen jogi személy számára vannak jogkövetkezményei, márpedig itt erről van szó. Nem a szülők, diákok, egyetemi hallgatók közötti viszonyt szabályozták, ott egy iskola megalapításáról van szó” – mondta az ülésről távozó Dorneanu, aki azonban nem volt hajlandó megállni, hogy válaszoljon az újságírók kérdéseire.
A bukaresti taláros testület szerint a helyi autonómia alkotmányban rögzített elvének mond ellent a római katolikus gimnázium újraalapításáról rendelkező törvény. A Krónikához eljuttatott alkotmánybírósági határozat indoklása megállapítja: a taláros testület azért fogadta el az ellenzék által megtámadott jogszabállyal szembeni óvást, mert egyedül a helyi közigazgatási egységek joga és hatásköre az állami, magán vagy felekezeti oktatási intézmények létrehozása, megszüntetése, összevonása és szétválasztása, mégpedig az illetékes tanfelügyelőségek jóváhagyásával.
Az alkotmánybíróság szerint a jogszabály ellentmond a hatalmi ágak szétválasztása, a jogegyenlőség, valamint a parlament szerepe alaptörvényben rögzített elvének.
„Sőt a törvényhozói szerv áthágta helyi végrehajtói szerv hatáskörét is, amely az alaptörvény rendelkezései alapján a helyi autonómia elvének alkotmány biztosította védelme alatt áll” – szerepel a bukaresti alkotmánybíróság határozatában. A taláros testület leszögezte, a kifogásolt törvényt nem abból a szempontból vizsgálta, hogy joguk van-e a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak anyanyelvű oktatáshoz, illetve indokolt-e létrehozni a szóban forgó oktatási intézményt.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hétfői közleményében felháborítónak nevezte az alkotmánybíróság döntését, s Románia szégyenének tartja, hogy alaptörvénybe ütközik egy kisebbségi iskola létrehozása. „Csalódottak vagyunk, közösségünk is csalódott. Nem demokratikus jogállam az, ahol a parlament sem tudja az alkotmány biztosította kisebbségi jogokat érvényesíteni” – fogalmazott a marosvásárhelyi római katolikus iskola létrehozását megakadályozó alkotmánybírósági döntést követően Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök rámutatott, miközben a román állam modellértékűséggel henceg, alkotmányellenesnek minősítik egy magyar iskola létrehozását Romániában. „2018-ban a román ellenzéki pártok magyarellenességgel próbálják elmaszatolni saját sikertelenségük – mindezt a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) olyan aljassággal műveli, hogy a Nagy Románia Párt valamikori vezetői az első padban ülve jegyzetelnének” – nyomatékosított a szövetség elnöke.
Kelemen Hunor szerint a PNL és a PMP hibát követett el, amikor a római katolikus iskola létrehozását támadta, és hibát követ el akkor is, amikor a többség-kisebbség párbeszédének lehetőségét akadályozza 2018-ban. „Ma ők azok, akik elutasítanak minden jogos követelést, a magyar közösség szempontjából fontos intézkedést. Ultranacionalisták, magyarellenesek és gyermekellenesek: számukra semmi sem szent, a magyar iskolák sorsa, gyermekeink jövője sem. Csúfot űznek több száz ártatlan gyermek, szülő és tanár jövőjéből” – tette hozzá a szövetségi elnök. Kelemen Hunor közleménye szerint a következő lépésekről a szülők képviselőivel és a római katolikus egyházzal egyeztetnek.
A bukaresti szenátus február 7-én a szociálliberális kormánytöbbség és az ellenzéki Mentsétek meg Románia Szövetség (USR) támogatásával fogadta el a helyi hatóságok által felszámolt marosvásárhelyi tanintézet újraalapításáról rendelkező törvénytervezetet, amelyet az RMDSZ terjesztett a parlament elé. Az előzetes normakontrollt két ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) 50 és a Traian Băsescu volt államfő vezette Népi Mozgalom Pártja (PMP) 16 törvényhozója kérte. Az óvás előterjesztői úgy értékelték: sérti a hatalmi ágak szétválasztásának alkotmányos elvét az, hogy a parlament iskolaalapítóként lép fel, holott a közoktatási intézményeket az önkormányzatok javaslatára miniszteri rendelettel kellene alapítani. A panaszosok szerint ezzel a törvényhozás önkényesen elbitorolja a végrehajtó hatalom hatáskörét.
Az RMDSZ azt követően terjesztett törvénytervezetet a parlament elé a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium alapításáról, hogy bebizonyosodott: az egymásra mutogató helyi hatóságoktól nem várható megoldás. A szövetség szerint az iskola törvény általi létrehozása megakadályozná, hogy közigazgatási perrel lehetetlenítsék el az intézmény működését.
A Maros megyei tanfelügyelőség tavaly szeptember elején függesztette fel a magyar tannyelvű katolikus iskola működését egy 2016-ban kezdődött, az iskolaalapítás törvényességét megkérdőjelező ügyészségi eljárásra hivatkozva. Az intézkedés következtében a magyar kormány bejelentette, hogy csak akkor fogja támogatni Románia felvételét a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD), ha Bukarest megnyugtatóan rendezi a tanintézet jogi státuszát.
Hazai pályán 3–2-re kikapott Kazahsztántól a magyar labdarúgó-válogatott, amelynek élén most debütált az új szövetségi kapitány, a belga Georges Leekens.
Szalai Ádám szerezte az első gólunkat (Fotó: Török Attila)
FELKÉSZÜLÉSI MÉRKŐZÉS MAGYARORSZÁG–KAZAHSZTÁN 2–3 (1–3) Budapest, Groupama Aréna, 9038 néző. V: Musial (lengyel) Magyarország: Gulácsi – Bese (Lovrencsics G., a szünetben), Otigba, Fiola, Botka (Hangya, a szünetben) – Dzsudzsák, Kleinheisler (Pátkai, 72.), Elek Á. (Pintér Á., 68.), Ugrai (Németh K., a szünetben) – Szalai, Nikolics (Böde, 76.). Szövetségi kapitány: Georges Leekens Kazahsztán: Erics – Bejszebekov, Malij, Posztnyikov, Somko – Iszlamhan (Mirosnicsenko, 93.), Kuat (Ahmetov, 84.), Zajnutgyinov (Paragulgov, 72.), Szeidahmet (Percuh, 60.) – Hizsnicsenko (Tungisbajev, 76.), Murtazajev (Szujumbajev, 88.). Szövetségi kapitány:Sztanimir Sztoilov Gólszerző: Szalai (21.), Németh K. (67.), ill. Murtazajev (6.), Zajnutgyinov (10.), Szeidahmet (39.)
Először lépett pályára a magyar válogatott a novemberi, Costa Rica elleni 1–0-s győzelem óta, és ez volt az első mérkőzés, amelyen a belga Georges Leekens dirigált a kispadon. Az ellenfél a 2016 nyara óta nyeretlen Kazahsztán volt, amellyel eddig csupán egyszer, még Pintér Attila kapitánysága alatt találkoztunk (és nyertünk ellene 3–0-ra).
Idei első meccsünk azonban nem kezdődhetett volna rosszabbul. A tizedik percben már 0–2-t mutatott a Groupama Aréna eredményjelzője. Előbb a hatodik percben egy szöglet után bakizott több játékosunk, majd négy perccel később ismét tehetetlenek voltak védőink, ráadásul Fiola Attiláról a labda egy kazah játékoshoz került, aki közelről nem kegyelmezett. 0–2
Az első kazah gól (Fotó: Török Attila)
Az első gól még nem vette el a néhány ezer szurkoló kedvét, a második vendégtalálat után azonban percekig síri csend honolt a stadionban. A magyar válogatott legutóbb 1997-ben, a jugoszlávok elleni 1–7 alkalmával kapott egynél több gólt egy mérkőzés első tíz percében.
A kazahok pedig legutóbb 2014-ben, Kirgizisztán ellen szereztek egy találkozón legalább három gólt…
A 21. percben felvillant a reménysugár! Dzsudzsák Balázs gyorsan elvégzett szabadrúgása után a Kazahsztánban légióskodó Kleinheisler László remekül tálalt középre Szalai Ádám elé, aki megszerezte a Leekens-éra első magyar gólját. 1–2
Aztán, amikor úgy tűnt, rendezzük sorainkat, jött az újabb hideg zuhany: a jobbhátvéd Bese Barnabást elnyomták, Roman Murtazajev pedig balról remekül tálalt Jerbekulan Szeidahmet elé, aki beállította a félidei eredményt. 1–3
A 41. percben, Leekens első meccsén a magyar közönség Dárdai Pál nevét skandálta…
Dzsudzsák Balázsék pedig harsány füttyszó közepette vonultak be az öltözőbe a szünetre. A félidőben Leekens Lovrencsics Gergőt, Hangya Szilvesztert és Németh Krisztiánt küldte be tüzet oltani, ám a teljesítményünkön ez nem javított. A kazahok okosan tördelték a játékot, a második játékrész első szűk húsz percében helyzetünk sem volt.
És ez az ultráknál is kiverte a biztosítékot: a 62. percben a B-közép jelentős része egyszerűen kivonult a lelátóról.
Ez némi motivációt adhatott a mieinknek, mert nem sokkal később Németh Krisztiángyönyörű góllal szépített. 2–3
Hiába kezdett Szalai és Nikolics Nemanja, hiába állt be Böde Dániel a hajrában, többre nem futotta a magyar válogatott erejéből. Legjobbjaink vereséget szenvedtek Georges Leekens első mérkőzésén – és ami a leginkább fájó, hogy egy éven belül Andorrával, Luxemburggal és Kazahsztánnal szemben is alulmaradtak.
Novák Károly Eduárd már nyolcévesen olimpiai aranyéremről álmodott, csakhogy tizenöt évig gyorskorcsolyában képzelte azt. Aztán egy végzetes baleset miatt minden megváltozott: a sportoló húsz évesen elveszítette a lábfejét, és protézissel kénytelen tovább élni. De nem adta fel: új sportágat választott, parakerékpárosként építette újra önmagát, s a célja maradt: olimpiai bajnok lenni mindenáron. Ma pedig ő Románia egyetlen paralimpiai bajnoka. Vele beszélgettünk a csíkszeredai, nevét viselő cukrászdában. Kiderült, sikerének titka az, hogy sosem adja fel. Erre biztatja a nagy álmokat szövő fiatalokat is: nem kell körülnézni, a körülményeket latolgatni, csak menni kell a cél után. A többi meg menet közben kialakul.
Novák Károly Eduárd. Románia egyetlen paralimpiai bajnoka • Fotó: Veres Nándor
– Nemrég járt le a téli olimpia. Mit gondolsz, ha másképp alakul az életed, ott lettél volna Dél-Koreában? – Biztosan nem, hisz a gyorskorcsolyából már kiöregedtem volna. Bár sikeres lettem más sportban, de azért még mindig azt tartom, hogy a gyorskorcsolya a szívemnek a csücske: a legszebb sport a világon. Ezt most technikailag is meg tudnám magyarázni, hogy az az érzés, amikor direkt kontaktusban vagy a jéggel és csúszol, és amilyen gyors vagy a saját technikád, a lábaid által… Sajnos ezt a bicikli nem tudja nyújtani. Nemrég kint voltunk Pesten, s itthon mondtam a feleségemnek, hogy na, menjünk a Városligetbe, mert nagyon vagány ott a korcsolyázás. Odamentünk, de nem volt bátorságom jégre állni. Annyira elfogott valamiféle nosztalgia, hogy nem tudtam bemenni.
– Nem is volt a lábadon korcsolya a baleset óta? – Volt, csináltattam egy protézist is, hogy még esetleg tudjak korcsolyázni, de nem lehet, mert a korcsolya nagyon technikai sport, rengeteg minden a bokától függ, hogy azt a 2-3 milliméteres pengét mennyire döntöd meg, mennyire tartod bokából. Ezt protézissel nem lehet. Utána még kicsit hokiztam, de aztán lemondtam az egészről. Úgysem tudok úgy korcsolyázni, ahogy szeretnék, s akkor csak mérgelődöm.
– Nagyon korán, már gyerekként tudtad, hogy olimpiai bajnok szeretnél lenni. Hogy juthatott eszébe egy nyolcévesnek a nyolcvanas években, hogy olimpiára mehet egyáltalán? – Mondhatom, hogy én bátor személyiség vagyok.
Amikor nagy célokat tűzök ki, akkor sosem nézek körül, hogy akkor most a jelenlegi körülmény megfelel-e a célomnak, el tudom-e érni.
Sosem azt néztem. Akkor is, amikor nyolcéves voltam, és azt mondtam, hogy olimpiai bajnok akarok lenni – mert láttam Ivan Patzaichint vagy Nadia Comăneciet, és én olyan nagy sportoló akartam lenni –, akkor sem azt néztem, hogy a legjobb edzőm van-e vagy a legjobb korcsolyám. Ez nem érdekelt. Megfogalmazódott bennem a gondolat, az motivált, s én csak csináltam a munkámat. Aztán utána rendszerváltás következett, több lehetőség akadt versenyezni, korcsolyázni, minden jól alakult, úgyhogy én azt mondom a legtöbb fiatalnak, amikor nagyot álmodik, hogy nem szabad az álmainkat feladni. Nem kell körülnézni, hogy a környező dolgok támogatnak-e vagy sem, hanem kell csinálni, s ezek idővel kialakulnak.
– Amúgy hogyan jött képbe a korcsolya? Egyértelmű volt, hogy egy csíki gyerek korcsolyázni fog? – Igazából egy hónapot hokiztam, de akkor apum meg is akart védeni, hogy nehogy megsérüljek, s magyarázta, hogy ez nem nekem való sport, én meg nem értettem meg. Aztán azt mondja nekem: „Ha nyertek, képzeld el, hogy melletted még lesz vagy húsz sportoló: egy egész csapat fog nyerni. Te ezt akarod?” Akkor kezdtem gondolkodni. Hogy húszan elsők?! Én egyedül akarok lenni első, nem húsz másikkal. Aztán ezzel meg is győzött, mert ugye, ő atléta volt, már volt otthon pár érme, s hiteles is volt, amiket mondott. Akkor szépen kezdtem korcsolyázni, s beálltam a kerékvágásba.
– Emlékszel az első győzelmedre? Amikor először egyedül foghattál egy érmet? – Jaj, igen, igen. Arra is emlékszem, de az első versenyem, az még érdekesebb. Az Suceaván volt, és emlékszem, hogy két próbán indultam, s mindkettőn diszkvalifikáltak. Az egyiken azért, mert nem értettem meg az edző utasításait, és összevissza korcsolyáztam. A másikon azért, mert olyan hideg volt, hogy meg voltam fagyva, s nem öltöztem át és nem álltam a starthoz időben. Így kezdődött az én pályafutásom.
– De ez nem keserített el. – De igen, elkeserített. Az bosszantott, hogy én tudtam, hogy milyen jó vagyok, hogy fel vagyok készülve, csak nem tudtam bebizonyítani. Aztán rá egy hónapra volt egy versenyem Tusnádfürdőn, a Csukás-tavon, ott mondta az edzőnőm, hogy né, ez nagyon egyszerű: innen indulsz, itt érkezel, négy kör, első kell legyél. Úgy is volt. Amikor aztán megnyertem azt a versenyt, akkor jött a motiváció is. Akkor eldöntöttem, hogy ha ilyen jó érzés pódiumon állni, miért ne nyerném meg minden évben. S így tíz éven keresztül megnyertem az országos bajnokságot, összesen 25 bajnoki címet.
Tényleg rengeteget dolgoztam: napi három edzés, tíz hónap edzőtárbor a tizenkét hónapból. Tényleg egy mániákus voltam, annyira hittem a lehetőségben, hogy én olimpiai bajnok tudok lenni. Mindent megtettem érte.
– Ez nem egy tipikus fiatal élete. Az nagyjából kimaradt neked, hogy bulizunk, szórakozunk, moziba járunk… – Hát nagyon szigorú program volt, de én nagyon szerettem ezt a fegyelmet, ezt a szigort, mert láttam, hogy eredménye van a munkámnak, és jó felé tartok. Annyira motivált engem, hogy én mást csinálok, mint a többi, erősebb vagyok, mint a többi fiatal, hogy nem éreztem, hogy valami hiányzik.
– S akkor közel is voltál az olimpiához? – Igen, a kilencvenes évek után rengeteg nemzetközi versenyt nyertem: Magyarország, Olaszország, Németország, Ukrajna, ahová mentem, mindenhol nyertem, nagyon jó eredményeket értem el a korosztályomban. És már az 1993-94-es években Hollandiában készültem – az ugye a gyorskori hazája –, ott is nagyon jó eredményeket értem el, úgyhogy ’94-ben már ott voltam a világ legjobb húsz gyorskorcsolyása közt, pedig még junior voltam. Nagyon jók voltak a mutatók, és már benne voltam a naganói olimpiai válogatottban.
– Csak jött ’96 január, amikor minden megváltozott. – Igen, sajnos ’96-ban, amikor utaztunk egy olaszországi versenyre a szülőkkel, akkor történt egy szerencsétlen baleset, amit eleinte nagyon nehéz volt felfogni. Hogy miért pont velem történt? Egy annyira stupid baleset volt: lassan mentünk, mint a csigák, és megálltunk, lecsúsztunk a dombon, nekimentünk a korlátnak, a korlát meg volt ütve azelőtt, s pont becsúszott az ajtón, s pont az én lábfejemet vágta le. Annyira stupid volt. S nem értettem igazából, hogy ez miért van. A másik pedig, hogy elvesztettem tizenöt év munkáját és hitét, mert én tényleg hittem abban, hogy olimpiai bajnok lehetek.
– Ez volt az első gondolatod a baleset után? – Ez volt az első, hogy mindent elvesztettem. Nem is az zavart, hogy nincs lábfejem. Utána persze megműtöttek ott Ludason, az nem sikerült jól, kimentünk Magyarországra, ahol újra műtöttek. S egy olyan hónap után már kezdtem gondolkodni, hogy mi is lenne az a sport, ami nekem jó lenne.
Húsz évesen kapott protézist. A baleset derékba törte ígéretes gyorskorcsolyás karrierjét • Fotó: Kristó Róbert
– Volt olyan pillanat, amikor gyűlölted azt a protézist? – Amikor megláttam, jött, hogy kivágjam az ablakon.
De amikor felhúztam, rá zoknit húztam, cipőt, s leengedtem a nadrágot, akkor láttam, hogy meg van mindenem.
Annyira megnyugvó érzést adott, hogy ott van, és nem lábfej nélkül, mankóval kell egy lábon ugorjak. Aztán lassan-lassan kezdtem lábadozni. De igazából sportolni rá két évre kezdtem. Azért nagyon nehéz volt az a tizenöt év, s úgy jól is esett a pihenés. De aztán másfél év után éreztem, hogy ennek az életnek nincs sok értelme, amit csinálok, egyfolytában bulizok, szórakozok.
– Bepótoltad, ami kimaradt? – Bepótoltam, igen. Közben jogon voltam Bukarestben, látogatás nélkülin, de az annyira nem izgatott. Amikor akartam, mentem, amikor nem, nem. Olyan összevissza életet éltem, pont az ellenkezőjét annak, amit előtte. S aztán azt mondtam, hogy ez így nem folytatódhat tovább. S elkezdtem sportolni, mint egy amatőr. Aztán még vártam három évet, 25 évesen döntöttem el újra, hogy profi leszek.
– De hogy esett a választás a biciklire? – Úgy, hogy a kerékpársport elég közel áll a gyorskorcsolyához. Teljesen más sport, de hasonló az izomcsoport, meg sok közös van. Gondoltam, hogy ez a legközelebbi sport, amit itt a környéken tudnék művelni. Uszoda nem volt, atlétika nem volt, nem láttam más sport értelmét. A kerékpárt szeretem is, meg gondoltam, nem lesz annyira hátrány, hogy protézisem van. Azán elkezdtem biciklizni, s pár hónap edzés után megnyertem az első versenyem Sepsiszentgyörgyön.
Annyira megörvendtem, hogy rájöttem, ez az az út, hogy el tudom érni az álmomat. S akkor kezdtem kutatni, hogy de hova kell eljussak. Paralimpiára. De hogy? Nem volt semmilyen információ, senki nem tudott segíteni.
– Úgy tudom, az első edződ az internet volt. – Igen, pontosan. Beírtam, hogy cycling training, s olvastam, hogy mit kell edzeni. Igazából az én kerékpáromat rá hét évre állította be egy profi beállító. Most egy fiatal gyerek, aki jön az akadémiára, az észre sem veszi, és be van állítva a biciklije, úgy ahogy neki kell.
Sokszor esett el, de mindig felállt
– De te hét évig egy rosszul beállított biciklin versenyeztél? – Igen, de nagyon rosszul beállított biciklin. Amikor kimentem a biomechanikus központba Olaszországba, azt mondták, ez rekord: életükben nem láttak senkit ilyen rosszul ülni a biciklin. 5,3 centit kellett felemelni az ülést. S így versenyeztem Pekingben, amikor ezüstérmes lettem, miközben tudtam is, hogy nagyon rosszul ülök rajta, ugyanis azt mondta a biomechanikus, hogy most nehogy hozzányúljak. Csak majd a verseny után. Mert ez óriási váltás, az izomzat teljesen másképp mozog. Ha az a tudásom lett volna, nyerhettem volna Athénban, Pekingben, Londonban. De ez így kellett legyen.
– Az olimpiai álom mikor éledt fel újra? – Akkor, azon a szentgyörgyi versenyen, de érdekes, hogy akkor sem azt néztem, hogy akkor van-e edzőm, milyen biciklim van, minden megvan-e ahhoz, hogy olimpiai bajnok lehessek. Pedig semmim nem volt, se csapatom, se pénzem, semmim nem volt hozzá. De érdekesen alakult, mert 2003-ban megnősültem, csináltam egy kis céget, egy kis csapatot, minden kezdett fejlődni. Kijutottam Athénba, s egyfolytában magamat fejlesztettem. Athénban egy biciklivel voltam az olimpián, Londonban meg hat biciklivel és tizennyolc pár kerékkel. Egy aranyéremhez aranycsapat is kell.
Az új szerelem: a kerékpár
– Nagyon sok mindenről le kellett mondani ehhez, gondolom. – Én 25 évesen nagyon jól tudtam, hogy nincs időm várni senkire: se minisztériumra, se szövetségre, semmire. Én a saját rendszeremet kellett felépítsem: csapatot, pénzeket, ezt mind fel kellett építeni. Ezzel az építéssel egy csomó probléma jött: céget kellett működtetni, csapatot kellett működtetni, kellett egy csomó pénz ahhoz, hogy tudjak menni versenyezni. 2004 után kezdtek születni a gyerekek, három gyerek. Nehéz periódus volt, de mindig tudtam, hogy jó úton haladok, és közeledek ahhoz, amit akarok. Amikor már ezüstérmes lettem, akkor voltam 30 éves, na jó, akkor mondtam, négy év múlva aranyérem lesz. 34 éves koromra.
– Meddig lehet biciklizni? – Még lehet, szerintem. Tokióig mindenképpen. (nevet) 2009-ben volt egy nagyon nehéz periódus, amikor válságba került a cégünk, jött a pénzügyi válság, ami befolyásolt, s akkor tényleg rengeteget segített a feleségem, átvállalta a cég működtetését, persze segítettem, hogy ujjászervezzük, hogy úgy csináljuk, hogy jó legyen. De erre a támogatásra szükség volt, mert nem mindig könnyű egy olimpiai bajnoki címet megnyerni.
Sok akadályon túl kellett jutni, és én egy másik úton kellett odajussak, mint a legtöbben. A sportolót általában az edző felhívja, elmondja, hova menjen, elmegy s versenyzik, mással nem foglalkozik.
Én mindig analizáltam magam, hogy mim nincs, mit kéne jobban csinálni, akkor így 2011-től dolgozom az edzőmmel, Cristianóval, azóta nyertem négy világbajnoki címet, egy ezüstérmet az olimpián meg egy aranyérmet.
Az olimpiai arany, az az etalon
– Gondolom, a legjobb az arany, amire vágytál nyolcévesen is. Mire emlékszel jobban, a verseny előtti stresszre vagy arra, hogy milyen a dobogó legfelső fokára állni? – Tudod, az olimpia nagyon érdekes, teljesen más esemény, mint a világbajnokság. Ez azért van, mert az olimpiát négyévente szervezik. Na, most négyévente annyi minden változik az életünkben nekünk is, de jöhet egy erősebb ellenfél, lehetünk mi gyengébbek. Nincs sok esély arra, hogy olimpiai bajnok légy az életben. Világbajnok lehetsz többször is akár egy évben is. De olimpia… Tudván azt, hogy holnap 10 órakor te kell légy a világon a legjobb, s a második hely nem számít… Ez óriási stressz. S ilyen körülmények közt még versenyezzél jól. Úgyhogy sikerült, és ezt sosem fogom elfelejteni. Annál nagyobb az öröm is, amikor megkapod. Érdekes, hogy ott bent voltam a teremben, még fel sem lehetett fogni egészen. Érezted, hogy topon vagy, hogy elérted életed célját, de amikor kijöttél a teremből, és láttad azt, hogy ennek az aranyéremnek mekkora hatása van a társadalomra, akkor jöttél rá, hogy ennek milyen ereje van igazából. Amikor kimentem, több mint száz brit, angol szurkoló velem akart fotózkodni. Az edző mondta bent a teremben, hogy Ede, az életed meg fog változni, de én nem hittem. Pedig tényleg. Az olimpiai bajnoki cím, az az etalon.
– Itthon is megváltozott az életed? – Igazából én úgy érzem, hogy ebből profitáltam. Azt akartam, hogy ezt a tudást adjam tovább fiataloknak, gyerekeknek. Egyik módja, amivel direkt módon tovább tudnám adni az, hogy vegyem át a szövetséget. Na, nem tudtam, mekkora fába vágom a fejszémet, de belefogtam. Szerencsére mondhatom, hogy öt év után nagyon nagy és szép munkát sikerült megvalósítani. Én valahogy tovább tudtam vinni az egészet. Rengeteg sportoló megnyeri és eltűnik.
Én úgy érzem, hogy ahogy nekem számított annak idején Ivan Patzaichin vagy Nadia Comăneci, én is számíthatok. Annak nagyon örvendenék, ha húsz-huszonöt év múlva lesz egy gyerek, aki olimpiát nyer, s azt mondja, hogy né, volt egy Novák, aki engem motivált, mert milyen harcos volt.
Az aranyérem után megváltozott a sportoló élete
– Sokan támadtak azért, hogy román színekben versenyzel, román zászlót lobogtatsz a győzelmeid után, románosan használod a neved a román nyilvánosság előtt. Budapesten a Sportolók gáláján meg azt mondtad, hálás vagy, hogy egy egész nemzet támogat. Hogy viszonyulsz ezekhez a nemzeti kérdésekhez? – Ugye mi, székelyek, folyamatos harcban állunk a helyzetünkkel. Főleg mi, sportolók, akik itt születtünk, és ezt az országot képviseltük már akkor, amikor nem volt más opciónk. Amikor a polgármesteri hivatalnál íratták be a nevemet, akkor a nénike a Károly helyett Carolt írt, arról én gyerekként nem tehettem. Ez a rendszernek a nyoma. Ugye itt kezdtem sportolni, ezt az országot képviseltem tizenöt éven keresztül, és amikor kezdtem a kerékpársportot, akkor sem volt opcióm, hogy váltsak. Későn változott a törvény, s én már nem is voltam fiatal, hogy kezdjek egy új országban egy új karriert. Sokszor megfordult a fejemben, mert a szívem ott van, ugye. De ez a helyzetünk, s ezt a keresztet, mi, székelyek kell vigyük. Ez ugyanígy van bármelyik nagy sportolóval, aki Székelyföldön sportol, ugyanígy érez. Most még három évet Tokióig adminisztratív dolgokkal nem foglalkozok,
próbálok megint a pódiumra állni, s ha még egyszer még egy himnuszt elhúznak, akkor azt jelenti, hogy olimpiai bajnok vagyok újra.
– Mi történt Rióban? Nagyon rosszul élted meg, hogy érem nélkül tértél haza? – Nagyon rosszul éltem meg, mert fizikailag erős voltam, tényleg fel voltam készülve, de sajnos azt is be kell ismernem, hogy 2013-tól 2016-ig a szakszövetségbeli problémák rengeteg energiát kivettek belőlem, demotiváltak. Nem volt a lelkem összhangban a testemmel. Nem volt motivációm: jártak a lábaim, de nem éreztem ugyanazt az érzést, hogy olimpiai érem vagy olimpiai pódium. Szerintem rontottunk mi is, rengeteget fogytam az utolsó rövid periódus alatt, mindkét távon, az időfutamon is és a mezőnyversenyen is nagyon rossz időeredmények születtek. Az eredmények is rosszak voltak, de maga a verseny ideje alatt rengeteget estem. Én egy nagyon konstans versenyző vagyok, én általában ahogy elindulok, úgy érkezem. De itt nem így történt. Na de egy fél évet pihentem. Új motivációm van: Tokió 2020, az utolsó olimpiám.
Novák Ede és a román zászló. Támadják is miatta néhányan • Fotó: Facebook/Novák Károly Eduárd
– Sokan amúgy azt hitték, hogy visszavonulsz. Olyan levelet is írtál. Ez volt a fejedben? – Igen, nagyon meg voltam törve, mert úgy éreztem, hogy kidobtam az energiámat és hiába. Úgy minden elég volt: a szövetséges dolgok, a saját magán problémák, hogy nem jól szerepeltem. Valahogy elég volt mindenből. Aztán nem versenyeztem egészen tavaly áprilisig, most viszont megint belekezdtem.
– Mi volt az, ami megfordította ezt benned? – Pont ez, hogy úgy érzem, erős vagyok. Ezt bizonyítottam nyáron is, szinte semmilyen specifikus felkészülés nélkül bronzérmes voltam az egészségesek közt. Nagyon jól versenyeztem. S akkor miért ne? Ezek a legszebb évek, amíg még sportolsz. Leszek 44, az idő az nem gond. Szerintem éremesélyes vagyok Tokióban.
– Hogy néz ki az előtted álló időszak? Hogyan készülsz? – Nagyon nehéz, mert nem csak négy-öt órás edzésről van szó, hanem egész naposról. De próbálok minél okosabban lavírozni az időmmel, ami azt jelenti, hogy az adminisztratív dolgaimat inkább télen tudom megoldani: csapat, szövetség, cég, szerencsére jó emberekkel dolgozom, s akkor nyáron négy-öt hónapot tudok nyugodtan sportolni, s akkor ezt a három évet így ki tudnám vinni. Megvan minden támogatásom, családom, szüleim, mindenki támogat. Ők is látják, hogy engem ez boldogít.
Úgy érzi, éremesélyes lehet Tokióban • Fotó: Veres Nándor
– Mit lát ilyenkor belőled a három gyerek s a feleség otthon? – A feleségem mindig támogat, a gyerekek, ők is kerékpároznak most mindhárman. Annyira jó, hogy közös témánk van, egymást megértjük. Országos bajnokok, aztán hogy meddig akarják csinálni, nem tudom.
– Beszélnek például olimpiáról? – Jaj igen, igen. Mindenki olimpiai bajnok akar lenni. (nevet) Dolgoznak is rendesen, mi meg támogatjuk, aztán örvendünk minden kis sikernek.
– Milyen édesapa vagy? Annak idején pelenkáztál? Esti mesére, tanulásra jut idő? – A román és az angol az enyém most is. Reggel én viszem a kislányomat iskolába, amikor itthon vagyok. De bevásárolok, reggeli kávét csinálok. Elég aktív vagyok itthon is. De vannak olyan periódusok sajnos, amikor inaktív vagyok. Nem vagyok itthon, versenyzek, nekem egy edzőtábor olyan, hogy semmi nem létezik, tényleg. Csak edzés, pihenés, evés, edzés, pihenés, evés. De most 40 évesen nem tudom megengedni ezt magamnak, hogy tíz hónapot totál elszakadjak mindentől.
A támogató család: feleség és három gyerek. Mindenki kerékpározik •Fotó: Facebook/Novák Károly Eduárd
– S akkor mennyit szakadsz el? – Évente egy három hónapot, igen. Ugye versenyzünk vagy 50-60 napot. Plusz még edzőtáborok. Most is március végén megyek Rióba pályavébére. Nem nyertem érmet, és Rió visszahív. (nevet)
– Az első győztes versenyed után hoztál egy kiló cukrot édesanyádnak Bukarestből, ma meg itt ülünk a Novák cukrászdában. Mi volt az anno, valami jövőbe mutató jel? – Igen, ez ’82-ben volt, mert akkoriban itt porciózták a cukrot, ott meg nem, s akkor hoztam. De van egy érdekes sztorim, mert egyszer otthonról eltűntem, talán 5 éves voltam. Egy másik történet meg arról szól, hogy volt a központban egy ilyen cukrászda, ott kaptak meg: ültem az asztalnál és sírtam, hogy a néni nem akart kiszolgálni fagyival. Persze nem volt pénzem. Érdekes ez a sztori, ez kötődik a cukrászdához és a fagyihoz. Akkor ugye nem volt, sírtam érte, és akkor most itt van, egész nap sütizgethetek…
– Ha szabad. Mit ehet meg egyáltalán egy sportoló ebben a cukrászdában? – Van egy Novák-szelet a cukrászdánkban, s amikor ezt egyeztettük a cukrászokkal, hogy milyen legyen, azt mondták, hogy valami sportolóhoz méltó, egészséges legyen. Én meg mondtam nekik: ide figyeljetek, én egész évben annyit diétázok, nekem egy olyan finom csokis sütit kell létrehozni, hogy amikor egyszer eszek ilyet egy hónapban, akkor érezzem jól magam. Minden másról lemondok, legalább az a tészta legyen jó. Úgyhogy ezért is ez a Novák-szelet nagyon kalóriadús és nagyon finom.
Az ominózus cukrászda. Novák múltja és jövője is egyben • Fotó: Veres Nándor
– Amúgy mi a te feladatod ebben a cukrászdában? – Én jelenleg ötletgazda vagyok. Ezt a koncepcióváltást nagyjából én szugeráltam, hogy kéne egy szintet lépjünk, egyelőre ez. De Tokió után teljesen át kell vegyük a szüleimtől.
– Ezek a Tokió utáni terveid? Vállalkozó leszel? – Igen, vállalkozó leszek, és persze a csapat is marad, az akadémia is, szeretném, hogy egyre több gyerekkel foglalkozzunk és egyre profibban. Már nagyon magas szinten dolgozunk velük. S ha marad idő, ez a sportpolitika is tetszik. Szeretem, és értek is a szakmámhoz.
– Hogy érzed, mennyit változott itt a kerékpározás az elmúlt időszakban? – Ha vesszük 2013-at, akkor az a nulla pont, akkor még a legfiatalabb korosztály a kerékpársportban nálunk a 14 éves volt. Na, mi 2013-ban lehoztuk ezt ötévesre, hiszen nem lehet elkezdeni egy profi sportot 14 évesen. 14 évtől 18 évig mit csinálsz? De létrehoztuk a nemzeti kupákat, ami azt jelenti, hogy különböző szakágakban öt-hat fordulós nemzeti kupák vannak. Most több mint ötven nemzeti kupánk lesz idén, ez rengeteg leigazolt sportolót megmozgat, ugyanakkor minden nemzeti bajnokságot más klub szervez, nem a szövetség, persze a szövetség égisze alatt és támogatásával.
Úgy vélem, a Balkánban egyik legnagyobb ország lettünk kerékpársportban, több nemzetközi versenyünk van, mint Oroszországnak, nemzetközi szintű sportolóink is a legnagyobbak a térségben. És még csak most kezdtük úgymond.
Nekem az a meggyőződésem, hogy Romániában a kerékpársport az egyik legnagyobb sport lesz, mert mindenkinek szól.
Történetével bizonyítja, nem szabad feladni a nagy álmokat • Fotó: Veres Nándor
Pályafutás
A 41 éves csíkszeredai sportoló gyermekként, a csíki gyermekekhez hasonlóan a téli sportok egyikét választotta: Mezei Irma tanárnő vezetésével gyorskorcsolyázni kezdett. Tehetségesnek bizonyult, a gyermek, majd az ifjúsági korosztály bajnoka volt, az 1990-es évek elején, ifiként a felnőttek között is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. 1996 januárjában az olaszországi Colalbóba indult, amikor Maros megyében gépkocsibalesetet szenvedett, és amputálni kellett az egyik lábfejét. A gyorskorcsolyázást abba kellett hagynia, de nem adta fel, folytatta a sportolást. Protézist kapott és kerékpározni kezdett. 1998 és 2001 között amatőrként, majd 2001 elején csapatot alakított Csíkszeredában (Tusnad Cycling Team), és azóta rendszeresen, céltudatosan a kerékpársportnak él. A fogyatékkal élők számára kiírt versenyek számos sikert hoztak számára. Ötszörös világbajnok, 2012-ben Londonban aranyérmet szerzett a paralimpián, ezzel ő lett Székelyföld és egyben Románia első – és azóta is egyetlen – paralimpikona. Meghonosította Csíkszeredában a kerékpársportot, kontinentális csapatot alakított, az ő nevéhez fűződik a térség egyik legrangosabb sportviadala, a 2007-ben indult Székelyföldi Kerékpáros Körverseny. 2013 óta a Román Kerékpáros Szövetség elnöke, 2017-ben megalapította Novák Cycling Academy néven Kelet-Európa első kerékpárra szakosodott sportakadémiáját.
Három nyelven beszél, két diplomája van – mégis boldogtalan. Pedig ha megmérnék az IQ-ját, az értelmi intelligenciája nagyon magas lenne. Miért nem boldogul mégsem az életben? Miért nem jön ki a főnökével? Mért megy tönkre a párkapcsolata? Miért nem képes a rugalmas problémamegoldásra? Az IQ mellett foglalkozott valaki az érzelmi intelligenciájával? Pécsi Ritával beszélgettünk.
Mostanában egyre többször merül fel, hogy az érzelmi intelligencia mennyire fontos. Korábban nem volt az?
Nagy nevelőknél mindig fontos volt, de nem így nevezték, vagy nem foglalkoztak vele hosszan. A kutatások sem túl régiek, az 1980-as években jelentek meg először, de az intézményes oktatás igen lassan reagál.
„Mindenki érzi azonban, hogy valami hiányzik, valami megakasztja a dolgokat. Ennek a hiánya okoz ma egyre nagyobb problémákat.”
Mit jelent az érzelmi intelligencia?
Az érzelmi intelligencia az életképesség, vagy a szív intelligenciájának is nevezhetnénk. Gyakorlatilag az értelmi intelligencia, az IQ párja. Míg az IQ felelős az értelemért, a logikáért, az elemzésért, a tervezésért, a tudatosságért, az objektivitásért – addig az érzelmi intelligencia az ellenpólus. Tudjuk-e az indulatainkat kezelni? Tudunk-e kötődni? Milyen a testbeszédünk, tudunk-e más testbeszédére figyelni?
„A szív intelligenciája egy erős hétköznapi tudás, mégis kevesen ismerik, alkalmazzák.”
Pécsi Rita – Fotó: Bókay László
Nem lehet tanulni?
Dehogynem. Csak sokszor könnyebb megmagyarázni a rossz szokásainkat, hogy „ami a szívemen, az a számon”. Ha nem csomagolom a mondanivalóm, az nem az én hibám. Ha nincs bennem empátia, az nem gond. Ha én vagyok az első, nem tudok csapatban működni, az iskola hibája. Vagy egyszerűen nálunk a családban így volt szokás… – na, ezeket a beidegződéseket kellene módosítani. Ezt megértéssel vagy információ átadásával viszont nem lehet megtenni. Nem adhatok róla egy könyvet, amit ha elolvasunk, működni fog. Az érzelmi intelligenciát csak sok-sok élménnyel, tapasztalattal, azonosulással tudjuk fejleszteni. Eközben az iskolai tantárgyak 90 százaléka értelmi IQ-t fejleszt. Baj van – nem is kicsi – az arányok eltolódásával.
Példával tudná szemléltetni?
Azt, hogy mit jelent a szorzás, osztás, a gyerek megérti, esetleg be is magolja a definíciót. Vagy azt, hogy mikor volt a mohácsi vész, megtanulja. Évszámmal, szereplőkkel. Aztán elfelejti. Ha mindezt élménnyel tanítjuk, érzelmi kötődéssel, bevésődik. Persze nem csupán arra való az érzelmi intelligencia, hogy eredményesebben tanuljunk, mert más területeken még sokkal fontosabb lenne, mondjuk a való életben.
Diplomás, jól kereső emberek boldogtalanok. Nem jönnek ki a főnökkel, képtelenek csoportban dolgozni, romokban a magánéletük. Éveken át fejlesztették az IQ-jukat, de az érzelmi intelligenciájuk fejlődése elmaradt. Nem tudják a saját örömüket, fájdalmukat feldolgozni. Egy idő után hiába nagyon okosak, nem állják meg a helyüket, és nem boldogulnak. Nem képesek a hatékony problémamegoldásra, mert esetleg csak egyetlen jó megoldásban gondolkoznak. Vagy amint jön a nehézség, leblokkolnak, félnek a tévedéstől, az újrakezdéstől. Ezeken az érzelmi intelligencia segíthetne igazán. A mai fejvadászok épp ezért már nem az IQ-t nézegetik, hanem azt, hogy a jelentkezőnek mekkora az önbizalma, milyen az önértékelése, hogy kezeli az érzelmi feszültségeket, van-e lelkiismerete, képes-e az együttműködésre, vannak-e eredeti gondolatai, vállalja-e a tévedését, és ki tud-e abból jól jönni. Az érzelmi intelligencia felelős mindezért.
De léteznek csapatépítések…
Három nap alatt nem lehet húsz évet pótolni. Nemrég jártam egy óvodában, ahol a faliújság tömve volt egyéni versenyeken kiérdemelt oklevelekkel. Úszás, angol, néptánc, matematikai verseny… elszörnyedtem. Nem a gyerekek kézművesalkotásait nézték a szülők, hanem ezeket. Persze csak a nyertes szülők.
Az ötévesek ideje percre beosztva, délután mindenféle foglalkozás. Hol marad a szabad játék, ahol megvívja a saját korosztálybeli csatáját? Elvették a lapátom? Mit kell tennem? Nem találom a sapkám? Hol keressem?
„Ott tartunk, hogy a sok foglalkozás mellett a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni. Dühöngenek, sírnak, csapkodnak, toporzékolnak – mert állandó nyomás alatt vannak, és a társas kapcsolatokra, az élményekre, a kötődésre barátokhoz, óvónőhöz alig marad idő.”
Az oklevelek, az eredmények nem kárpótolják mindezt?
Egy ötéves személyisége nem érett arra, hogy versenyezzen. Rosszul tűri a kudarcot. Hányszor társasjátékozunk úgy, hogy azt sem bírja elviselni, hogy a bábuját leütik. Akkor mi lehet egy ilyen versenyen? Ahol nem apa és anya, hanem számos idegen gyerek előtt kell szerepelnie. Hiába lesz ő az első, addig órákon át tartottuk a felesleges stresszben. Mert azzal, hogy első lett, valójában semmit sem értünk el. De azzal, hogy frusztráltuk, nagyon sokat ártottunk. És akkor nem beszéltünk a sok második, harmadik, hetedik helyezettről, aki ugyanúgy „bedobta” minden igyekezetét, és értetlenül áll, hogy miért nem volt ez elég? 10-12 éves kor előtt nem javasolnék semmilyen egyéni versenyt. Addigra alakulhat ki ugyanis a kudarckezelés, az a belső érzelmi biztonság, hogy nem omlik össze, nem lesz depressziós, visszahúzódó, kiégett, ha valami mégsem sikerül. És valójában mindig csak egy első van, a többi már második, harmadik – ez őrült nagy nyomás, feleslegesen.
Fotó: Bethany Clarke, Getty Images
Otthon mit tehetünk az érzelmi intelligencia fejlődéséért?
Az a jó, hogy az érzelmi intelligenciát különösebb segédeszközök nélkül is lehet fejleszteni. Akár a legolcsóbb megoldásokkal. Az anya és az apa személyes jelenlétével. A legtöbb szülő mostanában gondoskodó: odafigyel, hogy mit egyen a gyerek. Követi az egészséges táplálkozási információkat. Kölesgolyót tesz be kis dobozba, elviszi a gyerekét zenés foglalkoztatókra. Figyel a ruhájára, kivasal, fertőtlenít. Csakhogy a gyereknek szüksége lenne rá, hogy valódi, személyes figyelmet kapjon. Hogy ne a pihenőszékben nézzen egy mozgó tárgyat, hanem az anyukája beszéljen hozzá. A szülők nagy része nem ismeri már a gyerekmondókákat, meg kell tanulnia az ölbéli játékokat. Tehát felnőtt úgy egy generáció, hogy már ők sem élhették mindezeket át. Bölcsibe jártak nagyon korán, ott pedig erre nem volt lehetőség. Arra, amit egy anya tesz akkor, amikor a térdére ülteti a gyereket és kacagtatja. Pedig
„csak ennyit kellene tenni. Ráfigyelni, érzelmeket átadni, átélni együtt. Minden este mesélni, énekelni. Nem baj, ha nincs szép hangunk, mert egy Kossuth-díjas színésznek sincs olyan kedves hangja, mint az anyának, apának, nagyszülőnek”.
És persze nem csak a vidám érzésekről van itt szó. Fontos, hogy konfliktusokat, nehézségeket is átélhessünk együtt, és aztán a problémák rendeződését, a megbocsátást, azt, hogy a kapcsolat mindig újra építhető. Pont az érzelmi kötődés erősödik, ha az anyukánk mesél nekünk, és ebben is együtt éljük át a kalandokat. A film, a képernyő sok szempontból sem helyettesítheti a személyes együttlétet. Az érzelmeket a szüleimmel, testvéreimmel, a szeretteimmel élhetem át a legtermészetesebben.
Van különbség anyai és apai jelenlétben?
Az apa hiánya is egyre nagyobb. Nem azért, mert több a válás. Egyszerűen az apa legtöbbször kimarad a hétköznapokból, a közös élményekből. Reggel elmegy, este hazajön. Ritka az az eset, hogy ő mondja a mesét. Ha fürdet, de közben a vízálló okos telefonját nyomkodja, az is csupán feladatvégzés marad. Játszani kell, locsolni a vizet, mesélni, kérdezni. És utána talán mesélni, kicsit birkózni vagy párnacsatázni is lehetne. Egy-egy előadásom után, amit az apa szerepéről tartottam, általában kérnek még egyet.
„Az anyák elküldik az apákat. Amikor eljönnek, a végén sokszor hallom a folyosón – hű, a büdös életbe, ennyit számít, hogy tologattam-e vele a vasúti kocsit?”
Hogy megmutattam-e neki a szerszámos ládát? Nem elég a háttérszerep? Az anyagi biztonság? Nem, nem elég! Egy kiránduláson az anya az aggódó, az apa felfedező. Ezt is meg kell tanulnia a gyereknek, hogy az anya magatartásán kívül van más is. Ha egyszer apa megy el a szülőire, ha odaér az iskolai ünnepélyre. Mi történik akkor a gyerek lelkében? Azt érezi, hogy fontos, hogy kíváncsiak rá. Nézzük meg egyszer, amikor ott vagyunk egy eseményen, milyen a nemek aránya, és mit szól az a gyerek, akinek végre az apukája is odaért. Minden, amire emlékszünk, jó és rossz élményekhez kötődik gyerekkorunkból. Próbáljuk felidézni őket, és látni fogjuk, hogy mind az érzelmi intelligenciával kapcsolható össze.
Hogyan lehet mindezt a tanulás szolgálatába állítani?
Nem kell rögtön eredményekre fordítani azt, amit átélünk. Ez nagy baja a mai oktatásnak, hogy mindent százalékokban mér. Annál rosszabbat, mint amikor aszerint rangsoroljuk az iskolákat, hogy melyik jobb, mondjuk felvételi szempontjából, aligha tehetünk!
„Lehet, hogy van mindenkinek középfokúja – külön tanárral, így-úgy. Az iskola sokat profitált, a gyerekből kisajtoltuk, amit lehetett. De azzal ki fog foglalkozni, hogy az a gyerek boldog-e, sőt majd képes lesz-e a tudását alkalmazni, és főleg, hogy vajon mire használja azt?”
Kiegyensúlyozott-e? Volt-e igazán gyermekkora? Jutott-e idő a kapcsolódásokra? De elég, ha megnézzük, hogy nap mint nap milyen érzésekkel megy el otthonról. Tudott aludni éjjel? Tudott reggelizni? Nem volt összeszűkülve a gyomra? Szörnyű volt, amikor egy oviban az érzelmeket mérték fel, és a közömbösség volt a leggyakoribb életérzés.
Lehet ezen változtatni?
„A jó hír, hogy az érzelmi intelligenciát bármikor lehet fejleszteni, de minél később akarjuk, annál nehezebb, annál lassabban megy, hiszen már kialakult szokásokat kell átírni. Nem kell hozzá drága fejlesztő csomag, nem kell elutazni érte a sarkvidékre. Együtt kell nevetni a gyerekekkel – például.”
A humor nagyon fontos lenne, de mára ez is kiszorult az életünkből, és a legtöbb iskolában sem találjuk. Bátor pedagógusok kellenek, akik felül merik bírálni az előírásokat, és nem a maximalista és téves szülői kívánságoknak akarnak megfelelni. Megóvják a gyerekeket a beteges teljesítményelvárásoktól – mert tudják, hogy az aztán egyenes út egy terápiára. Országszerte vannak kis oázisok, ahol mindezt értik, csinálják. De a családon belül kell elkezdeni, tudni kell arról, hogy létezik az érzelmi intelligencia, és ezt nevelni, gondozni kell.
Az álruhás királynak egy cigányasszony közeli halált jósol, hacsak nem megy el lopni. Mátyás tréfának veszi a dolgot, de ennek ellenére eleget tesz a jóslatnak, miközben egy ellene szőtt összeesküvés nyomára bukkan.
Készült a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban. Rendezte: Ujváry László Narrátor: Helyey László, Borbás Gabi, Zene: Kaláka Együttes
Nem csoda, hogy Mátyás királyt Magyarország legnépszerűbb királyaként emlegetik. Álruhába bújva vegyült el az emberek között, hogy személyesen találkozzon alattvalóival, és így tegyen igazságot közöttük.
A kelbimbót megmossuk és kevés sós vízben roppanósra főzzük. Közben a füstölt kolozsvári szalonnát és a csirkehúst csíkokra vágjuk.
A vajat felforrósítjuk, hozzáadjuk a szalonnát. Megpirítjuk, majd hozzáadjuk a fokhagymát, kicsit pirítjuk még, majd a csirkehúst is bele tesszük és jól átpirítjuk.
Ekkor a roppanósra főtt kelbimbót leszűrjük, hozzákeverjük a szalonnás csirkéhez, egy hőálló edénybe tesszük, megszórjuk a tetejét parmezánnal és 4oo F fokon 15 percig sütjük.
Tipp – Bármilyen más sajt is használható. Aki szereti a tejszínes ételeket, öntsön rá 2 dl főzőtejszínt, utána szórja meg sajttal, és így tegye be a sütőbe.
Ha csügged a lelked, Nehezül a szárnyad, Ha rajtad a kétely Zsibbasztón elárad: Írjad csakazértis! Ne kérdezd; mi célból? Ne kérdezd: mi végre? Nem tudod te, hol vár, Épen terád hol vár, Egy lélek ínsége. Egy lélek éhsége, Egy szív szomjúsága: Megenyhül a lelked Egy rebbenésére, Egy színes szavára. Írjad poéta, Írjad csakazértis! Nem tudod te, mit tesz A szavad hatalma, Hova mindenüvé
Vagyon bejáratja, Ismeretlen ajtók Nyílanak meg néki, Hova nem is szántad, Oda fog betérni. Nő a jelentése, Mint a folyam, árad, Távol szerelmeket Himbál, hajókáztat, Ismeretlen partok Intenek feléje, Szélvészként belekap Vitorlák vásznába Lobogók selymébe. Szertezúg, szétárad Világ minden táján, Míg te nem is sejted Magányod szomorú, Szép Szent-Ilonáján. Írjad poéta, Írjad csakazértis!
“Ma ugyanúgy meg kell küzdeni a szabadságunkért és függetlenségünkért, mint 1848-ban” – fogalmazott az MTI-nek Latorcai Csaba, a miniszterelnökség helyettes államtitkára, aki vasárnap részt vett a clevelandi magyarok március 15-i ünnepségén.
A 12 magyar szervezet és nyolc egyházközösség részvételével megtartott ünnepségen elmondott beszédében Latorcai Csaba, megidézve az 1848-as forradalom és szabadságharc terveit és céljait, hangsúlyozta: a ’48-as szabadságot és ragyogó helytállást vitte magával az emigrációba Kossuth Lajos, akinek hősiességét Clevelandban szobor őrzi”.
A helyettes államtitkár a többi között hangsúlyozta: “a magyar kormány értékei és célkitűzései sokban megegyeznek azokkal, amelyeket az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tűzött a zászlajára”. Leszögezte, hogy a kormány “egyetlen célja és feladata a magyarság érdekeinek védelme, jólétének biztosítása”, és hozzátette, hogy “az Európa nyugati felét sújtó népvándorlási hullámmal szemben az a szilárd meggyőződésünk, hogy csak annak a nemzetnek van jövője, amely a családok támogatására és megerősítésére, a becsületes munkára, a nemzedékek közötti egyetértésre és szolidaritásra épít, és amelyet a kétezer éves keresztény hit és kultúra összetart”.
Az ünnepség után Latorcai Csaba az MTI-nek telefonon elmondta: ma sok országból sokféle módszerrel támadják a magyar szabadságot és függetlenséget, csakúgy, mint 1848-ban, de éppen 1848 hősei köteleznek a kitartásra küzdelmeinkben.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen a clevelandi magyar közösséggel ünnepelt, a helyettes államtitkár elmondta: Cleveland az Egyesült Államokban élő magyar diaszpóra talán legemblematikusabb helye, ahol élénken őrzik és ápolják Kossuth Lajos emlékét. Utalt arra, hogy a hét elején New Yorkban, a manhattani Első Presbiteriánus templomban felavatták Kossuth Lajos testvérének, Kossuth Zsuzsannának is az emlékművét.
A clevelandi ünnepség után – amelyen több mint kétszázan tapsoltak a helyi cserkészcsapat műsorának – megkoszorúzták Kossuth Lajos Clevelandban emelt szobrát is.
1848/49-es Forradalom és Szabadságharc tiszteletére szervezett megemlékezés Clevelandben (Ohio, USA – 2018. március 18-án). Ünnepi szónok Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár.
Mint arról bizonyára már Önök is értesültek, Magyarországon 2018. április 8-án tartják az országgyűlési választások. A választásokon a magyar állampolgárok 18 éves kortól az alábbi módokon szavazhatnak.
Azok a magyar állampolgárok, akik nem rendelkeznek Magyarországon bejelentett lakcímmel, vagyis a lakcímet igazoló hatósági igazolványukon külföldi cím szerepel a lakóhelynél, levélben jogosultak szavazni. A szavazáshoz regisztráció szükséges, amelyet követően a regisztrációnál megadott lakcímre postázásra kerül a levélszavazati csomag. Regisztrálni az alábbi honlapon lehet 2018. március 24-ig a névjegyzékbe vételi kérelem menüpontnál:
A levélszavazatokat kitöltést követően vissza kell küldeni. Ennek módja lehet, hogy a válaszborítékban visszaküldik Magyarországra, viszont a jogszabályi határidőket figyelembe véve a visszaküldésre nagyon kevés idő marad, ezért lehetőség van arra is, hogy a levélszavazatokat Magyarország Chicagói Főkonzulátusára juttassák el legkésőbb 2018. április 7-én 19 óráig, ahonnan diplomáciai futárral kerül megküldésre Magyarországra, így a levélszavazat késedelem nélkül megérkezik a Nemzeti Választási Irodához.
Azok a magyar állampolgárok, akik rendelkeznek Magyarországon bejelentett lakcímmel, vagyis a lakcímet igazoló hatósági igazolványukon a lakóhelynél feltüntetésre kerül egy magyarországi lakcím, amennyiben nem tartózkodnak Magyarországon a szavazás napján, külképviseleten (pl.: Magyarország Főkonzulátusa, Chicago) is leadhatják szavazatukat személyesen. Amerikai kontinensen ez 2018. április 7-én, szombati napon reggel 6 és este 7 óra között lesz lehetséges, amennyiben kérik a külképviseleti névjegyzékbe való felvételüket. Ezt online az alábbi linken tudják megtenni 2018. mácius 31-ig a külképviseleti névjegyzékbe vételhez kapcsolódó kérelem menüpontnál:
