Pénteken az ’56-osok kopjafájánál emlékeztek meg az erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Csíkszereda önkormányzata szervezésében.
Az ’56-os szabadságharcra emlékeztek Csíkszeredában
A rendezvényt a magyar himnusszal kezdték, majd Kelemen Csongor ’56-os meghurcolt köszöntötte az egybegyűlteket. Örömét fejezte ki, hogy számos fiatal fontosnak érezte ezen a napon, hogy részt vegyen a megemlékezésen, majd elszavalta Márai Sándor „Mennyből az angyal” című versét.
A városháza részéről Füleki Zoltán alpolgármester köszöntötte a megemlékezőket. Beszédében kitért arra, hogy 1956-ban bebizonyosodott, hogy nincs következmények nélküli hatalomgyakorlás és mindenki egyszer megfizet tetteiért, ugyanakkor egy idézetet osztott meg: „Ahol a hősöket nem felejtik mindig lesznek újak” – biztosítva a csíkszeredai ’56-os még élő tagjait, hogy mi nem fogjuk elfelejteni őket.
A megemlékezésen Tőke Ervin, önkormányzati képviselő, a Néppárt csíkszéki elnöke beszédében kifejtette: „Nagy harcainkat, háborúinkat mindig kinevezett és született vezérek indították, győztek vagy éppen kudarcot vallottak. A pesti srácok nem voltak grófok, bárók, nemesek. Nem voltak kinevezve vagy megválasztva senki által. Nem zúgták súlyos néptömegek, hogy gyere vívd ki a szabadságunk.
Ők csak érezték a pillanat fontosságát, társakat kerestek maguk mellé és cselekedtek. Kitették még ha egy kis időre is a szovjetek szűrét Budapestről és történelmi sebet ejtettek az akkoriban létező egyik legnagyobb világhatalmon. Hisszük, valljuk és tudjuk, hogy haláluk, meghurcoltatásuk nem volt hiábavaló. Kivívták rövid távon a győzelmet, középtávon az enyhülést és hosszú távon a szabadságot.
Tehát mindezeket felmérve, mi mai székely-magyarok kibújhatunk-e a felelősség alól? Megmagyarázhatjuk-e gyávaságunk, kényelmességünk és kishitűségünk? Helyes-e azzal hárítani, hogy nem érdekel, nem értem, nem érdemes, úgy sem lesz belőle semmi, küzdjön valaki más vagy, hogy nincs ki mellé felsorakozni?
Úgy hiszem, hogy sokan gondoljuk úgy, hogy mindenkinek megvan a saját felelőssége a közösségünk megmaradásáért és megerősödéséért folytatott küzdelemben. Az aki kihúzza magát a feladat alól, személyesen felelős nemzetünk gyengüléséért. Mindenki tegye azt amit tud, ahogy azt csak teheti és ameddig bírja. Keressünk egymásban társat küzdelmünkhöz.”
A megemlékezést egyházi áldással és a székely himnusszal zárták.
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartoztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én. Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2005-ben. Azóta is ott él.
A szerző felvétele
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A Szilágyi család a gyerekekkel. Balróla jobbra: Árpád, Etelka és Lajos
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között – végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
Véndiák-találkozó Gyergyószentmiklóson
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
50 éves egyetemi találkozó
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: – Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád. Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – Ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése: „Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink! Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet. Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson). Aztán november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő – ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust – , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957 február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dubába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. – Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára. A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? – kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szilágyi Árpád IV. éves egyetemi hallgatóként, letartóztatása előtt
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt. Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Egykori 56-os elítéltek a szentegyházi unitárius templom előtt. Balról jobbra: Vorzsák János, Kelemen Csongor, Szilágyi Árpád és Orbán Péter
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi?Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből,Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Az erdélyi 56-osok
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből, arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Október 23-i megemlékezésen
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli. Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé 10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: – Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a foglár. Ezt az ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy – Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? – Nem. Verés. – A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? – Nem. Újabb verés.
Az 1964-es szabaduló levél
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
1956-os megemlékezés Csomortánban, a Szoboszlai perben elítéltek emlékére állított kopjafánál
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964 augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Szilágyi Árpád autója az Egyesült Államokban
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot. Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2005 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.
Megszokott lefekvési és felkelési időpont, hűvösebb hálószoba és alvás előtti rituálék – így foglalja össze a jó alvás titkát a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense. Torzsa Péter azt mondta, az ágynemű kiválasztásában az egyéni igényekhez kell igazodni, de a jó matrac nélkülözhetetlen.
Legfeljebb 22, de inkább 20 fok legyen a hálószobában. Szellőztessük ki a szobát, mielőtt lefekszünk – ajánlotta a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense.
Torzsa Péter hozzátette: „nagyon fontos, hogy a hálószobát alvásra használjuk, ne ott nézzünk tévét. Fontos, hogy rendszeresen sportoljunk, mert ez is segíti a jó, pihentető alvást.”
A Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense szigorú napirendet is szokott javasolni a pácienseinek, különösen, ha alvászavaraik vannak.
„Fontos, hogy azonos időben történjen a lefekvés és a felkelés, alvásproblémák esetén a napközbeni sziesztát el kell hagyni, ha tényleg szükséges, akkor legfeljebb 15-20 perc legyen” – hangsúlyozta Torzsa Péter.
Az ideális ágyneműről szólva a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense úgy fogalmazott, nem lehet általánosítani.
„Aki fázékonyabb, legyen jó meleg a takarója, akinek pedig mindig melege van, szerencsésebb, ha vékonyabb paplant használ. A párna is nagyon fontos; ne vastag, inkább kényelmes legyen. A matrac minősége is fontos, vannak, amelyek segítik az alvást, kényelmesebb a gerincnek. Ha azt tapasztaljuk, hogy éjjel szinte kidob az ágy, gerincproblémáink vannak a nem megfelelő matractól, érdemes lecserélni” – hívta fel a figyelmet Torzsa Péter.
A gyerekeknél különösen fontos a rendszeresség – jegyezte meg a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense.
„Nem szerencsés, ha hétvégén sokáig, 10-ig, 11-ig, fent vannak, utána következik a hétköznap, a korai indulás. Nagyon fontos, hogy sem a felnőttek, sem a gyerekek ne fogyasszanak koffeintartalmú italokat” – figyelmeztetett Torzsa Péter.
A gyerekszoba hőfokáról szólva a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense azt mondta, szintén javasolt az alacsony hőmérséklet, mert lényegesen jobban lehet aludni, de ha gyerek ki szokott takarózni éjjel, akkor legyen legalább 22-23 fok.
„Van, aki szereti, ha egész éjjel nyitva van az ablak. Oda kell figyelni, mert ha túl közel fekszünk, megfázás lehet a vége. Ezeket egyénileg ki kell kísérletezni” – tette hozzá Torzsa Péter.
A jó alvást elősegíti, ha előtte nem fogyasztunk fűszeres, zsíros ételeket, a vacsorát lehetőleg elalvás előtt két órával együk meg – sorolta a pihentető alváshoz szükséges feltételeket a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének egyetemi docense.
„Ne dohányozzunk, ne fogyasszunk alkoholt, mert okozhat alvászavart. Legyenek rituáléink az alvás előtt, készítsük fel a szervezetet az alvásra; vegyünk egy meleg fürdőt. Ha félórán belül nem alszunk el, keljünk fel, menjünk ki a szobából, csináljunk valami mást: olvassunk, hallgassunk zenét, utána kezdjük el megint az alvásra készülődést. Ne nézegessük az órát, mennyi az idő” – tanácsolta Torzsa Péter.
Nemrégiben egy kéréssel fordult hozzánk rovatunknak egy hallgatója, hogy próbáljuk elemezni azt a mondásunkat, hogy, – Nem eszik a kását olyan forrón, mint ahogy azt főzik. Sajnos azonban forrásunkban, azaz A mi fán terem c. könyvben nem találtunk erre magyarázatot, de a vaskosabb, 861 oldalas Magyar szólások és közmondások című könyvben sem. Az interneten szétnézve azonban a következőket találtuk: A jelentése ennek a szólásnak kb. az: Nincs olyan nagy gond, mint amilyennek az elsőre tűnik. Használják még olyan jelentésben is néha, nem biztos,a tervek úgy és olyan mértékben válnak valóra, mint ahogy azt elsőre gondoljuk. Nyilván ugye ez azt jelenti, hiába forró az a kása, ami a tűzön rotyog, nincs nagy gond, hiszen nem olyan forrón kell majd azt elfogyasztani.
Egy hasonlattal élve az internetről: A lovaskocsik korszakában kezdtek aggódni, hogy ha ilyen ütemben lesz elterjedt a lovaskocsi, akkor mindent el fog lepni a lócitrom. Aztán a motorizáció miatt kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását (mint ahogy főzik), azaz nincs nagy gond, hiszen a motoros járművek megoldják a lócitrom problémát úgy, hogy közben azért egyre több ember közlekedhet kocsival.
Vannak hasonló szólások is mint például: Addig fújd a kását, míg meg nem égeti szádat, azaz légy óvatos, elővigyázatos, vagy az, megégette a kása a száját, ergo megjárta, ráfizetett. Mikes Kelemen Törökországi leveleiben pedig azt olvashatjuk:
„Oh én édes uram! azt én régen tudtam, A kása, hogy meg ne égessen, megfuttam; Mert egyszer ugy mástól nagyon megcsalódtam: Veled ugy ne járjak, attól én tartottam.”
A halat, ha fagyasztott, kiengedem, a nedvességet papírtörlővel felitatom. Kiolajozok egy tepsit, vagy hőálló tálat és elrendezem az alján a kisebb darabokra vágott halat. Ráfacsarom a citrom levét és darálok rá kevés borsot és megsózom. Rárakom a rózsáira szedett brokkolit és a kicsumázott, felaprított paprikát. Összekeverem a tejfölt, tejszínt, tojást, a reszelt sajt felét és lisztet, majd egyenletesen elosztva beborítom vele a tepsiben lévőket. Tetejére szórom a maradék reszelt sajtot, sütőbe tolom, és 200 fokon 50 perc alatt aranybarnára sütöm. Köretként párolt rizs illik hozzá, de önálló fogásként is tálalható.
1956 október 23.-át sajátos mivoltában kell megünnepelni. Nem csupán csak megemlékezni s nem csak a nemzeti megmozdulások utáni szokásos értelmi boncolgatásra csökkenteni. Inkább meg kell próbálni azt az élő szellemi és érzelmi légkört előhívni, úgymint azt a tettrekészségre való vágyat előidézni, ami az ilyen nemzeti eggyéforrásokat létrehozza. Magyar nemzetünk lélek-tüzének a lángjait kell fellobogtatni. Legyünk ma itt mindnyájan tűzcsiholók! Szítsuk saját lelkünk egyéni szikráját újra életre és utána pedig rakjuk rá a közös októberi tábortűzre, ami 60 esztendő elteltével még mindig erősen parázslik. Idézzük fel emlékezetünkben ezeket az októberi lángokat, az októberi eszméket és gondolatokat, melyek oly rövid ideig tudták csak sugározni a fényt, a meleget, mert az erőszak hatalma és gonoszság erői szinte riadalom szerüen fojtották el azokat.
1956 októberében valóban felszállott a páva a vármegyeházra. Az egész ország szeme a vármegyeházra, azaz Budapest felé szegezte tekintetét. Ime az egész nemzet készen állt új arcokra nézni, új szelekben felfrissülni, új igékre hallgatni. Igen, az első csoda után, a forradalom váratlan de áhított kitörése után mindannyian csoda várók lettünk s bizony vártuk a többi és újabb magyar csodákat. A nép jóformán épp elkezdett gyönyörködni a “pompás napszédítő tollakban”, épp kifejezést akart adni újonnan keletkezett fogalmainak, mikor a Szovjetunió páncélosai és ágyúi széttiporták tüzünket és elkergették “pávánkat”.
Ünneplésünk keretében a forradalom tüzét felélesztve és szellemét felelevenítve, újra szemlélni tudjuk azokat a fenséges színeket, az igazság új fényben való ragyogását. E lángokat azonban delejezve lobogtassuk és igéit a tündérek nyelvén hangoztassuk, hogy gyermekeink, fiataljaink lelki szemeikkel is lássák és a hit értelmével is hallják. Hadd fogjon az ő lelkük is tüzet, legyenek ők is örökösei az ősi lángnak.
Álljon a mai napon minden ünneplő magyar közösség lángokban, mert csak is a tűz fényénél látjuk utunkat kialakulni a fensőbb valóságszintek és az időállóbb értékek felé. Válaszúton vagyunk! Vagy merünk, vagy elveszünk. Össze kell fognunk és egybe kell forrnunk minden láng-lelkű magyarral, legyen otthoni, erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy emigráns. Dicső forradalmunk tüze és a jövőreszóló álmaink magasztossága összeforraszt minket, ha akarjuk, de végre már AKARJUK! Ha tétovázunk, ha egy anakronisztikus konzervdobozba zárkozunk, ízünket vesztjük és megsavanyodunk.
Boldogok lehetnek azok az emberek, kik lélekben szegények, mert csak az akar meggazdagodni, ki magát szegénynek tartja. Csak éhezők kivánják az élet kenyerét, csak szomjúzók epednek az igazság kelyhéért. Az új kor farizeusai és a magukat lelki kincsekben gazdagnak tartó és felfuvalkodott egyének az önmegelégedettség letargiájába esnek. Egyszerüen nem kivánnak gyarapodni lelkiekben és gazdagodni szellemiekben. Csoda hát, hogy még akkor a teve is megelőzi őket? Pedig most igazán kell, sőt muszáj is gazdagodni, mert másképpen elenyészünk. Nemzetünk sors-őrzői mind riadót fújnak strázsáikon. Ők dörömbölnek, ők állnak kint a viharban és próbálják felébreszteni a szunnyadókat és sarkallni a tétovázokat. Hervay Gizella riadója így szólt a világ magyarjaihoz: “A puszta létünkről van szó, az egész magyarság puszta létéről. Arról, hogy életünk lesz-e vagy halálunk. Mintha a Szózatban élnénk. Nem lehet ezt a kérdést megkerülni vagy hajtogatni megmaradni, megmaradni. A puszta megmaradás hátrálás. Ez a történelem logikájából nyilvánvaló. Gyarapodni kell észben, erőben, öntudatban.”
Lánglelkű testvéreink! Ifjúságunk a jövőnk. Fiataljainkat kell beoltani azzal a lelkesedéssel és szüntelen kalandvággyal, ami az igazság nyílt tengerén új vizekre evezteti ki őket a szellemi értékek és örök valóságok távolibb partjait fürkészve és kémlelve. Új elgondolások, új eszmék mind újabb kisérletekre és mind újabb kalandokra ösztökélik az embert. Fensőbb rendű ideálok és magasztosabb értékek felfedése éles meglátású, széles látókörű és kalandvágyó egyéneket igényel, olyanokat, kiknek a szellemi megújhódás valóban szívügyük és egyben képesítve is vannak arra, hogy egy újabb szellemi magaslat látókörét nekünk minduntalan bemutassák és a meglelt igazságokat elöttük feltárják.
Az újjászületett ember nem kiván többé olyan hagyományok és jelszavak igája alatt sorvadozni, amelyek visszatartják a további szellemi, értelmi, és erkölcsi fejlődéstől. Nem hajlandó tovább alsóbb rendű kultúráknak a mocsaraiból ivóvizet meríteni magának, hogy szellemi szomját enyhítse. A feltámadásban lévő emberi lélek minden tekintetben elsőséget fog követelni magának. Nem hunyászkodhat meg semmiféle politikai irányzat sem egyház előtt! A jövendő kor hírnöke csak azokat az időálló és konstruktív értékeket fogja a múltból az újkorba átmenteni, amelyeket kellő képpen szilárdnak talál arra, hogy alapzatul szolgáljanak egy jövőben felépülendő struktura részére, ami a folyvást kiszélesedő és fokozatosan gyarapodó értékrendnek és egyetemes valóságoknak majd biztosítani tudja a megfelelő férőhelyet.
Ne adja az Isten, hogy őrzőinket, látnokainkat strázsájukon kővéfagyva, sziklává meredve találjuk, miután a jövőnkbe néztek. Hát csak nem láttak gyászmenetet? Közeledő koporsót? Csitt csak!!! ……………………Mint ha mi is hallanánk:
“……….orgonák búgását. Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva nézni egy idegen halottra.
Testét hőseinknek befogadtad mind sajátodat már Emléked minden társaddal sokszorosítva Lelked velük együtt az eget világítja Bennünket vezet reménnyel az általad kezdett útra.
Ha hozzád valaki imádkozik Ezrek imája melléd csatlakozik Csupasz kopjafád amint az ég felé nyúlik A világító torony fényével vetekedik.
Ha te onnét szólsz valaha , anyád Férjed, feleséged vagy gyermeked tán Szaporodnak tömeggé, adják a hálát Ajkuk énekelve az álleluját.
Kezdted te is velünk 56 forradalmát Életedet adtad, várva a javulást Most pedig tárod a kaput, várod családod, országod,néped Nyitod a menyország kapuját, feldíszítve az isteni parcellát.
Most mikor eme sorokat írom, persze a parcella nem az otthonom Messze voltam Pesttől, de forradalmár voltam, Anyám nem tudta, a magam ura voltam Most látta csak TÉVÉN, Kádár és bandája mily gonoszak lévén.
Most mondja először, jobb neked ott kint Mintha én taposnám az útat itt a KEREPESIN Téged , ki itt maradtál, megöltek, s gödörbe dobtak Ráadásul egy kanna mésszel pofon loccsantottak.
Megfosztottak téged az igazolványtól Nehogy valaki téged később megtaláljon De látod, ha nem is érthetjük Pihenj csak fent, te hős, te szent mártír.
Mi majd itt lent tisztelünk most Kezdjük szabad életünket Hogy veletek lehessünk Majd ha ezt hozza a sors.
Ránézve a számra A 301-es parcellára Maradj,légy inkább Amerikában Nem bírtam volna járni eme parcellára.
Kérem majd, hogy segítsen téged az Isten Ha jössz látogatni, ne felejtsd a parcellát se a 301-esben És az itt lakókat is veled együtt áldja meg az Isten Oh édes fiam, te drága kincsem, bárhol lehetsz, csak ne a 301-esben
Hegedűs László Jenő, Markotabödögéről a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A Piarista Atyák által vezetett Derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Amit itt fontos megjegyezni, hogy 34 évig, 1990 -ig nem mehetett haza a forradalmi tevénykedései és az itteni kémkedési megkörnyékezése miatt, amit természetesen visszautasitott és feljelentette a szervezőt.
1990- ben végre biztonságban érezte magát, hogy hazamehessen. Több kötet verset is írt, amiben a legtöbb vers a 34 év honvágy fájdalmaival és az első hazalátogatása élményeivel foglalkozik, természetesen érdeklődve az utolsó évtizedek politikai fejleményeivel is. Késziti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Ötven éves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
Dr. Magyarics Tamás főosztályvezető a Külgazdasági és Külügyminisztérium Észak-Amerika Főosztályán. Chicagóban, a Regionális Diaszpóra Értekezleten, 2016. október 1-én ő volt a Magyar Kormány részéről a képviselő, aki előadásában az anyaországi törekvésekről beszélt, amelyekkel Magyarország felelősséget vállal a szórványban és a diaszpórában élő magyarságért.
A vele készült interjúban előbb, mint amerikai-magyar kapcsolatok szakértőjét kérdeztük arról, hogy milyennek látja most az amerikai magyarság viszonyát az anyaországgal és fordítva. A Főosztályvezető úr kiemelte, hogy a Magyar Kormány különböző magyar fórumok létrehozásával, programokkal kívánja az idegen földön élő magyarokat segíteni. Többek közt azt is elmondta, hogy fontos szempont, hogy Magyarországról is érkezzenek ide különböző utakon az emberek, hogy ismerkedjenek az amerikai magyarság életével, kultúrát megőrző tevékenységével, ami sok esetben akár több generáción átível. De kiemelte annak jelentőségét is, hogy főképp azok, akik már régről elszakadtak az Anyaországtól, látogassanak haza, ha tehetik és tapasztalják meg, hogy milyen nagy változásokon ment át az elmúlt időszakban az ország.
A chicagói Magyar Főkonzulátus épp egy éve nyitotta meg újra kapuit és máris fontos feladatának tekintette egy regionális jellegű Diaszpóra Értekezlet létrehozását, amit a szakértő kiemelkedően fontosnak értékelt, hiszen a gazdasági- és politikai feladatai mellett mindenkori feladata a konzulátusoknak, hogy a helyi közegben támogassa a magyar közösségek tevékenységét. A konferencia megszervezésével a konzulátus jelezte azt, hogy igény van és fontos, hogy regionális szinten is foglalkozzanak az Amerikai Egyesült Államokon belül is a magyar közösségek és a magyarság helyzetével. Célja, hogy a szervezeteket még inkább megismertesse egymással és egységes közegben lehetőséget teremtsen számukra, hogy megfogalmazhassák igényeiket a Magyar Kormány fele.
Mivel az 1956-os események kerek évfordulójára emlékezünk, ennek kapcsán elhangzott üzenetét is megosztotta velünk a meghívott, amelyben felhívta a szomorú eseményekből fakadó pozitívumokra a figyelmet, mint a magyar nemzet egységének fontossága vagy éppen az önerőre való támaszkodás, amire számíthatunk.
A teljes interjút az alábbi hivatkozásra kattintva hallgathatják meg:
A híres természetgyógyász – Valeriu Popa szerint a nyirokrendszer megtisztításával méregteleníthetjük az összes szervet. A nyirokrendszer behálózza a testet, úgy kell elképzelni, mint egy mini csatornarendszert. Nagy feladatot lát el a szervezetben, ugyanis a méreganyagokat szűri ki és szállítja a vérből, a veséből. A baktériumokat, az elhalt hámsejteket és a méreganyagokat is kiszűri.
Az ételeteket amiket elfogyasztunk, a szervezet feldolgozza és minden szervhez eljuttatja azt az alapanyagot, amire szüksége van, azonban a fel nem használt anyagoknak távozniuk kell. A rendszeres méregtelenítés fontos, különben a szervezetben felhalmozódnak a toxinok és emiatt betegségek léphetnek fel. Ha nem figyelünk oda rá, a nyirokcsomókban felhalmozódnak a toxinok, ettől pedig az immunrendszer gyengébbé válik.
Kinek kell méregtelenítenie a nyirokrendszerét?
Mindenkinek szüksége van a nyirokrendszer megtisztítására, hogy megszabadulhasson az évek alatt felhalmozódott salakanyagoktól. A méregtelenítés folyamán minden szervünket tisztíthatjuk. A nyirokrendszer működése lassulhat a túl sok tejterméktől, a dohányzástól, az alkoholfogyasztástól, a gyógyszerektől, de akár vírusoktól és betegségektől is.
A lassú, méreganyagokkal telített nyirokrendszer tünetei:
A szervezet nem képes felvenni a harcot a betegségekkel szemben.
Fáradtság, ami nem múlik el az alvástól és a pihenéstől.
A nyirokmirigy duzzanata (ez súlyos betegségre is utalhat!)
Túl erős verejtékezés.
Allergia
A vérkeringési zavarok.
Bőrviszketés
A nyirokrendszer méregtelenítése természetesen:
Beöntés
Teát kell készíteni 2 liter vízből és 4 teáskanál zsurlóból, ezzel reggel és este beöntést kell végezni. A méregtelenítés 3 napon át tart. Be kell tartani a szigorú szabályokat, ez idő alatt nem lehet ételt fogyasztani, csak folyadékot inni. Minden nap meg kell inni 2 liter vizet, 1 liter frissen facsart grapefruit levet, 1 pohár frissen facsart citrom és narancslevet és legalább néhány bögrényit a teából is.
Áfonyalé
Az áfonyalé tisztítja a nyirokrendszert, a veséket és segít eltávolítani a toxinokat. Az áfonya az egyik legjobb antioxidáns forrás, így nem csak tisztítja a szervezetet, de jó hatással is van rá. A C vitamin tartalma is magas, így vitaminforrásnak is remek. Minél több frissen facsart áfonyalevet érdemes fogyasztani.
Méregtelenítő tea:
2 rész körömvirág
2 rész ragadós galaj
2 rész ökörfakóró
A szárított gyógynövényeket bioboltokban lehet beszerezni. A gyógynövényeket egy edénybe tesszük és öntünk rájuk egy bögre hideg vizet. Alacsony hőfokon főzzük félórán át. Naponta 2-3 bögrényit kell inni belőle, heteken át. A körömvirág méregteleníti a nyirokrendszert és segít a bőr gyulladásos folyamatainak gyógyulásában. A ragadós galaj segít a nyirokcsomó méregtelenítésében, csökkenti a gyulladásokat és jó hatással van a szervekre, tisztítja a vért. Az ökörfakóró hozzájárul, hogy a duzzadt nyirokcsomók, kitisztuljanak.
Mára főleg azt a kiskunsági szólást fogjuk nagyító alá tenni, ami azt mondja hogy, Megáll benne az ütő. Mint mindig, O. Nagy Gábor Mi fán terem című könyvéből merítünk e szólásunk eredetét illetően. Elmondja Hargitai István
A tarhonyát kevés zsiradékon megpirítjuk, majd úgy folytatjuk az elkészítését, mintha rizottót főznénk. Ráöntünk fél deciliter fehérbort, melynek elforraljuk az alkoholtartalmát. Sózzuk borsozzuk, majd kanalanként elkezdjük adagolni hozzá az alaplevet. Mindig akkor merjük rá a következő adagot, ha a tarhonya már felszívta a nedvességet. Így kellően krémes lesz a végeredmény. Ha a tarhonya teljesen megpuhult, belekeverünk 5 dkg vajat, majd néhány evőkanál lecsókrémmel ízesítjük.
A burgonyákat sütőben sütjük 400F fokon 20 percig egy kis olíva olajjal és sóval. Ha kihűltek, olvasztott vajon megforgatjuk őket.
A sertésszüzet a krumplik mellet átsütjük a serpenyőben. Nem kell neki sok idő, nem lesz jó, ha túlságosan kiszárad. Zöld fűszerekkel és sóval ízesítjük. Ha már minden oldala szép piros, szeletekre vágva tálaljuk a burgonyával és a tarhonyával.
