Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a külvilág számára tökéletes képet mutassunk az életünkről. Erre szocializálódtunk, ez vált kultúránk egyik meghatározó elemévé. Itt mindenki boldog. Itt mindenki menő. Itt mindenki ügyes és sikeres. Itt mindenki jó munkaerő, boldog családanya vagy szerető férj. Itt senki nem csalja sem az adót, sem a párját. Mindannyian mintapolgárok vagyunk (mert ugye kell a minta, és bizony mi sem lóghatunk ki a sorból, hiszen megtanultuk, hogy azt nem szabad).
Kicsit panaszkodunk persze néha (ahol a „néha” a saját szubjektív megítélésünk szerinti kategória), de akkor is a körülményeket, az aktuális kormányt, az idióta főnököt vagy a bosszantó hivatalnokot szidjuk – miközben mi hősiesen helyt állunk még ilyen megpróbáltatások közepette is.
Aztán a tipikus beszélgetés forgatókönyvének eljátszása után megyünk vissza a kívülről gyönyörűen kifestett, belülről azonban frusztrációval, félelmekkel és problémákkal kitapétázott házikónkba, hogy az ablakaira újra felrajzoljuk a megkopott mosolygós arcokat – hátha valaki arra tévedne és benézne kívülről.
Persze, minden rendben, Csak akkor lepődünk meg – de akkor nagyon –, amikor egy-egy „tökéletes élet” látszólag egyik pillanatról a másikra összeomlik. De hát hogyan? Hogy kaphatott Mari ilyen hirtelen idegösszeomlást? Hogy kerülhetett Peti kórházba, hiszen tegnap még itt beszélgettünk! Hogy-hogy Anna és Pisti 35 év után elválnak, hiszen ők voltak a tökéletes család élő szimbólumai! Miért ennyire igazságtalan az élet, hogy Béla ilyen fiatalon rákos lett? Pedig tök rendben van az élete, olyan boldog és vidám volt mindig is!
Igen, minden rendben volt. Kívül.
Nem olyan egyszerű ám fenntartani ezt a látszatot. Tökéletes smink, amint kilépsz az ajtón. Minden egyes nap. Vasalt ing, szép nyakkendő. Ha tetszik, ha nem. Erőltetett mosoly a „hogy vagy” típusú kérdések megválaszolásakor. Felelős keresése a problémák halmozódásakor. Menekülés a mindennapokból – kinek utazás, kinek szenvedélybetegség, kinek megcsalás, kinek betegség formájában.
Mindez rengeteg energiát emészt fel. Gondolj csak bele, mennyi szellemi, érzelmi és fizikai erőforrást igényel az ideális család, az ideális élet, az ideális mosoly fenntartása minden egyes nap, minden egyes ember számára, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Sokan több energiát fektetnek abba, hogy szépítgessék a külvilág számára behazudott életüket, mint abba, hogy rendbe tegyék a valódit. Talán ezért élnek ennyien gyógyszereken. Talán ezért halnak meg ennyien idő előtt. Talán ezért van ennyi hirtelennek tűnő összeomlás. Mert belül mélyen már régóta zajlik az önpusztítás, már régóta rohadnak a ház falai, de kívülről nézve minden legyen szép és az elvárásoknak megfelelő.
Csak azért takarítod csillogóra az egész lakást, mert valaki beugrik látogatóba? Eltitkolod a betegségedet, mert szégyenled azt? Azért maradsz egy kapcsolatban, mert az emberek szerint a szülőknek együtt van a helye? Lemondasz az álmaidról, mert mások hülyeségnek tartanák azt? Nem vállalod fel, hogy homoszexuális vagy, mert félsz, hogy megbélyegeznek? Inkább költesz többet, amikor a barátok és ismerősök látnak, minthogy őszintén elmondd nekik, hogy anyagilag jelenleg a béka segge alatt vagy? Betegséget hazudsz azért, hogy ne kelljen találkoznod olyanokkal, akikkel rohadtul nincsen kedved?
Csak az ehhez hasonló példákból össze lehetne állítani egy vastag kódexet. Vannak olyan emberek, akik egymaguk is meg tudnák tölteni saját életük hazugságaival. Azért elég hülye helyzet ez, ha belegondolsz: ahelyett, hogy őszintén élnénk a saját életünket, hazudunk azoknak, akik elvárásainak meg akarunk felelni, és akik ugyanúgy hazudnak nekünk a saját életünkről, hogy nekünk megfeleljenek. De nem is olyan meglepő ez, mint amilyennek így elsőre hangzik, hiszen a média, a reklámok, de még az oktatási rendszer is arra nevel minket, hogy az ideális standard létezik, és aki boldog, sikeres, vagy egyáltalán mások által elfogadott életet akar élni, az jobban teszi, ha belebújik a sablonba, amit kínálnak neki.
Csak tudod, a sírkövedre már hiába karcolják fel, hogy „Itt nyugszik a Megfelelési Kényszer maga, aki olyan szép életet hazudott a külvilágnak, hogy bele is halt.” Mert az életed értékét az őszinte boldogságban megélt pillanatok száma határozza meg, nem pedig az, hogy mit várnak el tőled mások. Az csak addig számít, amíg rá nem jössz, hogy nem számít. Amíg meg nem érted, hogy az itt töltött időd véges, és hogy amennyi energiát egy látszat élet fenntartására fordítasz, pontosan annyival kevesebb marad önmagadra és a szeretteidre. Arra a szűk körre, akik számára valóban fontos vagy.
Úgysem tudsz mindenkinek megfelelni, de ezt talán már Te is észrevetted. Van, akit az zavar, ha van családod, és van, akit az, ha nincs. Van, akit az zavar, ha mély a dekoltázsod, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha támogatod a szegényeket, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha vallásos vagy, és van, akit az, ha nem. Van, aki azt várja, hogy beszélj, és van, aki azt, hogy fogd be. És tudod, melyik embertípusból van a legkevesebb? Abból, amelyik azt akarja, hogy azt csináld, amit Te magad akarsz.
Akkor minek ez a sok erőlködés? De most tényleg, minek? Mi értelme van elhitetni másokkal, hogy egészséges, boldog, sikeres ember vagy, ha a lelked mélyén óriási terheket cipelsz? Mire jó a hazug mosoly, ha belül sírni, vagy épp ordítani van kedved? Minek fenntartani egy tökéletes látszatéletet, ha a valódi nem tesz boldoggá? Mit ér a gyönyörű külső vakolat, ha belül rohadnak a falak?
Ember vagy, veszíthetsz
Nem tartom jó dolognak, hogy másoknak hazudunk, de tudod, mi az, ami még ennél is veszélyesebb? Az, hogy önmagunknak is hazudunk. Elhitetjük magunkkal, hogy ha mások nem találnak kivetnivalót az életünkben, akkor az szép és örömteli lesz. Bemagyarázzuk magunknak, hogy az álarcok hordása természetes, és az ezzel járó fájdalmat kárpótolni tudja a görcsösen kiharcolt hazug elismerés. Elhisszük, hogy akiknek ennyire meg akarunk felelni, azok véleményének bármiféle súlya van. Mert elhisszük, hogy aki a mi életünkkel foglalkozik, annak a sajátja baromira rendben van. Pedig pont azért mutogat másokra, mert a saját életéből menekül tudat alatt – vagy akár tudatosan.
Frusztrációink jelentős része abból adódik, hogy próbáljuk mások felé mindig erősnek, jónak, hibátlannak mutatni magunkat. Ez egyrészt óriási teher, aminek a súlya alatt egy idő után mindenki megroppan, másrészt komoly akadálya is annak, hogy a takargatni próbált nehézségünket meg tudjuk oldani. Mert így csak konzerváljuk azt. Amikor személyes segítséget kér tőlem valaki, sokszor az álarcok lefejtése jelenti a valódi feladatot – az eredeti „probléma” megoldása ezután már könnyed természetességgel jön. Mert amikor végre lehullanak az álarcok, akkor válik érthetővé, hogy miért tettem az előbb idézőjelbe a „probléma” szót. Valójában ugyanis nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok.
A külvilág számára fenntartott hamis élet egy olyan csapda, amelyből a kiutat saját gyengeségeid őszinte felvállalásával találod meg. Ember vagy. Hibázhatsz. Elbukhatsz. Lehetsz esendő. Lehetsz tökéletlen. Lehet kócos a hajad. Lehet ragyás az arcod. Lehet szar a párkapcsolatod. Lehetnek családi konfliktusaid, és lehetnek munkahelyi gondjaid is. Lehet most épp szívás az életed. Lehetsz emiatt mások céltáblája, de Te ezt
pont le is szarhatod.
Dönthetsz úgy, hogy a saját életedet éled, nem pedig azt, amit mások véleménye miatt eddig magadra kényszerítettél. Dönthetsz úgy, hogy belülről lakhatóvá teszed a házadat, és nem azt nézed, hogy a kívülről bámészkodó szemek milyennek látják a vakolatot. Dönthetsz úgy, hogy megtisztítod az életedet minden fölösleges elvárástól, és minden fölösleges emberi kapcsolattól.
Ahogy a bölcs mondás szól: „Engedd el mind. Nézd meg, mi marad.” És ki marad. Ki az, aki őszintén szeret, és ki az, akinek csak a neki mutogatott képed tetszik. Ki az, aki elfogad, és ki az, akinek csak elvárásai vannak. Ki az, aki szebbé teszi az életedet, és ki az, akinek csak Te akarod szépnek mutatni azt.
Ha belül szeretettel és elfogadással tapétázod ki a falaidat, akkor már nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak mások, ha kívül lepattogzik picit a vakolat, vagy épp lepisilte a macska a faladat. Van ilyen. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, és mindenki kerül időnként önhibáján kívül válságba. Azonban nem mindenki választja azt, hogy a nehézségei takargatása helyett csak arra fókuszál, hogy megoldja azokat.
Nem mindenki meri azt mondani, hogy „Kedves egybegyűltek, kik az életemen jöttetek csámcsogni: jó étvágyat kívánok! Csámcsogjatok csak, és amíg Ti egy picit sem juttok előbbre a saját életetekkel, addig én felépítem az enyémet olyanná, amilyenre vágyom. Amíg Ti frusztráltan lesitek, hogy mikor következtek soron a kibeszélésre, addig én megkeresem önmagamban a boldogságomat. Amíg Ti a külső falaitokat festegetitek, addig én olyan otthont teremtek magamnak – a lelkemben és fizikailag is –, ahol béke van, és ahol az elvárásoknak nem nyitok ajtót soha.”
Ehhez először egy jó nagy adag bátorságra van szükség. Vagy egy jó nagy adag fájdalomra, ami eljuttat arra a pontra, hogy már kicsit sem számít mások véleménye. Nekem egy stroke segített eljutni idáig. Neked nem kell hasonló csapást megvárnod. Észreveheted hamarabb is a jeleket – mert mindig vannak, ha letérsz az utadról –, és változtathatsz még azelőtt, hogy erre végleg rákényszerülnél.
Élhetsz álarcok nélkül is – lazán, önmagadat adva, és csak azokkal foglalkozva, akik így elfogadnak. Mert amíg rajtad vannak az álarcok, addig minden emberi kapcsolatodban jelen lesz a hazugság. Igen, a legszorosabbakban is – beleértve minden más kapcsolatod alapját: az önmagaddal való kapcsolatodat is.
Élhetsz úgy is, hogy önmagadhoz őszinte vagy. Felvállalhatod a bukást, felvállalhatod a nehézségeidet, felvállalhatod a küzdelmeidet. Nem zászlón lobogtatva azokat, mert az a másik véglet, hanem egyszerűen csak megélve azt, hogy most éppen mélyen vagy, és nem görcsölve azon, hogy ezt látja-e valaki. Élheted őszintén a saját életedet, és dolgozhatsz rajta, hogy az minden egyes nap szebbé váljon – ne csak annak látszódjon.
Élhetsz olyan házban is, ami belülről nem rohad. Mert neked kell élned benne, a többiek csak nézik a házadat.
