Október 23-án délelőtt 11 órakor Debrecenben már tüntetnek. Délután 12:53 perckor a Kossuth Rádió közölte, hogy a belügyminiszter minden tüntetést betiltott. 14:23 perckor a tilalmat visszavonták. Ekkor a felső vezetés már nem tudta, hogy mihez nyúljon, mit kellene tenni, az irányítás már kicsúszott a kezükből. Budapesten a tüntetők 15:00 óra tájban a Petőfi szobortól a Bem szoborhoz mentek, ahol kinyilvánították elismerésüket a lengyel nép mozgalma iránt. 17:00 óra tájban pedig a Kossuth téren 200 000 ember gyűlt össze, de ekkor már a Rádiónál, a Bródy Sándor utcában is gyülekezett a nép, diákok, munkások és értelmiségiek egyaránt. A diákok a 16 pont beolvasását követelték. A hatalom megerősítette az őrséget. 18:00 óra tájban Debrecenben eldördültek az ÁVH fegyverei, melynek négy halottja és kb. negyven sebesültje lett. Gerő a szovjet csapatok segítségét kérte. Nagy Imrét rábeszélték, hogy szóljon, nyugtassa meg a tüntetőket, de mikor 21:00 óra tájban kilépett az Országház erkélyére, „elvtársak”-nak szólította az egybegyűlteket, ami nagy nemtetszést keltett a tömegben. Az ígéretek is süket fülekre találtak, mert ekkor a magyarság már Moszkvába kívánta a pártvezetőket, Naggyal és a szovjet csapatokkal együtt. A tüntetők 21:30 óra táján ledöntötték a zsarnokság legmarkánsabb jelképét, a Sztálin szobrot. Az itt felsoroltak csak szemléltető mozaikjai a 23-án délután történteknek, de nem a teljes kép.
Rádiónál 20:30 perc táján dördülnek el az ÁVH első lövései, ami elszabadította a poklot. A forradalmárok fegyvereket szereztek. Egyesek szerint a „Lámpagyár” néven ismert fegyvergyárhoz mentek, melynek őrzését az ÁVH látta el, de ezen az estén, különös módon, mindössze egy idős, fegyvertelen őr találtak, és egy fiatal takarítóleány mutatta meg, hogy hol tárolják a fegyvereket. A Kálvin téren három teherautóról osztogatták a fegyvereket. Kopácsi Sándor rendőrezredes a felkelőkre lövetett, mert szerinte ők nyitottak tüzet a rendőrségre, de később parancsot adott a rendőrségnek a fegyverek átadására. Elképzelhető, hogy ezt felsőbb utasításra tette?
Farkas Károly “A rádió ostroma” című írásából tudhatjuk meg a következőt: „Egy héttel előbb mentem a Sándor utcán lefelé áruszállító triciklimen. A Rádió épülete előtt ki kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport ávós a teherautókról lőszeres ládákat hordott be az épületbe. Aznap este Blanka nagynéném lakásán gyűltünk össze szokásos heti teánkra, néhány családtag, hol ez, hol az. Elmondtam nekik, hogy ávósok lőszert vittek be a Rádióba s vajon miért? Meglepett a látvány. Ez alkalommal az ávósok vagy előrelátóak voltak, vagy a megérzésük volt Jó.”
Kriszta Ezek, és a hasonló, nehezen érthető események arra mutatnak, hogy valakik a háttérből irányították a fejlemények bizonyos irányba való terelését. Lehet, hogy az ávósok nem megérzői, hanem előkészítői voltak a közelgő esményeknek? A katonaság nagyobb része a felkelők mellé áll. Némely szemtanú szerint ők adták át az első fegyvereket. A forradalmárok 24-én a hajnali órákig ostromolták a Rádió épületét, majd behatoltak. A legtöbben úgy tudják, hogy ezzel minden befejeződött a Rádiónál.
A szovjet vezetőség a Székesfehérváron állomásozó szovjet páncélosokat vezényelte Budapestre, amelyek szintén 24-én a hajnali órákban érkeztek meg. A forradalmárok eddig az ÁVH ellen harcoltak, de miután az idegen nép katonái is felvették a harcot, a magyar felkelők szabadságharcosok lettek. Moszkvában rosszul mérték fel a helyzetet. Úgy gondolták, hogy a magyarokat, mint a németeket 53-ban, néhány tankkal meg lehet hátráltatni. Sőt a lengyel felkelést is el tudták fojtani. Nem számoltak a magyarság általános elkeseredettségével, halált megvető bátorságával, és nem utolsó sorban leleményességével. Nem voltak tisztában a magyarság lelkiségével sem, és el tudták hitetni magukkal, hogy a hazugságra épített zsarnokságot is meg lehet szerettetni.
A kommunista vezetők nem akarták tudni az uralt népek őszinte véleményét, ezért az alattvalóknak nem volt szabad valós jelentéseket továbbítani, hanem a kiszolgáltatott nép mély szeretetéről kellett ágálni. Aki nem szerette őket, az nem volt nép, csak fasiszta. Ezen önajnározást olyan szintre fokozták, hogy a végén talán el is hitték „megváltói” mibenlétüket. Nem számoltak azzal se, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet megszálló katonák és a magyarság között az évek során kialakult a jó viszony. Katonáik, hacsak tehették nem voltak hajlandók harcolni, egyesek véleménye szerint, a politikai tisztek pisztollyal a hátukban kényszerítették őket, sokszor a vak lövöldözésre.[16] Ezért kellett újakat hozni, akiket a magyarság emberszeretete és jóindulata még nem „fertőzött meg”.1956. október 24-én talán nem volt Magyarországnak egyetlen nagyobb városa, ahol nem tüntettek, ahol nem nyilvánították ki szabadságvágyukat.
Egy emberként állt talpra a magyar nemzet! Elege volt a zsarnokságból, egy kis csoport véreskezű gyilkos uralkodásából! Figyelmen kívül maradt az elmúlt három és fél évben végbement változás. Az 1949 és 1953 sztálinista-rákosita évek sebei még nagyon frissek voltak, és nagyon fájtak. Folyt a vér, a magyar vér! Kezdetben minden egyes alkalommal, ahol tűzharc alakult ki, az ÁVH, vagy rendőrök, esetleg magyar katonaruhába bújt ÁVH-sok, és szovjet katonák adták le az első lövéseket a békés tüntetőkre. Ez történt 24-én a Roosevelt téren a Belügyminiszteri Épület közelében. Székesfehérváron a Városháznál tüntetőkre a szovjet csapatok lőttek, melynek hat halálos áldozata lett. 25-én az Országházhoz kirendelt szovjet katonák társalgásba elegyedtek a tüntetőkkel, de miután a Földművelési Minisztérium épültének tetejéről az ÁVH tüzet nyitott a tömegre, ők is vak lövöldözésbe kezdte. Ezt a hatalmi érdekeket szolgáló szerzők igyekeznek cáfolni, és kizárólag az oroszokra vagy a határőrségre fogni a sok gyilkosságot, több-kevesebb sikerrel.
27-én, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában foglalkoztak a magyar üggyel, akkor Moszkvában kellemetlenül érezték magukat, hogy a szovjet csapatok behívásáról nincs írásos bizonyíték. Nagy Imrével szerettek volna aláíratni egy 24-re visszakeltezett kérelmet, amire Nagy nem volt hajlandó, ezért Hegedűs írta alá. Október 29-én a Kreml urai leállították a támadást, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Ez annyit jelentett, hogy a Szabadságharc győzött. Este 20:00 óra tájban megkezdődtek a Honvédelmi Minisztérium épületében a szabadságharcosok és a Nagy-kormány küldöttei között a tárgyalások az új karhatalom felállítása ügyében. E tárgyalásokra minden gócpont elküldte saját képviseletét. A Corvinból Pongrátz Ödönt és „Dokit”, a fiatal Antalóczi Sándor orvost küldték, de Iván Kovács is csatlakozott hozzájuk. Jelen volt Angyal István és Dudás József mérnök is, aki részt vett a II. Világháború kiugrási kísérletében. E megbeszélésen erélyesen követelte a rákosisták félreállítását és Mindszenty bíboros szabadon bocsátását.[18] A Kádár-kormány 1957-ben Dudást és Iván Kovácsot is kivégezte.
A szabadságharcosok küldötteit nem valami nagy szeretettel fogadták. Egy vezérőrnagy (valószínű AVH-s) a következőképp támadt rájuk: „Maguk a szabadságharcosok? Maguk harcolnak a szabadságért? Maguk merik azt állítani, hogy a magyar nép érdekeiért ragadtak fegyvert? Maguk anarchisták! Imperialista ügynökök! Fasiszták! Reakciós csőcselék!” – írja Pongrátz Gergely. A tárgyalásokon, mindjárt az elején kiderült, hogy a Nagy-kormány képviselőinek legfőbb igyekezete a szabadságharcosok lefegyverzése volt, s ha nem lettek volna gyors észjárásúak az utóbbiak között, akkor talán sikerült is volna nekik. Pongrátz Ödön azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan győztes szabadságharcról, ahol a győzteseket fegyverezték le. E tárgyalásokon a szabadságharcosok határozottan kijelentették, hogy a fegyvereket csak akkor adják át a honvédségnek, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot. 31-re megegyeztek, hogy a rend helyreállítása érdekében nemzetőrséget állítanak fel, amelyben a rendőrség és a katonaság mellett a szabadságharcosok is helyet kapnak egyenlő arányban. A nemzetőrség parancsnoka Király Béla ezredes, helyettese Kopácsi Sándor rendőrezredes lett. A szabadságharcosokat is megillette volna valamilyen, legalább helyettesi beosztás. Nem világos, hogy elővigyázatosságból, vagy szándékosan igyekeztek őket mellőzni, amennyire csak lehetett. Királyt és Kopácsit nem lehet szabadságharcosnak tekinteni.
A Nagy-kormány egyre határozottabban szorgalmazta a tárgyalások felvételét a szovjet csapatok kivonása ügyében. A szovjet ezt nem utasította vissza, sőt az elkövetkező napokban azt hangoztatta, hogy a csapatkivonás már meg is kezdődött. Ez ekkor még alig volt több a diplomáciai fogásnál. Bár igaz volt annyiban, hogy a hazánkban állomásozó csapatokat, vagy legalábbis egy részüket valóban kivitték, mert megbízhatatlanok voltak, de ugyanakkor Záhonynál új egységek érkeztek. A szovjet nagykövet, Jurij V. Andropov azzal nyugtatta magyarországi elvtársait, hogy az új csapatok a régiek kivonulását biztosítják. Az elkövetkező napokban beigazolódott, hogy ez az állítás hazugság volt, mert oly nagyszámú csapatra nem lehetett szükség a régiek kivonulásának támogatásához.Időközben Forradalmi Munkástanácsok szerveződtek országszerte, és mindegyiknek a szovjet csapatok kivonása volt az egyik legfontosabb követelése. A magyar munkások nem úgy gondolkodtak és cselekedtek, ahogy az elvtársak szerették volna. Megérkeztek a nemzetközi segélyszállítmányok repülőgépei is a Ferihegyi repülőtérre. Az első gép Lengyelországból érkezett. Október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok kiszabadították Mindszenty bíborost a fogságból. Másnap reggel feldíszített katonai kocsikkal vitték Budapestre. Amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok és az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak. Ezen alkalomból XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott főpapnak. A magyar szabadságharcot támogatva, október 30-án és 31-én megmozdultak a temesvári Műszaki Egyetem diákjai, minek következtében a tüntetések átcsaptak Erdélybe is. A két napos tüntetés közel 3000 egyetemista letartóztatását eredményezte. Lengyelországban is számos tüntetés volt, egyes jelentések szerint Moszkvában is megmozdulás történt.
A jövő héten már a forradalom leverésével és annak következményeivel tervezünk foglalkozni a kalendárium rovatunk helyett.
Forrás: szittya.com
