A magyar állam a trianoni békeszerződés óta törekedett arra, hogy az elveszített területeit részlegesen, vagy teljesen visszaszerezze. Arra, hogy a Párizsban rögzített határok módosuljanak, csak a húszas évek második felétől nyílt remény. A külpolitikai elszigeteltségből az ország az 1927. április 5-én, Rómában aláírt magyar-olasz barátsági szerződéssel tudott kitörni. A harmincas években Európa új vezető hatalma, az Adolf Hitler vezette Németország már nem a versailles-i rendszer korrekcióját, hanem annak teljes lebontását határozta el. A Horthy korszak külpolitikája és a revízió.
A trianoni békeszerződés aláírását követően a magyar állam külpolitikai doktrínáját a változékonyság és a kapkodás jellemezte. Ezt jelzi, hogy az ország igyekezett mind a háborúban győztes államok felé, mind pedig a vesztesek irányába politikai és gazdasági kapcsolatokat kiépíteni. A franciákkal folyó tárgyalások mellett a szomszédai közül Csehszlovákia és Románia irányába tapogatózott. Másfelől az első világháborúban vesztes államoknak egy Németország vezetése alatti blokkban való összefogását szorgalmazta. Ezzel a felemás külpolitikai hozzáállással Bethlen István miniszterelnök számolt le 1922–23-ban. Döntése mögött részben – a magyar politika szempontjából referenciaértékű – Németország magatartása húzódott, amelynek külpolitikája ekkor az új európai renddel való megbékélés és a beilleszkedés lett, részben pedig a magyar gazdaság kiábrándító helyzete, amelynek szanálásához külföldi kölcsönökre volt szükség. Döntésének hátterét a magyar miniszterelnök 1923. októberében így magyarázta: „Ma Európa helyzete olyan, hogy békét akar mindenáron, és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állítatunk oda és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket.[…]Higgyék el, ha valakinek nehéz, nekem nehéz ez azt önmegtagadást gyakorolnom.”1922. szeptember 18-án Magyarországot is felvették a Népszövetségbe, 1923 tavaszán pedig sikerrel igényelt nemzetközi kölcsönt az államháztartás egyensúlyának rendbetételéhez és a korona stabilizációjához.
A kisantant államok gyűrűjéből való kitöréssel és az elszigeteltség enyhítésével ezt követően is próbálkozott a magyar politikai vezetés. Gazdasági és politikai szempontok tették volna előnyössé a Szovjetunióval való kapcsolatfelvételt. A szovjet piac óriási lehetőséget jelentett volna a magyar agrártermékek eladásához, a politikai kapcsolatépítést pedig az indokolta, hogy a Szovjetunió sem ratifikálta a párizsi békeszerződéseket. Az ideológiai és politikai különbségeknek köszönhetően – valamint a kormányzó ellenkezése miatt – ez végül nem valósult nem. Nem járt sikerrel a Jugoszláviához való közeledés sem, amelyet az indokolt volna, hogy mindkét országnak határvitái voltak szomszédaival. Az ország pozícióját erősítette, hogy 1926-ban enyhítettek a kölcsönszerződés szigorú pénzügyi feltételein, egy évvel később pedig az ország katonai ellenőrzése is megszűnt. A külpolitikai vákumból való sikeres kitörés ugyanebben az évben, az Olaszországgal 1927. április 5-én kötött olasz-magyar barátsági szerződés aláírásával valósult meg. A Mussolini által irányított fasiszta olasz politika célja nyíltan a revízió volt. A szerződés hatására Bethlen István is szakított a négy évvel korábban megfogalmazott „beilleszkedési politikájával”. A magyar revíziós politika ars poetikája az ekkor elmondott beszédeiben így fogalmazódott meg: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. A mi esetünk nem Elzász-Lotharingia esete. A miénk Lengyelország esete. Németország lemondhatott egy tartományról, de mi fajunk egyharmadáról örökidőkre le nem mondhatunk. Ezt igazságul elfogadni nem tudjuk.[…]Ha valaki mellényét rosszul gombolta be, öltözékét csak úgy hozhatja rendbe, ha kigombolja, és azután jól gombolja be. Ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet. Ezekre a határokra fel lehet építeni egy börtönt, amelyben mi vagyunk az őrzöttek és a győzők az őrzők.[…]Nekünk más határokra van szükségünk.”
1927 volt az az év, amikor a trianoni határok kérdése a nemzetközi sajtóban is újra felmerült. A brit sajtómágnáshoz, az arirsztokrata Lord Rothermere grófhoz kötődő Daily Mail című lapban Hungary’s Place in the Sun, azaz Magyarország helye a nap alatt címmel olyan cikk jelent meg, amely az európai béke megőrzése érdekében a trianoni határok békés revízióját szorgalmazta. Részletek a cikk szövegéből: „A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is szövevényes hálóját, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek és gazdaságtalanok. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére. […]viszonylag kis változtatásokkal újra lehetne egyesíteni az anyaországgal kétmillió magyart abból a hárommillióból, akiket a trianoni béke idegen fennhatóság alá helyezett. A súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem. Úgy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy a szövetséges hatalmak, amelyek aláírták az önkényesen megfogalmazott trianoni békeszerződést, az elmúlt hét év tapasztalatainak tükrében újra megfontolják a határok kérdését.” A részleges revíziót megfogalmazó cikk nagy nemzetközi visszhangott váltott ki, ugyanakkor a magyar reakciója felemás volt. A kormányzat tisztában volt azzal, hogy a teljes revízió – azaz minden elveszített terület visszaszerzése – az adott körülmények között irreális, a magyar közvélemény elvárása leginkább ez volt, így a Rothermere akciót a többség legfeljebb kezdetnek tekintette, nem pedig a magyar revíziós politika betetőzésének.
A magyar kormányzat a katonai ellenőrzés alóli 1927-es felszabadulását követően hozzákezdett a hadseregfejlesztésben tapasztalható elmaradások lefaragásához. Bővítette az ország honvédségének létszámát és növelte a hadsereg tüzérségi erejét. Az országban gyárott fegyverek és lőszerek mellett pedig Olaszországtól vásárolt páncélos harckocsikat. A gazdasági válság hatására, az új európai politika vezető államává Németország vált, amely kétoldalú kereskedelmi szerződésekkel erősítette pozícióját Kelet-Közép és Dél-Kelet Európában. A határviták békés rendezésének politikáját hirdették a brit politikusok is. Az 1933-ban, angol és olasz diplomaták által konkrét formába öntött, négyhatalmi paktum előkészítésekor abban már a magyar többségű határmenti területek visszaadása is felmerült. A szöveg végső verziója ugyan csak általánosságban beszélt a revízióról és a szerződés végül sosem lépett életbe, mégis, a revíziós politika fontos állomása számított.
A revíziós politika „élharcosává” 1933-as hatalomra kerülésétől Adolf Hitler, és az általa vezetett Németország vált. A Führer úgy vélte, hogy magyar-német érdekazonosság egyelőre kizárólag Csehszlovákiával szembeni politikában áll fenn. A harmincas évek közepén kezdett az európia politika ismét két nagy csoportra osztódni. 1935-ben írták alá a szovjet-francia szerződést, egy évvel később pedig a Németországot, Olaszországot és Japánt tömörítő Antikomintern paktumot. Adolf Hitler 1936-ban bevonult a rajnai demilitarizált övezetbe. Mivel a német revíziós politika következő állomásának Csehszlovákiát tartotta ismét felmerült a magyarokkal való együttműködés lehetősége. A Darányi Kálmán miniszterelnökkel 1937-ben, majd Horthy Miklós kormányzóval és Imrédy Béla miniszterelnökkel 1938-ban lebonyolított németországi találkozókon Hitler Magyarországtól az agresszor szerepét várta el. Ezt a magyar politikusi delegáció minden alkalommal elutasította Csehszlovákia erősebb haderejére hivatkozva.
Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Németország képviselői 1938. szeptember 29-én írták alá a müncheni egyezmény. A szerződés értelmében csehszlovákia északi- és nyugati – többségében németek által lakott szudétanémet sávja – Németországhoz került. Olasz nyomásra került be a szerződés záradékába, hogy a csehszlovák és a magyar kormány is egyezzen meg a vitás kérdésekről. Ha pedig ez három hónapon belül sem sikerülne, akkor ismét négyhatalmi döntés fog majd dönteni a magyar kisebbség jövőjéről.
A magyar-csehszlovák tárgyalások Komáromban kezdődtek 1938. október 9-én. A Kánya Kálmán külügyminiszter által vezetett magyar delegáció a magyarlakta területek visszaadását, a szlovákság és a rutének által lakott területeken pedig névszavazás kiírását kérte. A szlovák fél ezzel szemben előbb csak a magyar kisebbség autonómiájának biztosítását, majd pedig – kizárólag – Csallóköz átadását ajánlotta fel. Végül legfeljebb 11 300 négyzetkilométer átadásába mentek volna még bele. Pozsony, Ungvár, Munkács és Kassa jövőbeni hovatartozásának kérdése viszont olyan mértékben megosztotta a két felet, hogy a tárgyalások végül megszakadtak. Münchentől eltérően, az akkori döntnökök közül Franciaország és Nagybritannia végül a határozatban mégsem kívántak részt venni, így a magyar-csehszlovák határvitát kizárólag olasz-német döntöbíráskodás zárta le.
Az 1938. november 2-án, az osztrák főváros Belvedere-palotájában kihirdetett úgynevezett 1. bécsi döntés 11 900 négyzetkilométert csatolt Magyarországhoz, amelyen több mint 1 millió lakos élt. Az 1941-es magyar statisztika szerint a lakosság 84%-a volt magyar, míg az 1930-as csehszlovák statisztika szerint 57%-ának volt magyar anyanyelve. A döntés Pozsonyt és Nyitrát ugyan Csehszlovákiánál hagyta, de magyarországhoz került Kassa, Ungvár, Komárom, és Munkács is. A döntés fogadtatása felemás volt. A csehszlovák delegáció – ahogy ez sejthető volt – igazságtalanságnak tartotta a rendezést, de nem volt maradéktalanul elégedett a magyar közvélemény sem. Maga, Bethlen István miniszterelnök is csalódottságának adott hangot, amit a magyar közvélemény többségének véleménye is erősített. A magyar társadalom lehetőleg még ennél is többet szeretett volna visszakapni.
A visszacsatolás eufóriában és örömmámorban zajlott le. A magyar társadalom felszabadulásként élte meg az eseményt. Csak pár incidens árnyékolta be a bevonulást, és ezek sem a fegyveres alakulatok, hanem a kivonuló csehszlovák hadsereg és a cseh-közigazgatás, valamint a magyar lakosság közt zajlottak le. A falvak népe díszkapukat ácsolt a bevonuló magyar bakák fogadására, a nagyobb városokba pedig a kormányzó, Horthy Miklós – fehér lován – személyesen vonult be. A Felvidék ismételt „birtokba vételekor” ünnepi beszédek és szónoklatok hangzottak el, a magyar katonákat a rendszerint éljenző és elérzékenyült lakosok virágcsokrokkal üdvözölték. Márai, aki a Pesti hírlap tudósítójaként részt vehetett a kassai bevonuláson, az 1938. november 11-i napra így emlékezett vissza: „[…]Horthy Miklós kormányzó leszáll lováról és fogadja Imrédy miniszterelnök tisztelgését. A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valamilyen fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a »Horthy! Horthy!« nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon. […]Horthy Miklós ott állt a ledöntött kassai Honvéd-szobor talapzata előtt, s birtokba veszi a felszabadított várost.”
Az első bécsi döntés a trianoni békeszerződésben rögzített határok első korrekciója volt. A Felvidék déli sávjának visszatérését a magyar országggyűlés az 1938. évi XXXVIII. számú törvénycikkel iktatta törvényei közé.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 235–252.
A külpolitika mozgásterei.
Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között.
Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Budapest, Jaffa Kiadó, 2014.
