Beszéltek itt már angolul és kínaiul is. Ideje, hogy magyarul is elhangozzon egy előadás.

Mélyen tisztelt Kormányzó Úr, a konferencia igen tisztelt Vendégei!

Sokat gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e a meghívást erre a konferenciára. Az vitán fölül állt, hogy a meghívás önmagában is megtiszteltetés, azonban olyan világpolitikai események történnek – ezekből már itt néhányat megidéztek: Brexit, új amerikai elnök és annak minden következménye –, hogy ezeknek az eseményeknek az árnyékában erős politikai tartalmú mondatok nélkül nem lehet érvényesen beszélni a jövőről. Ez pedig kockázatokat rejt magában, sőt kibillentheti a konferenciát a megszokott békés menetéből is. Ezt kellett tehát mérlegelni, de végül is azért vállaltam el a meghívást, mert először is Larosière úr gondolatait már a nyolcvanas évektől kezdődően folyamatosan követjük itt, Magyarországon, tehát egy igazi legenda érkezett ide, és vele egy asztalnál ülni önmagában is megtiszteltetés, másfelől itt van Tien Kuo-li úr is, aki barátunk most már hosszú évek óta általában is, de különösképpen barátunk a keleti nyitásban. Ráadásul ő az, aki a túlméretezett európai önértékelésünket a rendszeres találkozóink alkalmával a helyes méretre nyesi vissza azzal, hogy közli azokat a számokat, amelyeket Önök is hallhattak itt az előbb. Neki is sokat köszönhetek, és megtiszteltetés, hogy vele lehetek itt ma együtt.

Ráadásul Kína felemelkedése egy pszichológiai problémára hívja fel a figyelmünket itt, Európában. Van az a mondás, ami primitíven egyszerűnek hangzik: ami van, az lehetséges. Ezt az európaiak nem értik, legalábbis ha Kínáról van szó, akkor nem értik. Hiszen ahelyett, hogy tanulni próbálnánk abból, ami Kínában történik, az energiánk egy tekintélyes részét arra fordítjuk, hogy megmagyarázzuk, hogy miért nincs az, ami Kínában van, vagy ha mégis van, akkor átmeneti, nincsenek meg az alapjai, úgysem lehet ezt az ütemet fenntartani, olyan belső feszültségek vannak a kínai társadalomban, hogy az egész majd politikailag megbukik… Tehát ahelyett, hogy tanulnánk és megértenénk, hogy ami van, az lehetséges, azt meg akarjuk magunknak magyarázni. Mert mindaz, ami lehetséges Kínában, és van, bennünket hátrasorol. Ahelyett, hogy ezt a tényt elfogadnánk, és tanulni akarnánk, ehelyett azt bizonygatjuk, hogy nem is úgy van. És ezért a Tien Kuo-li elnök úrral való találkozó bennünket, magyarokat talán megment ettől az európai problémától.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De az igazi döntő ok, amiért a meghívást végül is elfogadtam, maga Lámfalussy professzor úr, hiszen mint Larosière úr már mondta, egy nagyszerű emberre emlékezünk ma, aki ráadásul atyai jó barátja volt és maradt Magyarországnak azután is, hogy a kommunisták miatt el kellett menekülnie Magyarországról. Egészen Belgiumig kellett futnia, és ennek ellenére mindig megmaradt magyarnak, és megmaradt Magyarország jó barátjának. Különbséget tudott tenni az éppen aktuális politikai rezsim meg a haza között, és ez olyan erény, ami előtt érdemes fejet hajtani. Ráadásul jó ember is volt, mint hallhatták. Van a mi kultúránkban az az alapmondat, hogy békesség a földön a jóakaratú embereknek, és Lámfalussy professzor úr jóakaratú ember volt, ezért békességet, szeretetet és tiszteletet kapott cserébe mindannyiunktól. Ha ez nem lett volna így önmagában elegendő, akkor még azt is ideidézem Önöknek, hogy nekem munkatársam is volt. Most dicsekszem: tanácsadóként is dolgozott mellettem, felügyelőm is volt – a szó intellektuális értelmében. A fiatalos túlfutásokkal szembeni figyelmeztetéseket rendszeresen tőle kaptam „Baj lesz ebből, Viktor!” címmel, és hírvivőnk és hitelesítőnk is volt a nyugati pénzügyi világban, úgyhogy csak köszönettel tartozunk neki. Ráadásul tanulhattunk is tőle, és bizonyos példákat érdemes az ő életéből a magunkéba átültetni. Egy nyílt ember volt, s ennek különös jelentősége van a nyugati demokráciában. A mi fölfogásunk szerint – mondjuk úgy, hogy magyar, de talán közép-európainak is mondható fölfogásunk szerint – a jó demokrácia érvelésalapú, és mi az érvelésalapú demokrácia hívei vagyunk. Ehhez azonban nyílt emberek kellenek, kell hozzá nyitott szellem és egyenes jellem, és Lámfalussy tanár úrnál mind a nyitott szellem, mind az egyenes jellem megvolt, tehát azt is mondhatnánk, hogy a mi fajtánk, a magyarok legjobb tulajdonságait testesítette meg. Azt is megtanulhattam tőle – talán mondatszerűen is így fogalmazott ő –, hogy a végén mindig a karakter számít, tehát vannak a nehéz intellektuális kérdések, amiket mérlegelni kell, amikhez ész kell. Ez nagyon fontos. Zárójel: észt még venni is lehet, különösen, hogyha az ember miniszterelnök, zárójel bezárva, hiszen leszerződteti a legokosabb embereket, és máris van esze. Nálunk ez ilyen egyszerűen megy, egyszerűbben, mint a más foglalkozást betöltőknél. Tehát van az ész, meg vannak a nehéz kérdések, meg van az intellektuális kihívás, de a végén, amikor döntést kell hozni, mondta Lámfalussy tanár úr, mindig a karakter számít. És ezt a mondatot úgy folytatta, hogy „ezért, kedves Viktor, te is menjél el minden évben egyszer egy hétre a sivatagba gyalogolni, mint ahogy én is teszem.” És való igaz, ezt a szokását, amíg fizikai állapota engedte, a tanár úr mindig meg is őrizte. És a legfontosabb dolog, amit tanultam tőle, egy provokatív szituációból állt elő, amikor – talán még emlékeznek rá az idősebbek – a kilencvenes évek elején vérre vagy késhegyre menő ideológiai csaták zajlottak az ügyben, hogy a kommunizmus utáni rendszernek milyen karaktere legyen: liberális, keresztény vagy miféle? Ezek nehéz idők voltak tele provokációkkal, és a tanár úr – aki köztudottan keresztény ember volt – sem kerülhette el, hogy hazajővén egyszer nekiszegezze valami modortalan újságíró azt a kérdést, hogy: maga keresztény ember-e? Zárójelbe téve azt a keresztény szabályt, hogy ilyen kérdést nem teszünk fel egymásnak. Megkapta ezt a kérdést, és a tanár úr válasza az, amit azóta is a zsebemben vagy a szívemen hordok, és érvényes válasznak tekintek. Ő ugyanis azt válaszolta teljes lelki nyugalommal arra a kérdésre, hogy keresztény-e, hogy igyekszem, de nem mindig sikerül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tehát ezek voltak azok az emlékek, amelyeket egy Lámfalussy-konferencián, úgy érzem, méltó fölidéznünk. Azonban nem hiszem, hogy ezek a körülmények adták volna az okát annak, hogy a díjat Lámfalussy Sándorról nevezzék el. Talán ennek az oka inkább ott található, hogy őt az euró atyjaként tartják számon Magyarországon. Én, amikor egyszer egy kitüntetésre javasoltam őt, akkor azt írtam az indoklásba, hogy ő az az ember, aki nemcsak Magyarországon világhírű. Talán a vendégeink nem értik ezt a mondatot, de mi, magyarok pontosan értjük: ő volt az a magyar, aki nemcsak Magyarországon volt világhírű, és ezt valószínűleg az euró megalapításában játszott szerepe tette lehetővé. Nem biztos, hogy ő egyetértett volna azzal, hogy ezt a díjat róla nevezzék el, mert ő magát nem tartotta az euró atyjának. Amikor erről beszélgettem vele, akkor azt mondta, hogy persze sokfajta munkát kellett itt elvégezni, de az igazság az, hogy az euróhoz elsősorban nem közgazdasági tudásra volt szükség – bár jó, hogy az is kéznél volt –, hanem szilárd politikai akaratra. Ezért az euró atyját vagy alapítóit nem a közgazdászok, hanem az akkori politikusok között kell keresni, és itt Franciaország és Németország különösképpen is kitüntette magát. Kérdeztem őt arról, hogy honnan volt bátorsága? Honnan volt bátorsága azt tanácsolni politikusoknak, hogy hozzanak úgy létre egy monetáris uniót, hogy nincs mögötte fiskális és politikai unió? Nem érezte-e ezt hazardírozásnak? Megdöbbentő választ adott, mert azt mondta, hogy a végén majd a politikusok be fogják látni, hogy a monetáris unió mögé muszáj létrehozni egy fiskális és politikai uniót. Ez engem megdöbbentett, mert egy ilyen léptékű történelmi vállalkozást a politikusok józan belátására alapozni meglehetősen kockázatos dolog, és az idő egyelőre nem a tanár urat igazolta, hanem sokkal inkább a mi kételyeinket. Larosière elnök úrnak az előadása is tulajdonképpen annak a kételynek a tengelye körül forgott, hogy lesz-e az európai döntéshozókban belátás azokhoz a szükséges döntésekhez, amelyek nélkül egy monetáris unió nem maradhat fenn. Én nem tudom, mi a válasz erre a kérdésre, csak azt tudom, hogy ez az európai jövő legnagyobb kérdése. Amit ebből a kis történetből következtetésként levonhatok, úgy hangzik, hogy Lámfalussy tanár úrtól azt is megtanultuk, hogy a sikeres gazdaságpolitika alapja a politika, annak is a stabilitása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az erős gazdaságnak előföltétele – ezt is tőle tanultuk –, hogy a pénzügyi világ és a politika képviselői egy irányba húzzák a szekeret. Az idő őt igazolta. Ha csak a Magyar Nemzeti Bank legújabb kori történetére gondolunk, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy amikor a nemzeti bank ellenzékben volt – ez nem volt olyan régen, erre még emlékezhetünk –, és következésképpen nem egy irányba, hanem két különböző irányba húzott a politika meg a pénzügyi világ, akkor Magyarország sokat szenvedett – feleslegesen. Mióta nincs ellenzékben a nemzeti bank, hanem keresi az együttműködést a mindenkori politikai vezetéssel, azóta olyan látványos a gazdasági fejlődés, amelyről az előttem szólók is már említést tettek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után arról kell beszélnem, hogy 2008 óta, amit francia előadónk wake-up callnak nevezett, tehát a 2008-as pénzügyi válság óta paradigmaváltás zajlik a világgazdaságban és a világpolitikában, és ma az európai országok sikerességének az a fokmérője, hogy melyek azok az országok, amelyek ezt a váltást azonnal követni tudták, kik azok, akik lassabban tették ezt, és kik azok, akik még mindig csak az eszmélés fázisában vannak. Ez a paradigmaváltás – ami egy sznob kifejezés természetesen, de azért van értelme – valami olyasmit akar mondani nekünk, hogy volt egy régi rendszere a világnak, egy régi paradigma, amiben a gondolataink megszülettek, és amiben azokat el kellett helyeznünk, és ez úgy hangzott 1990 után szintén elegáns nyelvi kísérlettel: egypólusú a világ, valójában egyközpontú, egy hatalmi központú a világrend. Ebben éltünk majd’ húsz évig. Egyetlen erőközpont köré rendeződtek el a világ erővonalai. Az új paradigma abból áll, hogy több központ van, több pólust nem mondok, mert a magyar nyelvben a több pólus kettőt jelent, az északit meg a délit, de ez nem azonos azzal, amiről én beszélek, mert itt nem kettő pólus lesz, hanem több is annál, ezért talán a több központ kifejezés, több erőközpont kifejezés a pontosabb. Ennek a paradigmaváltásnak szükségszerű következménye, hogy nincs róla közmegegyezés. Tehát egyáltalán, hogy ez létezik-e? Hogy az Európát sújtó váltság 2008 után konjunkturális természetű-e vagy szerkezeti, tehát versenyképességi-e: erről nincs közmegegyezés ma az európai politikai vezetők között. Ha meginterjúvolnák Önök a 27 európai miniszterelnököt, akkor azt látnák, hogy nincs e tekintetben közmegegyezés, vagyis a paradigmaváltásnak most is, mint korábban, illetve ennek a váltásnak most is, mint mindig, szükségszerű kísérőeleme, hogy a régi rend híveinek éles vitát kell folytatniuk az új rend híveivel. Erről mi, magyarok tudnánk beszélni a 2010 utáni gazdaságpolitikánk kapcsán.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha egy ilyen konferencián megszólal az ember, akkor az első kérdés, amit fel kell tenni egyenesen és nyíltan, és illendő kísérletet tenni a megválaszolására is, úgy hangzik, hogy hogyan értelmezzük azt a mai világhelyzetet, amelyben ez a konferencia is történik. Döntő elem a gazdasági számokon túl, amit az előbb hallhattunk, természetesen a világ legnagyobb katonai erejének, az Egyesült Államoknak az új elnöke, annak beiktatása és az általa javasolt politika. Azt kell mondanom, hogy hallgatom az elemzőket és az értékelőket, ha úgy tetszik: a régi paradigma híveit, akik folyamatosan azt próbálják velünk elhitetni, pedig már volt egy Brexitünk, volt egy amerikai választási eredmény, már volt egy olasz népszavazásunk, de mégis folyamatosan azt próbálják velünk elhitetni, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Nem lehet olyan változásokat előidézni, mint amilyet az amerikai elnök megcéloz, vagy amit az amerikai elnöknek szoktunk tulajdonítani. Én szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy ez balgaság. Ami van, az lehetséges, és ez nemcsak Kínára igaz, az Egyesült Államokra nézve is igaz. Természetesen korán van még ahhoz, hogy belőjük azoknak a változásoknak a terét és nagyságrendjét, amit a nyugati világ mostani karakterváltozása elő fog idézni, és én is óvatosságra intem magamat is meg persze Önöket is, de úgy gondolom, hogy egy kulcsmondatot kaptunk a múlt héten, és ezt a kulcsmondatot kell komolyan vennünk. És ha ezt jól megértjük, akkor mindent megértünk a tekintetben, hogy mi következik. Ez a kulcsmondat nem az, amit legtöbben idézni szoktak, hogy „Amerika az első”, hanem az utána következő mondat, ami úgy hangzott, hogy „minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre.” Ez a nagy változás! Ez a mondat korábban nem hangozhatott volna el az amerikai elnök szájából. Most elhangzott. Ez azt jelenti, hogy a multilateralizmusnak vége van, és a bilaterális korszak köszöntött be. Ez jó hír nekünk, hiszen természetellenes állapot az, amikor az ember külső kényszerek hatására nem meri azt kimondani, hogy mégiscsak a hazáját teszi az első helyre, amikor kormányoz, döntéseket hoz, vagy éppen jegybanki döntéseket fontolgat. Ennek a természetellenes állapotnak vége van. Engedélyt kaptunk – ha úgy tetszik – a legmagasabb világi helyről, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság és nagy ajándék.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem, hogy az egy pólus szükségszerűen magával hozza az egy modellt, a több pólus pedig a több modellt a világgazdaságba. Ez azt jelenti, hogy multilaterális szerződésrendszerekkel a több különböző modellt nagyon nehéz egy rendszerbe összefogni, ezért bilaterális megoldások előtt nyílik meg a tér a katonapolitikában és a gazdaságpolitikában is. Amiből az következik, hogy nincs olyan, mindenkire ráhúzható gazdaságpolitika, ami az egyébként különböző pozíciójú és adottságú nemzeteket egyaránt sikeressé tehetné. Valójában a világgazdaság ma azért nő – legalábbis úgy értettem, ezt a következtetést vontam le a kínai előadónak a beszédéből –, valójában ma az tartja fönn a gazdasági növekedést egyáltalán a világban, hogy léteznek különböző modellek, léteznek különböző gazdaságpolitikák, mert hogyha a kínaiak bennünket akarnának utánozni, akkor aligha hinném, hogy a világgazdaság növekedése a mai mértékű lehetne. Következésképpen az új pólusok vagy az új központok fölemelkedését inkább üdvözölnünk kell, semmint veszélynek tekinteni. Ez döntő kérdés, mert az eddigi világvezetők, vagyis mi, nyugatiak logikusan gondolhatnánk ezt veszélynek, pozícióvesztésnek és kockázatnak. Ha azonban így fogunk viszonyulni a több új központ fölemelkedéséhez, akkor meggyőződésem, hogy saját magunkat ítéljük sikertelenségre.

A több központú világrend lehetőségeket tartogat. Itt van Kína, amiről már beszéltünk, amiről jól látható, hogy nem egy üstökös, hanem olyan állócsillag, amely legalábbis hosszú évtizedekig fogja meghatározni a világgazdaságot. Itt van Oroszország, hogy egy könnyű ügyet hozzak elő, könnyű és veszélytelen témát pendítsek meg. Itt van Oroszország, amely – beszéljünk egyenesen – túlélte a nyugati izolációs és rendszerbuktató kísérleteket, túlélte az alacsony olajárat, túlélte a szankciókat, és a nem kormányzatinak mondható NGO-szervezetek szabad, pártatlan, külső befolyás nélküli belső megmozdulásait. Ezt mind túlélte, tehát itt van, ezért nem ésszerű, különösen nem ésszerű Európában figyelmen kívül hagyni az Oroszország jelentette erőt és egyben lehetőséget. Ahhoz természetesen, hogy ezt meg tudjuk tenni, több európai önbizalomra volna szükség, és őszintén kellene kimondanunk azt a mondatot – valószínűleg azért nem mondjuk, mert nem fedi a valóságot –, hogy mi, európaiak meg tudjuk védeni magunkat katonailag külső segítség nélkül is. De ezt a mondatot nem merjük kimondani, mert nincs így. Ehhez majd még később az egyik előadónkhoz kapcsolódva szeretnék egy mondatot mondani. Most csak annyit jegyzek meg, hogy üdvözöljük, jó okunk van üdvözölni azt a tényt, hogy a reményeim szerinti leendő francia köztársasági elnök – elnézést, hogy beavatkozok Franciaország belügyeibe, de a reményeim szerinti leendő francia köztársasági elnök – a napokban, talán ma vagy holnap Berlinben tesz látogatást, és a bejelentés szerint a legfontosabb ügy, amit fölvet, a közös európai védelmi szövetség kérdése. Ami kinyithatja az utat egyébként az önbizalom felé, és az önbizalom után pedig a tárgyalóképesség felé minden irányban, ideértve Oroszországot is. És akkor nem beszéltünk még Indiáról – talán ma nem is ezért vagyunk itt –, amelyben még mindig rengeteg tartalék van, és olyan területeken teljesít világszínvonalon, amely területek a következő húsz évben nagy befolyással lesznek a világgazdaságra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tehát új központok emelkednek föl. Rég elfeledett kereskedelmi útvonalak élednek újra. Kellő tisztelettel kell megemlítenünk, hogy 2013-ban Hszi Csin-ping elnök úr volt az, aki elindította az „Egy övezet, egy út” kezdeményezést, ami az első fecske volt, és amelyet szerintem újabbak fognak majd követni az előttünk álló időszakban. A második kérdés, amit egy ilyen előadásban érintenünk kell, hogyan fest Európa Közép-Európából nézve? A válasz egy mondatban úgy foglalható össze, hogy: alig ismerünk rá.

Négy nagy válsággal küzd egyszerre, és egyiket sem volt képes az elmúlt időszakban megnyugtatóan megválaszolni. Van egy növekedési vagy pontosabban versenyképességi válsága. Van egy demográfiai válsága. Van egy biztonsági, közbiztonsági, terrorválsága. És van egy külpolitikai válsága, ami abban ölt testet, hogy a mi életünket közvetlenül befolyásoló térségekben semmilyen hatást nem tudunk kifejteni az ott zajló eseményekre. Gondolhatnak Önök Szíriára, de akár Ukrajnára is. Ez egy külpolitikai válság.

Európa fuldoklik az adósságban. A számokat talán itt fölösleges fölidéznem, Önök ezeket nálam is jobban ismerik. Minden áldott nap körülbelül ezermillió eurós hiányt termelnek az Európai Unióhoz tartozó államok. A gazdasági növekedés csigalassúságú, erről is Larosière úrtól hallhattunk. Az elmúlt évtizedben éves átlagban éppen csak meghaladta az 1 százalékot, az eurózónáé pedig alatta maradt az 1 százaléknak. És 2008 óta a teljes európai munkaerőpiacról eltűnt 6 millió munkahely. Ma már egyre inkább a beletörődés hangjait hallom, mintha azt mondanák a szakértők, de lassan a döntéshozók is, hogy az előttünk álló évtizedben is aligha haladja meg az európai növekedés az 1 esetleg 2 százalékot. Európa most már közel sem olyan biztonságos hely, mint volt: százezrével élnek velünk olyanok, akikről azt sem tudjuk, hogy mit keresnek itt, miért jöttek ide, és pontosan mit is akarnak. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, még ha ez egy barátságtalan mondatnak is tűnik, de ettől még valóságos: nem azt kell magunk elé képzelni, amit látni szeretnénk, hanem szembe kell nézni a valóssággal. A valóság pedig úgy hangzik, hogy ahol sok bevándorló telepedett meg Európában, ott azonnal – nem később, azonnal! – megnőtt a bűnözés, és ennek a következményeivel számolnunk kell. Összefoglalva: az európai kontinens egyre gyengébb. Globális szereplőből regionális szereplő lett, és lassan már a regionális szereplő státuszáért is meg kell küzdenie.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudjuk elkerülni egy ilyen előadásban annak a kérdésnek, különösen ha Lámfalussyról és a nyílt, érvelésalapú demokráciáról beszélünk, hogyan történhetett ez meg? Miért van ez így? Ahány ember, annyi válasz. Én sem lépek föl azzal az igénnyel, hogy bárki az egyetlen lehetséges válasznak fogadja el az én megfejtésemet. Inkább csak hozzájárulok az erről szóló vitához. Meggyőződésem, hogy Európa nagy célokat tűzött ki maga elé, és egyiket sem tudta megvalósítani. Én már 1998-ban is voltam miniszterelnök, amikor a csatlakozási tárgyalásokat kellett előkészíteni, tehát az az előnyöm vagy hátrányom is van, hogy azokra a tárgyalásokra is emlékeszem az akkori kormányfőkkel, amikor még Chirac és Kohl ültek a tárgyalóasztalnál velünk együtt, és megfogalmaztuk a nagy terveket. Amikor azt mondtuk, hogy az euró legyen a világ egyik – dollár melletti másik – tartalékvalutája; ezt elbuktuk. Azt mondtuk, hogy saját, európai önerőre épülő biztonságpolitikát alkossunk meg; ezt elbuktuk. És azt a célt tűztük ki, hogy legyen egy eurázsiai gazdasági térség, azt mondtuk, hogy ez Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedjen; erről ma szó sincsen, ezt is elbuktuk. Tehát nem egy általános hanyatlásról beszélek, ami egy parttalan civilizációs vitába visz bennünket, hanem konkrét célok nem teljesítéséről beszélek, amikor az okokat keresem.

Az én magyarázatom az, hogy Brüsszel egy utópia rabja lett. Az utópiát úgy hívják, hogy nemzetek feletti Európa, és az elmúlt időszakban az derült ki, hogy ez egy illúzió. Nincs európai nép, európai népek vannak, de nincs európai nép. És ha nincs európai nép, akkor nem lehet fölépíteni a nem létező európai népre egy európai intézményrendszert. Akkor tudomásul kell venni azt a tényt, hogy Európában népek vannak, és a népek politikájára, szándékára, akaratára és együttműködésére lehet fölépíteni egy összeurópai rendszert. Ezt elhibáztuk. Ez a különbségtétel elsikkadt az elmúlt időszakban. Talán a nálam tapasztaltabbak megerősíthetik azt a véleményemet, hogyha az európai kontinens sikerperiódusait keressük, akkor azt mondhatjuk, hogy Európa sohasem akkor volt erős, legalábbis tartósan nem, amikor egyetlen erőközpontból irányították. Akkor voltunk erősek, hogyha több erőközpont létezett Európán belül is. És ma a brüsszeli politika ezeket az erőközpontokat egy erőközponttá kívánja átalakítani, ami szerintem megadja a választ arra a kérdésre, hogyan jutottunk ide, ahol most állunk.

Ezek után, tisztelt Hölgyeim és Uraim, végül egyetlen kérdést kell föltennünk. Hogyha ez mind így van, akkor hogyan tehetjük Európát újra versenyképessé? Larosière úr az előbb adott nekünk egy vonzó és nagy ívű választ erre a kérdésre. Én hozzá képes laposkúszásban, a politikai valóság szintjén próbálok választ adni. Az első dolog szerintem Európa versenyképessé tétele tekintetében az, hogy Európának el kell eresztenie a föderalizmus illúzióját. A szakadék széléig gyalogoltunk, elfogyott a lábunk alól a talaj. A világ ötödik legnagyobb gazdasága vált ki az Európai Unióból. Ha ezt a munkát folytatjuk, ha így haladunk tovább, ez a folyamat nem áll meg, tehát el kell ereszteni a föderalizmus illúzióját. Ebből az következik, hogy Európát magát is több pólusúvá kell tenni. Ha Önök ebből a távlatból értelmezik mindazt, amit a visegrádi országok csinálnak, akkor láthatják, hogy mi pontosan ezt a célt tűztük ki magunk elé. A visegrádi országok, mint régió, az Európai Unió egyik pólusává kívánnak válni, az egyik erős, Európa többi régiójával vagy pólusával is versengő és így Európa összteljesítményéhez növekvő arányban hozzájáruló régiójává kívánunk válni.

A versenyképesség felé vezető út másik kilométerköve az az, hogy kössünk mi európaiak új típusú együttműködéseket. Először is keressünk új megállapodást az Egyesült Államokkal a hamvába holt szabadkereskedelmi megállapodás helyett. Ezt nem érdemes erőltetnünk, ez meghalt, ez nincs, talán nem kell kidobnunk az elvégzett munka minden hozadékát, de ez a szerződés nem jön létre. Tehát valami mást kell helyette kötnünk. Találjuk meg azt a szerződési formát, amellyel az Egyesült Államok és Európa szerződést köthet egymással. Keressünk és kössünk megállapodást. Keressük a megállapodás lehetőségét, és kössük meg a megállapodásokat Kínával. Vegyük elő újra Oroszország kérdését, és próbáljunk beszállni abba a versenybe, amely a világban ma a szerződéskötések versenyeként írható le, és amiből mi, európaiak folyamatosan kimaradunk.

Fontosnak tartom a versenyképesség felé vezető úton, hogy gondoljuk át az egyes európai nemzetgazdaságok finanszírozását. Az előbb itt egy kiváló előadást hallhattunk, amely érintette ezt a kérdést. Meggyőződésem, hogyha nincs mit befektetnünk, akkor nem tudjuk nagyobb fordulatszámra kapcsolni a gazdaságainkat. Közép-Európa nem áll rosszul ebből a szempontból, hiszen először is, van egy bank, egy európai bank, amely szerintem érti a helyes irányt, ezt EBRD-nak hívják, és amelynek a tevékenységét érdekünkben állna növelni az egész kontinensen, de különösen Közép-Európában. És jó helyzetben vagyunk azért, mert itt vannak a barátaink, a Bank of China vezetői is, amely mellénk állt, és támogat bennünket finanszírozási kérdésekben. És a versenyképesség felé vezető út általam még fölfedezhető utolsó kilométerköve az innováció. Helyezzünk európai léptékben nagyobb súlyt az innovációra. Megjegyzem, hogy a közép-európai országok tekintetében Magyarország a költségvetésből és a GDP-ből innovációra fordított összeg tekintetében elég szép helyen áll, elég jó teljesítményt nyújtottunk, ez szerintem egy elismerésre méltó teljesítmény, de még mindig nem elegendő és növelni kell a magyar költségvetésből is az innovációra fordított összegek arányát.

És akkor most Larosière úrnak a két fontos gondolatához szeretnék kapcsolódni a magam lámfalussys módján. Az első a demográfia kérdése, amit fölvetett. Politikai választ fogok erre adni természetesen, ami karakterében eltér egy közgazdász válaszától. Az a véleményem, hogy az a nemzet vagy az a közösség, amely magát nem képes újratermelni, nem is érdemli meg, hogy létezzen, és afelett az ítélet a lehető legmagasabb helyen ki is mondatik. Ezt nem lehet trükkökkel elfedni. Nem lehet betelepítéssel, migránsokkal, vendégmunkásokkal, ravaszkodásokkal elfedni, mert a baj mélyebben van. Egy közösség, amely demográfiailag nem képes saját magát fönntartani, nem hisz a saját jövőjében, következésképpen lemond arról a jogról, hogy ő létezzen. Ez a legsúlyosabb dolog, amivel szembe kell néznünk nekünk, magyaroknak is. A mi házunk is ég, de egész Európáé is. Meggyőződésem, hogyha egy közösség erre nem képes, egy nemzet ezt saját erőből nem tudja megtenni, hanem kívülről keres segítséget és megoldást, akkor az azt jelenti, hogy részlegesen esetleg teljesen föl kell adni a korábbi nemzeti identitását, és akkor az már nem ugyanaz a nép, mint amelyről beszéltünk. Ez van a sors könyvében megírva, én legalábbis politikusként ezt olvasom ki ebből a könyvből, és meggyőződésem, hogy itt Európának megoldást kell találnia, mert ez a lét nem lét kérdése. Magyarországnak vannak családpolitikai lépései, amelyeknek már vannak eredményei, de még egyszer mondom: a mi házunk is ég. Még a demográfiára visszatérve: Larosière elnök úrnak mondom, azért merek ebben az ügyben ilyen határozott mondatszerkezetben fogalmazni, mert mi ebben nagy tapasztalattal rendelkező nép vagyunk. Kitelepítés, betelepítés, népességcsere, ennek minden következménye; ez nekünk genetikailag kódolt tudásunk. Pontosan tudjuk, hogyha ilyen eszközökkel próbálkozunk, mondjuk a török megszállást követő időszakára tekintenek a magyar történelemnek, pontosan látjuk, hogy ennek nemzet- és országvesztés a vége. Ezért is van, hogy ilyen határozottan merünk egy tudományosan bonyolultnak tűnő kérdésben állást foglalni. Végül is a politika nem elméleti, hanem tapasztalati műfaj.

Ami a külpolitikát, az európai külpolitikát és biztonságpolitikát illeti, amit az elnök úr is javasolt nekünk, itt is van egy súlyos kérdés, amit lámfalussyas őszinteséggel kell kimondanunk. Ez pedig úgy hangzik: Amerika nélkül, a bátrabbak azt is mondhatják, hogy az angolszászok nélkül meg tudjuk-e védeni a kontinenst – bármilyen, megismétlem: bármilyen! – külső fenyegetéssel szemben? Ez a jövő nagy kérdése. Ennek a megoldásnak a kulcsa pofonegyszerűnek látszó dolog, amit úgy hívnak, hogy német–francia biztonsági és katonai együttműködés, közös hadsereg, közös biztonsági rendszer, nevezzük akárhogy. Pofonegyszerűnek hangzik, de ha belegondolnak, ilyen még sose volt, és ez jól mutatja a dolog egyszerűség melletti nehézségét. Képesek leszünk-e, illetve az érintettek képesek lesznek-e egy ilyen védelmi szövetséget létrehozni? Az ideidézett mai, holnapi berlini tárgyalások talán eligazítanak majd bennünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül mégiscsak Magyarország miniszterelnökeként állok itt, Önök előtt, kell mondanom néhány szót Magyarországról is. Elsősorban talán a kínai és a francia vendégünk miatt kell mondanom néhány szót. Nekik furcsának tűnhet, hogy a világ népességének 0,2 százalékát adó ország – ezek volnánk mi – ilyen nagy vonalakban és ilyen világpolitikai kérdésekben nyilvánít véleményt, és én értem az ezzel kapcsolatos averziókat, mert a politikában is a legfontosabb szabály az, hogy mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye. Éppen úgy, mint a magánéletben. És egy országnak tudnia kell, hogy a fegyverzete, GDP-je, népessége és területe alapján hol van a helye, és ha elfoglalta a megfelelő helyet, akkor pontosan tudja, hogy miben szólalhat meg és miben nem. Tehát magyarázatot igényel, hogy Magyarország ilyen kérdésekben miért hozakodik elő saját gondolatokkal. Van egy angol bölcsesség, ami magyarra fordítva kicsit sután hangzik: nothing is a successful as the success – semmi sem olyan sikeres, mint a siker. Ez magyarázza azt, hogy a magyarok mernek ezekben a kérdésekben állást foglalni. Hiszen ha a 2010 és 2016 közötti időszakot tekintjük, a 2017 előtti időszakot, akkor látjuk, hogy Magyarország feketebárányból sikertörténetté vált. Ezt persze nem mindenki ismeri el, de fontos az az igazság is, hogy a tényeket és az igazságot akkor is be kell ismerni, hogyha az a magyarok számára kedvező.

Ezért föl kell idézni – két percig még rabolva az Önök türelmét – azt a tényt, hogy 2010-ben nem volt gazdasági növekedésünk, szinte semmi. Az államadósság 85 százalék fölött tanyázott, az infláció nem akart leesni 6 százalék alá, az államháztartási hiányunk elszállt 7 százalékra, és a munkanélküliség pedig 11,5-12 százalék közötti sávban volt. A tízmillió magyarból kevesebb, mint 3,7 millióan, tehát hárommillió-hétszázezren dolgoztak, és nekik pontosan a felük, tehát egymillió-nyolcszázezer ember fizetett adót. Bevételünk tehát nem volt semmi, a kiadásunk azonban determinált volt, mert eladósodott volt az állam is, a vállalkozások is meg a családok is. Nem csoda, hogy nem Görögország szorult először IMF-mentőcsomagra, hanem Magyarország. Innen indultunk. Ma azt tudjuk mondani, hogy GDP-arányos adósság csökkenő pályán van, az államháztartás éves deficitje tartósan 2 százalék körül mozog, a gazdaság évente 3 százalék körüli mértékkel növekszik, és a munkanélküliségi ráta pedig valahol a 4,5 százalék környékén van, közelít a teljes foglalkoztatottsághoz. A külkereskedelmi mérlegünk pedig folyamatosan nagy többlettel zár.

Ilyenkor fölmerül a kérdés, hogy miért sikerülhetett ez, hogyan lehet egy országban 6 év alatt 180 fokos fordulatot végrehajtani? Anélkül, hogy tanácsot osztanánk bárkinek, a következő tényekre hívjuk föl a figyelmet. Az első és legfontosabb a politikai stabilitás. Ha igaz, hogy a jó gazdaságpolitika kiindulópontja a politika, méghozzá a stabil politika, akkor politikai stabilitást kell teremteni. Nincs sikeres gazdasági reform, nincs sikeres gazdaságpolitikai változás politikai erő és politikai stabilitás nélkül. A politikai erő nem mindig szimpatikus dolog, értelmiségi körökben különösen nem az, az elemzők egyáltalán nem szeretik, vannak politikailag rosszul képzett pénzügyesek is, akik azt gondolják, hogy akkor nagyobb a mozgástere a bankszektornak, de az igazság az, hogy aki azonban kiszámítható üzletmenetet akar, mindig érdekelt egy erős és kiszámítható politikában, a választópolgárok 95 százalékot adó többségéről nem is beszélve.

A második fontos dolog, ami a sikerhez vezetett bennünket, a szigorú fiskális politika. Amiről most itt csak annyit mondanék Larosière elnök úrnak az előadására visszautalva, aki azt mondta, hogy vagy elfogadják, vagy nem, be kell látniuk az embereknek, hogy időnként szükséges a fiskális politika. Én azt mondom, hogy a szigorú fiskális politikát csak akkor fogadják el az emberek, ha igazságosnak gondolják. Ez egy egyszerű állítás, bonyolult mondat. Az emberek elfogadják a szigorú fiskális politikát, ha azt igazságosnak érzik. Ennek minden nemzetnél más a receptje. Magyarországon például a politikai elit megfelezésével kezdődött. Semmilyen fiskális szigorú lépést nem vezettünk be, amíg a politikusok számát nem csökkentettük 50 százalékkal, fele akkora parlament, fele akkora városi tanács, hogy csak egy dolgot mondjak. És aztán sorolhatnék még sok más elemet is. Csak azt akarom mondani, hogy szigorú fiskális politikára épülő gazdasági kilábalás politikailag is menedzselhető és lehetséges, ezért állok én itt, és ezért van az, hogy 2014-ben nem elvesztettük a választást az ország fiskális rendbetétele után, hanem megnyertük a választást. Ez példa arra, hogy lehetséges, csak bonyolult dolog és nem hagyományos módon kell hozzáállni. Az igazságosság kérdését nem szabad kirekeszteni a fiskális politikának a kérdéskör szempontjai közül.

A harmadik dolog, ami Magyarországon a sikert magyarázhatja, a munkaalapú társadalom megteremtése a segélyalapú társadalom helyett. Természetesen nem dolgom, hogy incselkedjek, de szívesen látnám azt a nyugat-európai országot – esetleg Franciaországot is –, amikor bejelenti a kormány, hogy a munkanélküli segély időtartama három hónapra csökkent, nincs utána semmilyen segély, közmunka van helyette, aki dolgozik, kap fizetést, aki nem dolgozik, nem kap se fizetést, se segélyt, sok sikert kívánunk. Ami egy nagyon brutális mondat, az európai politikai fül számára befogadhatatlan mondat, de nincs messze az igazságosságtól, és a magyar emberek úgy gondolták, hogy az ő adójukból egyébként munkaképes embereket nem akarnak eltartani, az államnak az a dolga, hogy szervezze meg, hogy ezek az emberek ne segélyt, hanem munkabért kaphassanak. És ha nem tudja ezt megoldani a piac, akkor az állam találjon ki átmeneti áthidaló megoldásokat, de a lényeg, hogy mindenki úgy érezze, hogy az adóforintjai jó helyre mennek, ebből fakadóan utána lehetett is adót csökkenteni. Most mind nem hozom ide, hogy 9 százalék a társasági adó Magyarországon, és hogy jövedelemadóban pedig arányos adórendszerünk van, aminek a kulcsa 15 százalékos.

A következő, siker felé vezető út, ahol még nagyon sok harcot vívunk, a duális képzési rendszer kialakítása, tehát az európai gazdasági valóságtól eltávolított oktatási rendszer közelítése a gazdasági realitásokhoz, hogy ne az iskola végén derüljön ki, hogy az a tudás, amit adunk a gyerekeknek, ugyan szép, nemes, magas értéket képvisel elméletben, a valóságban azonban nem lehet semmire sem használni. Az európai fölsőoktatási és középoktatási rendszerek szenvednek ettől a jelenségtől. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az értelmiségi, arisztokrata hozzáállásunkból leadunk, és közelebb visszük a gazdaság olajos, emberszagú valóságához az iskolai képzési rendszert. A németek sikere tekintélyes részben talán ezzel magyarázható. Vagyis segély helyett munkát, minden magyar kell adni munkalehetőséget.

És végül a magyar receptnek része, a magyar modellnek része a keleti nyitás kérdése is. Mert mi, magyarok úgy láttuk 2008 után, hogy Európa önmagában nem képes növekedni, ha egymással kereskedünk, meg csak egymással üzletelünk, ha nem nyitunk Keletre, abból bizony gazdasági növekedés nem lesz. Ez jól hangzik, meg egyszerűen hangzik, de itt is van egy dolog, amit az európaiaknak meg kell érteniük. Az nem megy, hogy nyitni akarunk más országok irányába, Keletre, mondjuk, Kína felé gazdaságilag, majd minden reggel kioktatjuk őket az emberi jogokból. Ez így nem fog menni. Tehát az a fajta szövetségkötés, hogy a piacotok kell, gazdasági együttműködést akarunk, finanszírozást is kérünk tőletek, egyébként a tiszteletnek nem adjuk meg azt a szintjét, ami megillet minden egyes független nemzetet a világban – ez tarthatatlan. Tehát ez a hozzáállás az csak retorikailag eredményez nyitást Keletre, a valóságban nem. A Keletre való nyitás lényege a tisztelet. És aki nem érti meg, hogy a tisztelet megelőzi az ideológiát, az sosem fog tudni keletre nyitni, mert nem érti a keletieket. Nekünk szerencsésebb a helyzetünk, mert mi egy keleti nép vagyunk, amelybe kereszténységet oltottak, és az egy sajátos nézőpontot tesz lehetővé, és értjük mindazt, ami Kínában történik. Miután, ugye, egy fegyelmezett országról beszélünk, azt is értjük, amit nem adnak válaszképpen a Nyugatról érkező kritikákra, ahelyett, hogy elismernék azt a teljesítményt, amit mondjuk a szegénység és a reménytelen gazdasági helyzetből kiemelt néptömegek sikere és értéke képvisel, és amit Kína morális szempontból is a legfontosabb érvként maga mellett föl tud sorakoztatni. Ha ezt mi nem akceptáljuk, akkor nincs keleti nyitás, akkor csak üzletelés van, ami nem azonos a keleti nyitással. Magyarország keleti nyitásra törekszik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar modell tehát négy elemből épül föl: politikai stabilitás, szigorú fiskális politika, munkaalapú társadalom és keleti nyitás. Kellő szerénységgel, de kellő önbizalommal is ezeket tudjuk a világnak megfontolásra felajánlani.

Köszönjük szépen a figyelmüket!

Forrás: miniszterelnok.hu